Filmkultúra, 1995 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1995-01-01 / 1. szám
dom, hogy Gyuri mit szenvedett el, tudom ugyanabból az időből a magam nem sokkal kevesebbjét is (a korábbról, ellenkező előjellel, a magam többjét) - de épp ez az, ami alól semmi szenvedés nem ment fel. Adhat-e pogányságra felmentést egy-egy Torquemada akárhány elszenvedett hüvelykszorítója is? Cáfolták-e az inkvizíció meggyötörtjei valaha is Jézust - nemhogy „megdöntötték" volna, ahogy Gyuri húsz év óta káromkodva döntögeti naponta Marxot. Egyébként épp tegnap néztem meg újra Marianne kiállításának szomszédságában, az itteni San Marco-kolostorban, ami ma múzeum, a Beato Angelico óriási „Utolsó vacsora"-freskóját. Alája füzérben különféle szentek arckép-medaillonjait festette az imádandó művész. A középső szentek szemein semmi restaurálás nem segít, mind ki vannak szúrva - s ez, hogy a Gyuri katonai témakörén belül példálództam én is, forradalmi bajonettek műve volt, a kétségkívül dicső, de szépművészetileg kevéssé fogékony francia forradalom katonáié. Húsz híján kétszáz éve világtalanok ezek a gyönyörű férfifejek - de jutott-e eszébe azóta is bárkinek kétségbe vonni emiatt a francia felvilágosodást? jutott-e eszébe azóta is bárkinek emiatt megtagadni, szakmányban gyalázni július tizennegyedikét? s a forradalom katonáinak bizonyára bájtalan valagától nem látni az Emberi Jogok Nyilatkozatát (vagy akár, mutatis mutandis, a Kommunista Kiáltványt)? Akadt annak idején is költő, Ippolito Pindemonte nevezetű olasz, akit személyes tapasztalatai szintén odáig vittek, hogy mindazért, amit elszenvedett s látott, egyenesen Voltaire-t tette felelőssé, mint Gyuri Marxot (lásd fordításomban „Voltaire árnyához" című szonettjét s hozzáfűzött életrajzi jegyzetemet nagy olasz versgyűjteményemben, amely Gyurmás tán még megvan, mert Londonban kapta tőlem) - de aki mindazonáltal hangsúlyozta, hogy „sosem a kertet átkozta, legfeljebb csak a kertészeket" (ami arra vall, hogy esze és szíve a helyén maradt, fájdalmas ellentétben Gyurival). Firenze, 1976. november 17. Ma lett csak megint érkezésem, hogy folytassam, Palikám, ezt a több mint három hete félbeszakadt keserves levelet. (...) Hadd térek konkrétumokra, amelyekben Gyurit csak memóriája csalja meg, vagy amelyekben csak téved. Párizsi elválásunk a háború kitörése után, 39 őszén nem azért történt, nem azért mentem haza, mert - így mondtam volna? - otthon „tudom a dörgést". Lehet, hogy mondtam ilyet. De valójában két okból mentem haza. Az egyik az volt, amit Hevesi Bandinak és Ernst Ottónak s másoknak meg is mondtam, hogy megítélésem szerint a németek hamarább lesznek Párizsban, mint Pesten (ami így is történt). Másik okom pedig - most, maholnap hatvannégy évesen megvallhatom: a súlyosabbik - az a remegésem volt, hogy ha künn maradok, tán sosem látom többé az enyéimet, az apámat. Ezt most hosszan kellene magyaráznom, hogy ki volt ő nekem, így legalább még pár évig láthattam - olykor. Nem sajnálom az árat, amit fizettem érte - s amiben benne volt egy hosszú megkínzatás is, ami a Gyuriénál termékenyebbnek bizonyult. Abban igaza van Gyurinak, hogy ha vele maradok külföldön a háború alatt, sok mindent megtakaríthattam volna s közösek lettek volna nyilván utaink és élményeink. Igaza van: tovább élveznem Kéri Pál, Fényes László meg Lorsy társaságát nem lett volna utolsó dolog - s mindenesetre különb, mint amiben helyettük most, mint írja, Nagy „Feri" és mások társaságában Gyuri részesül. Ha viszont 1956 után Gyuri maradt volna velem otthon, segíthetett volna Kéri, Fényes, Lorsy és mások emlékét életben tartanom (ami éles cikkeimmel s egyebeimmel magamnak is sikerült), nem szólva Ignotusról, akit egyébként (téved Gyuri) hazulról ismertem (éppúgy, mint Vámbéryt), s akinek centenáriumát egy vasárnapi „Népszabadság" nagy cikkében ünnepeltem (Ignotus Pali meg is köszönte), valamint Jásziról, akit közvetve ismertem s akinek mai hazai kultusza igazi kultusza - szintén nem nélkülözte közreműködésemet. Az ő társaságukban én megmaradtam, nem adtam őket oda senki Feriért. (...) Szerettem volna, ha Gyuri 56 után nem megy el, hanem mellettem áll a munkában, amit Károlyi Mihály hamvainak hazahozatala s műveié jelentett, s amiben legalábbis olyan részem volt, mint Thaly Kálmánnak a Rákóczi-hamvak hazahozatalában; szerettem volna, ha Gyuri mellettem áll a ferihegyi repülőtéren, amikor a koporsót a gépből kiemelték, majd a mauzóleum s tavaly a Tisza-szobor helyén, a parlamenti térségen emelt Károlyi-szobor előtt, amikor a honvédzenekar hangszerein felszárnyalt a Himnusz (s aztán megmutattam volna neki másnapi ünnepi Népszabadság-cikkem levonatát, hogy talál-e benne - nem talált volna - kivetnivalót). (...) Firenze, 1976. november 24. A folytatáshoz megint csak ma jutok. Hadd lám a tévedéseket: (...) írja Gyuri, hogy még most is dühös rám „A pepita gyilkos" című cikkemért. Lehet, hogy most dühös rám miatta, akkor nem volt dühös. Annyira nem, hogy valahonnan az óperenciákról egy szép színes anzixkártyán köszönte meg a hangot, ahogy róla, Gyuriról abban a cikkben írtam, s továbbiakban semmi szemrehányást a cikkért nem tett. (...) Az viszont már disznóság, amit Gyuri feltesz rólam: hogy én csak „engedélyre" várok s máris cikket írok ellene. Egyrészt nem kell ilyen „engedély", másrészt Gyuri tudja, hogy ilyen cikket nem írtam, s nem is írok, amíg ő maga tartja a már említett s tőle javasolt megállapodást. Nem haragszom Gyurira, amiért annak idején Londonban nem hívott meg a lakására s csak vendéglőben találkoztunk. De rosszul emlékszik: nem azért mellőzte a meghívást, mintha - mint most írja - szégyellte volna a szegénységét otthon. Láttuk egymást Párizsban szegényebbnek is. A vendéglői találkát akkor azzal mentegette, illetve magyarázta, hogy barátja, Szász Béla, aki hajdan nekem is kedves ismerősöm volt, s akivel ő Londonban közös fedél alatt lakik, nem engedi, hogy magamfajta „Kádár-huszár" átlépje a küszöbüket. Semmiféle „provincializmus" nem zárult körém, ebben is téved Gyuri. Ha egyáltalán provincializmusról lehet szó, fájdalom, őkörülötte látom: egy saját vasvesszővel önmagába kergetett ember csakazértis álcája, de annál keserűbb és fülledtebb provincializmusát, írja, hogy „néha följövök a felszínre és levegőért kapkodok" (amin nyugateurópai időzéseimet érti). Istenem, ha tudná, hogy a felszínt mindig hazatérőben, Sopronnál érem el! Nem tagadom meg, eszem ágában sincs, latin habitusomat s szerelmemet Itália és Párizs iránt; forrásokra járok itt, mint szép híres patakra a szarvas. Ha mind zavarosabbak is, épp ebben a turbulenciában látok nagy jövőt. (...) S megtörve, szégyenemre vallom meg: amint öregszem, annál otthonülőbb vagyok. De aztán mindig újra elkap a virtus, a föl-földobott kőé. Meg aztán Mikes Kelemen úgy megszerette Rodostót, „hogy Zágont immár nem feledhetné". Én Budapestet szeretem úgy, hogy Párizst, Rómát nem feledhetem. Hagyjuk hát a marhaságokat. Komoly dolog csak egy van: hogy olyan Magyarországon élek, ahol - először, amióta történelme van - mindenkinek kenyere, orvossága és iskolája van. Gondolom, ilyesmiről volt szó köztünk Párizsban valamikor. Ez most megvan. Vitatkozni - ezen belül lehet sok mindenen; de hogy Gyurit ilyenkor és ehelyett tuarég szógyökök s egyéb érdekes időtlenségek foglalkoztassák jobban, az egyrészt meghökkentő, másrészt kiábrándító s végül nem is hihető... A verse, amelyet azzal adott oda Neked, Palikám, hogy nekem megmutasd, még a régi Faludy Gyuriról beszél. Még gyönyörűen. S amíg a vers ki nem alszik benne, addig bízom is benne - de épp azt kockáztatja, amíg odakünn handabandákkal áltatja magát. (Meg kell mondanom: még mindig becsületesebben, mint 56-os „forradalmár" irodalmi bálványai, akikért úgy oda volt, s akik azóta mennybementek odahaza. Becsületesebben - de annál elveszettebben.) Ha e levél után még írni akar nekem Pestre (s ha a Havas Bandi-ügyben megengesztel), mindig tisztességgel fogok felelni neki. A régi szívvel s barátsággal is, ha ennek teljes atmoszférája (csak tőle függ) tisztán és póztalanul helyreáll. Senkit nem öleltem úgy szívemre, ahogy vele tenném - ha tehetném, ha megint a régi volna egyszer. Ti pedig, Palikám, írhattatok volna egy kártyát, amióta elmentetek innen, írjatok most már Pestre. Holnap indulunk haza, lassacskán, ahogy éhes sofőrhöz illik, sokhelyütt meg-megállva. Ezt tehát még útközben valahol bedobom, hogy mielőbb megkapd. Mindketten ölelünk Benneteket, s én külön Mityu