Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1942-01-09 / 2. szám
Honoluluból másként indulnak a hajók, mint a többi, nagy kikötőkben. Olyan látvány ez, amely a világon semmihez sem hasonlítható. ... A hatalmas óceánjáró gépháza már indulásra készen dohogott, zakatolt A fedélzeteken legalább ezer ember tolongott, a parton legalább ötezer. Bennszülött hercegek, hercegnők, cukorkirályok és más gyarmati előkelőségek jöttek-mentek a kikötő-hídon. A háttérben hosszú sorban várakoztak a helybeli arisztokrácia autói. A rakparton a városi zenekar az »Alphamé«-t játszotta. Majd, mikor befejezte, másik zenekar vette át tőle ugyanazt a szenvedélyes melódiát: bennszülött zenészek, kik a hajó tatján csoportosultak. És a hangszerek muzsikája, meg az indulás lármája felett ezüstös-tisztán szárnyalt egy fiatal énekesnő hangja. Az alsó fedélzet korlátjánál keki egyenruhás fiatal férfiak szorongtak. Borizibania arcuk elárulta, hogy három esztendőn át perzselte őket a trópusi napsütés. Azonban az ünnepélyes búcsúztatás nem nekik szólt És nem is a hajó kapitányának, aki parancsnoki hídján állt talpig fehérben és olyan magasról nézett le a tülekedő tömegre, mint a mennybolt csillagai. De még azoknak a fiatal tiszteknek sem, akik átutazóban voltak itt. Hazafelé igyekeztek, a Fülöp-szigetekről, az éghajlat által elgyötört sápadt asszonyaikkal együtt. A sétafedélzeten nagyobb csoport tartózkodott: az Egyesült Államok szenátusának vagy húsz tagja, családostul. Egy hónapot töltöttek Hawaiban. .Minden vulkán hegyét, láva-völgyét megmászták és bejárták, hogy gyönyörködjenek a sziget természeti szépségeiben és kellőképpen méltányolhassák kimeríthetetlen gazdagságát, őket ünnepelte a partra gyülekezett tömeg. Az egész társaságot szinte elborította a rengeteg virág, amivel elhalmozták. Sambrooke szenátor bikanyakát és hatalmas mellkasát vagy egy tucat virágfűzér ékesítette. A szenátor körrgjártatta pillantását a parton és elismerően bólintott. A természeti szépségek iránt nem sok érzéke volt. De mint tapasztalt közgazdász, fel tudta becsülni, »mennyit érhet« dollárban a kikötőben tolongó tömeg, a sok ültetvényes és gyáros. És lelki szemei előtt csillagászati számok jelentek meg. Gondolatai annyira lefoglalták, hogy ügyet sem vetett leányára, aki ott állt mellette és egy elegánsan öltözött fiatal férfival beszélgetett A férfi egy percre sem vette le szemét a leány arcáról. Ha a szenátor odapillant, észre kellett volna vennie, hogy a tizenötéves csitri, akit egy hónap előtt hozott magával Hawaiira, hirtelen felserdült Már nem gyermek, hanem nő. Hawai éghajlatának az a sajátossága, hogy váratlanul virágba szökkenti a bimbót Dorothy Sombrooke az éghajlat és a különleges körülmények hatása alá került. Kékszemű, sápadt, sovány, kicsit koravén és fáradt gyermek volt, amikor Hawaiira érkezett. Most élénken csillogott a szeme, arcát rózsásra csókolta a nap, vonalai ígéretesen meglágyultak. Az elmúlt négy hét alatt sokat sportolt, lovagolt, tűzhányókat mászott meg, motorcsónakon, száguldozott, a hullámok talaján. A trópusi forróság felszívódott az ereibe. Bőréből a nap szíve és heve sugrázott. Az egész hónapot bizonyos Stephen Knight társaságában töltötte. Knight fiatal atléta volt, többszörös úszó- és motorosbajnok, bomzbarna bőrű, ifjú tengeristen.* Dorothy Sambrooke nem ébredt tudatára a nagy változásnak. Gondolkodása gyermekes maradt és ezért meglepte, megzavarta, hogy Stephen a búcsú perceibben olyan különösen viselkedett. A fiút amolyan játszópajtásának tekintette. És négy héten keresztül valóban úgy látszott, mintha nem jelentenének ennél többet, egymás számára. Most azonban, a válás pillanatában, egyszerre rádöbbentek, hogy nem csak egyszerű jó barátok. A fiú mintha nem is hallotta volna, amit a leány beszélt. Zavaros válaszokat adott neki Dorothy még sose érzett magán ilyen perzselő pillantást. Volt valami a fiú viselkedésében, arai annyira megrémítette, hogy nem mert a szemébe nézni. Minduntalan lesütötte szempilláit. Mégis hatalmában tartotta az igézet. Remegett és borzongott. Ismeretlen, különös érzés volt ez. A hajó ködkürtje elbődült, mire a virágfűzéres tömeg még közelebb tódult a parthoz. Dorothy Sambrooke befogta fülét a két kezével és ideges fintorral jelezte, hogy dobhártyáját sérti az éles szirénarivalgás. Stephen elmosolyodott és gyöngéid fény csillant fel a szemében. Aztán elpirult, mert észrevette, hogy a leány figyeli. Ez a pirulás még nagyobb zavarba hozta mindkettőjüket. Közijén matrózok járkáltak a fedélzeten, távozásra szólították fel azokat, akik csak búcsúzni jöttek a hajóra. Stephen kezet nyújtott a leánynak. Ujjaik ismét összefonódtak, mint oly gyakran, az elmúlt négy hét alatt, a hullámok felett repülő motorcsónakban, vagy hegymászás közben, a tűzhányók lejtőin. De ez más kézszorítás volt. Dorothy úgy hallgatta most a szenvedélyes, édes havasi búcsúdalt, amelyet az ezüstös hangú bennszülött énekesnő énekelt, mintha először hallaná: •iha halta ko aloha hiki mii.. .* listen hozzád, édes, szerelmem örökké veled marad...« Stephen tanította meg a nótára. Ő fordította le számára szövegét, amelynek értelme mintha csak most világosodott volna meg Dorothy előtt... Úgy belefedkezett az emlékezésbe és a váratlan feleszmélés annyira lenyűgözte, hogy észre sem vette, hogy Stephen eltávolodott tőle. A fiatal férfi a fogadóbizottsághoz tartozott, amely érkezésükkor üdvözölte őket és azóta is állandóan gondoskodott ellátásukról, szórakoztatásukról. Mindenesetre ő volt a legfiatalabb a fogadóbizottság tagjai közt: alig húszéves. Mint híres sportbajnok, azt a megbízást kapta, hogy vigye el a társaság fiatalabb tagjait csónakázni, hegymászni, mutassa be előttük, hogyan törik be a vad csikókat a Hala-kala ranchon. Dorothyt persze mindez jobban érdekelte, mint a statisztikák számoszlopai és a végeszakadatlan propaganda-fecsegések, amelyekkel a bizottság többi tagjai untatták az amerikai vendégeket. Mindjárt az első délután megszökött Stephennel együtt a Hamakua-i ünnepségről, ahol bizonyos Abo Blasson két hosszú órán keresztül tartott előadást a kávétermelésről. Szeszélyes szíriek közt kóboroltak, a parton. Akkor tanította meg Stephen a leányt a dalra, amelyet az idegenek tiszteletére szoktak énekelni Hawaiian. Attól a naptól fogva a fiatalok jóformán egy percre sem váltak el egymástól. Miközben a szenátor a sziget ipari statisztikáit tanulmányozta, leánya Knighttel szórakozott. Dorothy aranyos teremtés volt, cseppet sem zsarnoki hajlamú. De kettőjük viszonya valahogy mégis úgy alakult, hogy a fiú úgyszólván a rabszolgája lett. Csupán olyankor volt fölényben, ha szilaj paripák hátán száguldoztak, a hegyek közt, vagy kis vitorláson repültek, a fehéren tajtékzó habok felett. Ilyenkor a férfi parancsolt és a leány meghajlott a nagyszerű sportember tekintélye előtt. Most, hogy utoljára hallotta az édes havasi dalt... most, hogy a hajó lassan kifelé indult az öbölből... most egyszerre ráeszmélt Dorothy, hogy a fiú több, sokkal több volt számára, mint jó hajtás, ötezer hang zengte a dalt: * Alphané: kísérjen szerelmem, míg csak újra nem egyesülhetünk A leány rádöbbent szerelmére és ugyanakkor arra is, hogy a kegyetlen végzet elszakítja szerelmesétől. Várjon mikor láthatják viszont egymást? ... Hányszor énekelte neki Stephen ezt a dalt Wakikiben, a »hau« fa alatt! A leány többször megdicsérte, hogy annyi érzést tud a hangjába öntenni... Elmosolyodott, amint ez most az eszébe jutott. Hiszen Stephen a lelkét tárta fel előtte! Szerelmét dalolta... Miért is nem értette meg akkor, miért értette meg csak most, túl későn? És miért nem szólt a fiú? Hiszen Hawaiian is csak az lehet a szokás, hogy ha egy fiú szeret egy leányt, megkéri a kezét... Miért hallgatott Stephen? Dorothy pillantása nyugtalanul kutatott a parton szorongó tömegben. Hová lett Stephens Jaj, de sokat adott volna érte, ha még egyszer láthatja! Titokban azon imádkozott, hogy bár csak elájulna hirtelen a kapitány, ott fent, a parancsnoki hídon, hogy ne adhatna utasítást, az indulásra! * Lopva egy pillantást vetett az apjára. Nyugtalanul fürkészte erélyes, szigorú arcát, mintha először látná Ugyan mit remélhetett volna, ha ellentétbe kerül ezzel a vasakaratú emberrel? Sambrooke szenátor megszokta, hogy mindig az történjék, amit ő tart helyesnek, füvei kedvéért kész volt mindenen átgázolni, még a gyermeke boldogságán is. De miért is nem szólt Stephen idejében, még az indulás előtt? Most már késő. Miért nem szólt Wakiki fái alatti A leány * // D& ♦ ♦ ♦ Szened?/