Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1942-01-02 / 1. szám
DARÓCZY JÓZSEF: HA AZ ÜZLETI SZELLEM DOMINÁLNA - NEM VOLNA JOGUNK FILMET GYÁRTANI“ A film és a magyar film problémáiról eddig megjelent nyilatkozatok megvilágították és felderítették mindazt, ami ennek a kérdéskomplexusnak a bajaira meghozhatja az orvosságot. A nyilatkozók közül szándékosan hagytuk végére DARÓCZY JÓZSEF filmrendező nyilatkozatát. Daróczyt úgy a szakma, mint a közönség igen előnyösen ismeri. Eredményei adnak különös súlyt szavának. — A filmvilágban eltöltött húsz évem alatt — mondotta — sohasem nyilatkoztam. Ha most ettől az elvtől eltérek, csak azért teszem, mert az utolsó időben a sajtó nagy nyilvánosságában a filmszakmát sok támadás érte. A vádak közül a legélesebben az cseng ki, hogy mi a filmben csak üzletet látunk... — Tehát nem üzleti — Rögtön kiderül. A trianoni Magyarországon körülbelül négyszáz, majd a kimondhatatlanul örvendetes országgyarapodás következtében öt-, végül hatszázra emelkedett a mozik száma. Németország körülbelül tizenkétezer, Olaszország pedig közel ötezer mozi számára gyárt filmet. A skandináv államokban is kedvezőbb a helyzet mint nálunk, úgyszintén Spanyolországban is, ahol nemcsak az ibériai félszigetre, hanem Mexikótól a Tűzföldig terjedő spanyol nyelvterületekre is számítani lehet. Németország és Olaszország természetesen több filmet gyárt mint mi, azonban az északi államok és Spanyolország — bár mint mondottam, a mozik száma tekintetében nálunk előnyösebb helyzetben vannak — kevesebb filmet produkálnak, mint Magyarország. Az egyes filmek költségvetése, az előbbi adatokat figyelembe véve, az összehasonlítás útján nagyon érdekes megállapításokra vezet. Ha Németország egy-egy moziból száz egység bevételt vesz alapul, akkor egymilliókétszázezer egység bevételi lehetőség adja meg a keretet. Olaszországban félmilló. Magyarországon viszont, mondd és írd hatvanezer egység volna az az összeg, amely egy film költségvetését megszabja. Ha az egységet pengőnek veszem, akkor az 60.000 pengőt jelent. Természetesen ezek csak a gyors és egyszerű számítás kedvéért kiragadott példák és kizárólag azt szolgálják, hogy bebizonyítsam, miszerint a magyar filmek mai 160.000 pengős minimális előállítási költségei nyilvánvalóan nem az üzleti szellem érvényesüléséből fakadnak. Ma megállna az a vád, hogy a filmben kizárólag az üzleti szempontok irányadók, akkor Magyarország semmiféle joggal ne rendelkezne ahhoz, hogy filmeket gyártson Határozottan állítom. És mégis gyárt. Gyárt filmeket, mert kulturális fölényünk, a filmvilágban rejlő ösztönös és áldásos expanzió, az energia és a rajongás kiharcolja a maga 30—40 magyar filmjét évente. Ezt csak azzal tudom magyarázni, hogy közönségünk határtalan szeretete a magyar fim iránt átsegít bennünket az »üzletileg« semmivel sem indokolt költségvetési keretek karrierjein. És hogyha öszszehasonlítjuk azokat a filmeket, amelyeket mi filléres kiadástételeinkkel gyártunk, azokkal a filmekkel, amelyeket Németország, vagy Olaszország a mi pénzügyi kereteink fölött toronymagasságban álló budget-vel állít elő — ugyan méltóztassék megmondani, van-e akkora különbség színvonalban, mint amekkora az előállítási költségeket jellemzi! Nincs. Sőt merem állítani, hogy vannak magyar filmek, amelyek színvonal tekintetében elérik a műlés költségű külföldi filmeket is. Százalékos arányban pedig több a jó magyar film, mint a jó külföldi. — Az író és a rendező! ... — Először talán azzal válaszolnék, hogyha a magyar filmek témakörét vizsgáljuk, meg kell állapítanunk, hogy legtöbb filmünk kiváló irodalmi alkotásból készült, így tehát indokolatlan az a megjegyzés: »mikor csinálnak már írók munkájába filmet!« Ami pedig a forgatókönyv kérdését illeti, kérdéssel válaszolok. Kell-e a festőművésznek a művészetéhez szükséges mesterségbeli tudást elsajátítania! Kell-e a zongoraművésznek naponta súlyos órákat gyakorolnia! Kellne a színműírónak a színpadtechnika követelményeit ismernie? Ugye mér válaszoltam. Aki filmre akar írni, annak a film mesterségbeli fortélyaival, a filmtechnikával kell kifejeznie magát. És ezt meg kell tanulni! Én, mint rendező és gyártó a legboldogabb lennék, ha világszerte ismert íróművészeink minél gyakoribb látogatásaikkal tüntetnének ki bennünket műtermeinkben, hogy megismerkedjenek a szükséges filmtechnikai titkokkal, kívánalmakkal és elsajátítanák a film különleges nyelvét. Amit most elmondtam, abban benne van a felelet arra is, hogy mi legyen az író és rendező egymáshoz való viszonya. Kölcsönös segítés, együttes munka. — A kritika? — Vannak jó filmek, vannak rosszak. Vannak jó rendezők, vannak kevésbbé jók. Mindenféle mesterségbeliek között vannak kvalitáskülönbségeik, de ez alól nem kivétel — a kritikusok rendje sem. Számtalan példát tudnék felsorolni arra, hogy a kritika nagyobbat tévedett, mint a rendezés. Mi azonban minden kritikából tanulunk és őszintén mondom, örülünk annak, ha a kritika olyan hibákra vezet rá bennünket, melyeket mi magunk nem vettünk észre. — A hivatalos ellenőrzés és támogatás?__ — Az ellenőrzés és a filmgyártásban érvényesülő befolyás nálunk olyan, mint más európai államokban. Azonban. Külföldön Atom-színház-scodotou banketjének összehasonlíthatatlanul nagyobb üzleti fantáziák biztosítják a címgyártás lehetőségét, mégis sokkal, de sokkal nagyobb arányú az állam támogatása. Mi jóformán semmit sem kapunk. Pedig nagyon fontos volna a fejlődésnek ez úton való biztosítása is. A miniszterelnök úr csak röviddel ezelőtt hangsúlyozta, hogy ma kétszeresen fontos a magyar nemzeti öntudat. A film, mint a tömegekkel intenzíven érintkező művészi szórakoztató instrumentum, kiválóan alkalmas a nemzeti érzés erősítésére, márcsak azért is, mert hiszen »... nyelvében él a nemzet«. . . Daróczy József nyilatkozatával a Film-Színház-irodalom befejezte az ankétet. Röviden összefoglalhatjuk az eredményt, mely alkalmas arra, hogy végérvényesen tisztázza a szórványosain és egy-egy részletében többször is felmerült kérdéseket. A FILM ÉS AZ ÍRÓ helyzete és viszonya eddig meglehetősen zavaros volt, ami jórészt abból fakadt, hogy íróink színdarabot, vagy regényt írtak a filmnek. Filmre filmet kell írni, a film sajátos technikájával és mesterségbeli lehetőségeivel. A film mint kifejezési forma ép úgy műfajokra tagozódik, mint akár az irodalom, a zene, vagy bármely más művészet. Mindegyik műfajnak, mint a kifejezési forma síkján jelentkező szektornak, megvannak a maga különleges követelményei, tehetségei, sőt! — inasévei! Nem valószínű, hogy a drámai feszültségekre szívesen rezonáló író nagysikerű vígjátékkal szórakoztassa a közönséget. Természetesen plasztikusabban elkülönülnek a határok akkor, ha nem más műfaj, hanem más kifejezési forma területére lépünk és megnyugszunk abban, hogy minden művészet önálló és öncélú. A FILM MINT KIFEJEZÉSI FORMA ma még nem más, mint sok és nagy topográfiai területet, — tehát színhelyet — az élet minden mechanikai rekvizítumát, valamint, szinte tetszésszerinti számú felvonást, technikai késedelem nélkül, szállító színpad. És így bizonyos mértékig a színmű rabságában szenved. Ez a legtöbb hiba forrása. A film azonban, mint oly sok más technikai vívmány, forradalmi termék, tehát forradalmi lelkületet hord magában és lázadása egyre hangosabb. Törekszik a tökéletes felszabadulást jelentő öncélúság felé, a fejlődés iránya kétségkívül ez. Amikor a film megszüli majd a maga Shakespearejét, — mint Herczeg Ferenc is ... mondta — ki fog derülni, hogy a térben és időben messzire kitolt határú színpad jellege, teljesen feltűnt. Amikor majd megjelennek az első filmszimfóniák, mint Rodriguez jósolja — akkorra az is bebizonyosodik, hogy a film ezen a végső fejlődési fokon kizárólag a rendező kifejezési formája és művészete! Azé a rendezőé, aki a vetítőgép nyelvén beszél és vizuális, akusztikus, kolorikus, valamint technikai elemekből és talán a térbe való vetítéssel (Bán Frigyes) rakja össze mondanivalóját, esetleg — ad absurdum — anélkül, hogy a szereplők egy árva szót szólnának. Hosszú és sok állomást bejárt körutam befejeztével kijegecesedett bennem az a meggyőződés. Daróczy hogy nincs szükség a forgatókönyvírók szektá(Pólya Tibor karikatúrája) jára! Ez a furcsa hermafrodita — aki nem író és rendező, hanem sem író, sem rendező, csak hátráltatja és megzavarja AZ ÍRÓ ÉS A RENDEZŐ között mindenki által hőn óhajtott, sőt joggal kívánt harmóniát és közös munkát, melyből a jó forgatókönyv és végül a jó film születhetik. Az író és rendező meghallgathatnak gegmeneket és technikai tanácsadókat, akár légiónyit is, mint ahogy külföldi nagy lapok redukcióiban riport-tipszterek és külön címszerkesztők is vannak. De viszont nem ezek szerkesztik a lapot. Áldatlan állapot az is, hogy A RENDEZŐ ÉS A GYÁRTÓ CÉG között nagyon gyakori az alkalmi kapcsolat. Ebből folyik, hogy a vállalkozó vesz szüzsét, abból forgatókönyvet irat, azután keres rendezőt. A helyes az volna, hogy a rendező — mint dramaturg — már a filmszinopszis kiválasztásánál kezdje meg a munkát, mert hiszen a rendezőnek kell éreznie, hogy miből mit tud kihozni. Általánosságban: adjanak filmgyártó cégeink sokkal szélesebb művészeti hatáskört a rendezőnek. Kalmár azt kérdi: MŰVÉSZET E A FILM, hiszen kollektív termék? Művészet, mert végeredményében minden művészet: szintézis. A festő színeit a gyár készíti. Mint Daróczy mondja: »__ha üzleti elvek alapján állnánk, nem volna jogunk filmeket gyártani. Ilyenformán — ezt Podmaniczky is felhozta — AZ ÁLLAM SEGÍTSÉGE szükséges, hiszen a film a társadalom egész vertikális keresztmetszetén át összehasonlíthatatlanul nagyobb tömegekhez szól, mint akár a színház, akár a könyv. Ezért és szórakoztató jellegére való tekintettel, egészen elsőrendű a nemzetnevelő jelentősége. Nemzetnevelésre pedig — kötelességünk áldozni. Bella Andor