Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1942-11-20 / 47. szám
Szindbád, jó öreg Szindbád... A felhők között csavarogsz már régen és bodrosfürtü angyalokkal pityizálsz az égi fogadókban. Talán már nem is emlékszel arra, hogy jártál a földön is, Magyarországon. Hidd el, pont idejében cihelődtél, jókor kapaszkodtál fel a fekete postakocsira. Tudom, hogy vidáman utaztál akkor is, vidéki gráciával, fehér szekfűvel a gomblyukadban. Egy-egy állomás közeledtén kikukkantottál az ablakon, csodálkozva ingattad szép deresedő fejedet, mert különösnek és álomszerűnek tetszett a táj és titokzatos volt minden, mint a nyírségi hajnal. Bár teltkeblű asszonyok és gömbölyded hajadonok szálltak a kocsiba alkonyattájt s te kissé félrebülentett fejjel és csábos pillantással szemlélted vékony, kékeres bokájukat és ringó csípőiket és mintha már — ki lehetett venni huncut mosolyodból — egy kis gáláns és finomka kaland szálait is kezdted volna szövögetni, mégis hiányoltál valamit. Valami nem volt tökéletesen rendben ezzel a fura utazással. Csak később jöttél a dolog nyitjára, mikor az egyik útfordulónál riogatni kezdett a kürt és egy kis idő múltán nagy zökkenésekkel megállt a könynyű postakocsi. Hátradőltél a puha ülésen, rágyújtottál egy princessas cigarettára, mert nagyon szeretted ez a fajtát s akkor rádöbbentél arra, hogy elfelejtetted meghívni erre a kis kirándulásra Felvégi urat, Rezeda Kázmért, Pankotait, a fehér, törékeny és tüdőbeteg Vadlúdkisasszonyt s más régi és kedves ba púder ugyanúgy, mint a többi kozmetikum kitűnő külföldi alapanyagból készült, sok szép színárnyalatban. Nagyszerűen tapad, könnyű és hamvassá teszi a bőrt Kapható: IV.Váci utca 30. Telefon: 185-116 rátáidat, kikkel ötvenhárom éven át gyönyörű reggeleket töltöttél el, a piros hajnalokat és arany délelőttöket, Apostol-nyitó szép sörillatú órákat... Ha rajtad múlik, bizonyosan visszafordulsz s az egyik külvárosi kávéházban fülöncsiped a hányaveti, bolondos Felvégit, amint éppen az álmatag kaszímó elcsábításán fáradozik s Pankotaiért is elsétálsz a Dunapartra, az egyik emeleti erkély alá, ahol bizonyosan még mindig reménytelen szerelmét sóhajtozza a sötét ablakok alatt. És összeszeded a többieket is mind, akik esetleg valami kövér gazdasszony szoknyája mellett rostokolnak és mézes szavakkal és ügyes kacérkodó simogatásokkal próbálják meglágyítani a testes asszonyság kőkemény szívét egy ropogósra sült kacsacomb erejéig . .. Úri módon és kellő időben cihelődtél, Szindbád. Ha sonkacsülköt rágcsálsz odafönn és öreg badacsonyival, vagy francia pezsgővel öblögeted kényes torkodat, pislogj le hozzánk is egy kicsit és sajnálj minket, kik élünk ... Vagy inkább, ne is kacsingass, felejtsd el Szindbádot és azt is, hogy író voltál valaha Magyarországon...* Ilyen gondolatokkal idézem Krúdy Gyulát, a nagy magyar írót. A szép, barna biedermeier fotót, amelybe a játékos véletlen most beleültetett, — Krúdyé volt. Tűnődve simogatom politúrozott karfáját s mint a megszállott, félhangosan mondogatom egy könyv címét: — Szindbád hazamegy, Szindbád hazamegy ... Krúdy Ilona bogárfekete szemével rám néz. Biztosan azt hiszi, hogy eszelős vagyok. De mint utóbb kiderül, ez a feltevés kissé túlzott, mert elérti a célzást. — Igen, Márai könyve, amit apámról írt, igazán nagyon szép könyv, csak sok a költői elgondolás benne. — Fontos ezt — kérdezem olyan hangon, mely inkább Márainak ad igazat, mint Krúdy Ilonának. — Igen! Fontos! — feleli határozottan. — Ő nem azért halt meg gyertyafény mellett, mert kikapcsolták a villanyt! Hanem egyszerűen azért, mert szerette a hangulatos gyertyavilágítást. Mindig így dolgozott. Akkor is, mikor utoljára jött haza, meggyújtotta a gyertyát és meghalt. Oly szépen szenderült el, ahogyan nagyon kevesen búcsúznak a földről. A legszebb férfikorban érte a halál És az volt a csodálatos apámban, hogy egy percig sem volt beteg, vagy nyűgös. Soha. Azt a szót, hogy »fáj«, nem ismerte. Mindig úgy járt-kelt, nap-nap után és hosszú évek során, mintha örökké jókedvű és megelégedett lenne. Azt hiszem, ez így is volt. Mikor az utolsó időkben a szívével bajlódott, az orvosok erőszakoskodására befeküdt a Park Szanatóriumba. De még ekkor sem tudott megszokott életmódjáról lemondani. Kedvencük volt és szerették. Mindent elnéztek neki. Megesett, hogy a reggeli vizitnél télikabátostól feküdt az ágyba, mert épp akkor osont be a szanatórium kapuján. Behúzott nyakkal, félénken pislogott az orvosra, olyképpen, mint a gyerek, aki rossz fát tett a tűzre és tudja, hogy ezután valami szörnyű megtorlás következik. Édesen gyerekes tudott lenni ilyenkor, hogy nem volt szíve senkinek megdorgálni őt, így hát ez az orvosi felügyelet csak annyiban változtatott a körülményeken, hogy reggel nem itthon, hanem a szanatóriumban feküdt le. — És nem unta ezeket az állandó éjszakai csavargásokat? Mit csinált ilyenkor?Úgy néz most, mintha valami különös és titokzatos kis pletykát akarna közölni velem. De ebben az ügyeskedésben nem bízom már. A nők értik a módját annak, hogy kíváncsivá tegyék az embert, aztán »cumtrucc« — nem mondanak semmit. Ezért nyugodtan hátradőlök a székben és már jóelőre csalódást színlelek.) — Eléggé jól ismertem, sokat voltam együtt vele, mégsem tudok különösebbeket ezekről az éjszakai utazásokról. Más emberek, mint én is, ilyenkor alszanak. Ő inkább ekkor volt elemében, ekkor élt. Azt hiszem, csupán megszokás dolga ez is. Mint ahogy mi is itthon, megszoktuk, hogy megvacsorázik, fogja a kalapját és elmegy. Ez már természetes volt. Sőt akkor csodálkoztunk volna, ha este leül egy székbe, rágyújt egy cigarettára és — otthon marad. De hát a papával ilyesmi nem történhetett meg. — Milyennek látta őt? — Először is — kezdi — gyönyörű ember volt. Sok férfivel találkoztam már életemben, mert elég nagy társasági életet élek, de hozzá hasonlóval még soha! Képzeljen el egy férfit, aki szép, férfias, különös és végtelenül érdekes. Hihetetlenül ízesen tudott beszélni. De volt úgy, hogy sokszor órákon keresztül nem szólalt meg. Állandó, számozatlan fiákere volt s Lajossal (ez a kocsis volt, kivel meghitt barátságot tartott fenn) sokszor értem jött az iskolába. Innen, rendszerint télidőn, a városligeti Gundel-étterembe hajtatott. Nyáron mindig a Lóversenytér vendéglőjében állapodtunk meg. A versenyek csak úgy voltak érdekesek számára, ha ízes falatok és jó borok társaságában szemlélhette. Sohasem járt egyedül. Mindig nagy társasággal voltunk, s ha ilyenkor valaki feltűnt a láthatáron, vagy belépett a helyiségbe, apám erősen megnézte, aztán elkezdett beszélni. Nem is beszélt, hanem mesélt. Úgy, mint az írásaiban, vagy novelláiban, ízesen, az élet apró jelenségeiről, egy színről vagy rojtos nyakkendőről, egy zsíros, zöld vadászkalapról, erről beszélt órákig. De úgy, ahogyan embert nem hallottam még beszélni. Ilyenkor is ugyanazt tette, mint mikor írt. Néha lassan ejtette ki a szavakat, szinte öblögette a száját, ízlelte őket, mintha borkóstolón lenne egy homályos, régi pincében. A disznótoros vacsorák is, melyeket még akkor rendezett, mikor a Szigeten laktunk, ugyanebben a hangulatban folytak. A disznót maga szúrta le mindig, a társaság hangos örömujjongása közben. Úgy élt itt a Szigeten, mintha vidéken élne. Vidéki úr maradt élete végéig, a szó legnemesebb értelmében. Lovakat szeretett volna tartani... Bánt, hogy sokan úgy írnak róla, mint az irodalom szegényéről, akinek soha nem volt egy huncut petákja sem. Őt igenis méltányolták és nagy írónak tartották az első perctől kezdve, írásait jól megfizették, tisztességes honoráriumokat kapott mindenütt. Csakhogy a pénz annyit jelentett neki, mint más embernek a levegő. — Arról biztosan tud, — mesélem jókedvvel, — hogy amikor még Babay Jóska egy kis vendéglőben zongorázott valahol Óbudán, Krúdy minden hajnalban megvárta s az éjjeli »keresményt« szépen, barátian megfelezték. Isten tudja, miért... Aztán kiki elindult a maga útjára ... — Igen, ilyen volt az apám... S mintha maga Krúdy vetne véget az intervjúnak: — Már csak vidéki asszonyságok tudnak élvezhető töltöttkáposztát készíteni, — sóhajtaná tűnődve, aztán elballagna Khéliékhez négy deci bort rendelni... Körössényi Vilmos