Film Színház Muzsika, 1957. július-december (1. évfolyam, 8-33. szám)
1957-07-26 / 11. szám
A MŰHELYBEN — ez a címe Lengyel Géza most megjelent, rendkívül érdekes és élvezetes, sajátos műfajú könyvénnek, amelyben Adynak az újságírásban, a kor publicisztikai küzdelmeiben töltött nyolc évét 1900 és 1908 között — ismerteti, elemzi, dokumentálja. „A műhelyben“ — utalás Ady egyetlen színművére, amelyben — mint a nagyváradi színház fiatal szerzője — az újságírás robotos és szent, lélekölő és lélekszabadító „műhelyé“nek nyit ablakot. Ám nem csupán ez a finom utalás az egyetlen, amely a színházzal foglalkozó Adyról beszél Lengyel Géza könyvében. Lengyel is — éppenúgy, mint sajtó alatt levő (nagy sikerre számot tartó) Ady nagyváradi tevékenységét feldolgozó tanulmányában Hegedűs Nándor — a régebbi Ady-f kutatóknál hangsúlyosabban foglalAdy Endre képe, utolsó váradi évében kozik Ady Endre és a színiház kapcsolatával. Az Ady-életműben — még ha csupán Ady újságírói alkotásait vesszük alapul — mennyiségileg nem a legszámottevőbbek a színházzal kapcsolatos írások. De igaza van Bölöni Györgynek — akinek az újságíró Adyról kiadott szintézise mintegy bevezetője volt az Adykutatás új, örvendetes virágzásának —, hogy amíg a fiatal Ady a különböző függetlenségi, Tisza-párti, „darabont“ és egyéb pártpolitikai machinációk legmélyebb társadalmi gyökereit illetőleg nem látott (s nem is láthatott) tisztán, a kulturális — tehát színházi — kérdésekben mindig a haladás legkövetkezetesebb hitvallója volt. Ezt bizonyítják Lengyel Géza most feltárt, új adatai is, amelyek szerint Ady már jurátus korában szenvedélyesen zúzta széjjel Bérczik Árpád díszimagyárba bújtatott, rossz színdarabjait, hogy elsők között volt, aki a zengerárok, a brettlik „népszerűsége“ ellen hadakozott, aki a drámai magyar valóságot kifejező színmű-irodalmat és színészetet követelt, ami azonban nem jelentett valamiféle nagyképű, komor sznobizmust, hiszen a vidéki újságírók között éppen Ady volt az első, aki elismerte és plasztikusan jellemezte Fedák „Zsazsa“ fürge Múzsájú művészetét. Korának — nála kétségkívül szakmailag képzettebb, befolyásosabb— kritikusai között ő, a fiatal nagyváradi, majd budapesti színibíráló követelte a legkövetkezetesebben (ha nem is e szavakkal) a nemzeti jelleg érvényesülését, s ugyanakkor milyen élesen kelt ki a Lampert Gézaféle magyarkodás, a Malonyay Dezső „etnográfiai szemlélet“-e ében!... És milyen érdekesek azok az Ady és Molnár Ferenc kapcsolatát jellemző részletek, amelyek Vészi Margit — Lengyel Géza bíztatására írt — visszaemlékezéseiből derülnek ki!... Kérjük, folytassa Lengyel Géza, Ady egykori szerkesztőségi kollégája, fontos kutatásait, kérjük Bölöni Györgyöt, Hegedűs Nándort, Vincze Gézát, s azon még élő keveseket, akik jól ismerték Adyt és a kort, amelynek problémái között élt, ajándékozzanak meg bennünket a kimeríthetetlen Ady-kutatás további kincseivel ... (— sg. —) „ADY