Filmkultúra, 1975 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1975-09-01 / 5. szám
munkál, és csak azt bizonyítja, hogy a szerző nem tisztázta kellő időben: vállalja-e következetesen az abszurd alapszituációból kibontakozó fejleményeket, vagy lélektani drámát akar ábrázolni? A film címére gondolva is ellentétet vélünk fölfedezni a cím és a történetben megvalósult szándék között. Ha még anynyira a betegesen téveszmés várakozás tartja is hatalmában látszólag a film alakjait, Gyöngyössyt mégsem ennek az abszurditása vonzza elsősorban. Ennek kibontását — úgy tetszik — kevésnek, súlytalannak érzi, elégtelennek ítéli egy film kiteljesedéséhez. Gyöngyössy a tartalmi mondanivaló fölerősítésével kívánja filmjét megtámogatni. Igaz, hogy ez túlságosan átlátszó, túlságosan banális módon kerül bele a filmbe, felemásan is valósul meg, de könynyebb útnak tűnik, mint ,,a várakozás metafizikájának” kibontása, a háború elutasítása, a passzív pacifizmus elégtelensége a kitüntetett mondanivaló. Csakhogy a háború elutasítása túlságosan általános és túlságosan semmitmondó a gyermekeit elvesztő anya esetében, és ezt az alkotók is érezték. Igyekeztek a lehetőségekhez képest minél távolabb tartani a szereplőket efféle kifakadásoktól. Ugyanakkor a nézőt egy pillanatra sem akarták kétségben hagyni afelől, hogy a háború még dúl, és az egyén tragédiája (az anyák fájdalma) nem döbbentheti rá a világot az emberiség tragikus bűnére. Ahogy az ilyen „nagy gondolatokkal” lenni szokott, az ábrázolásban közhelyszerűvé, olykor csaknem nevetségessé válnak. A film-