Filmkultúra, 1975 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1975-09-01 / 5. szám

munkál, és csak azt bizonyítja, hogy a szerző nem tisztázta kellő időben: vállal­ja-e következetesen az abszurd alapszituá­cióból kibontakozó fejleményeket, vagy lé­lektani drámát akar ábrázolni? A film címére gondolva is ellentétet vélünk fölfedezni a cím és a történetben megvalósult szándék között. Ha még any­­nyira a betegesen téveszmés várakozás tartja is hatalmában látszólag a film alak­jait, Gyöngyössyt mégsem ennek az ab­szurditása vonzza elsősorban. Ennek ki­bontását — úgy tetszik — kevésnek, súly­talannak érzi, elégtelennek ítéli egy film kiteljesedéséhez. Gyöngyössy a tartalmi mondanivaló fölerősítésével kívánja filmjét megtámo­gatni. Igaz, hogy ez túlságosan átlátszó, túlságosan banális módon kerül bele a filmbe, felemásan is valósul meg, de köny­­nyebb útnak tűnik, mint ,,a várakozás me­tafizikájának” kibontása, a háború eluta­sítása, a passzív pacifizmus elégtelensége a kitüntetett mondanivaló. Csakhogy a háború elutasítása túlságo­san általános és túlságosan semmitmondó a gyermekeit elvesztő anya esetében, és ezt az alkotók is érezték. Igyekeztek a le­hetőségekhez képest minél távolabb tarta­ni a szereplőket efféle kifakadásoktól. Ugyanakkor a nézőt egy pillanatra sem akarták kétségben hagyni afelől, hogy a háború még dúl, és az egyén tragédiája (az anyák fájdalma) nem döbbentheti rá a vi­lágot az emberiség tragikus bűnére. Ahogy az ilyen „nagy gondolatokkal” lenni szo­kott, az ábrázolásban közhelyszerűvé, oly­kor csaknem nevetségessé válnak. A film-

Next