Film Színház Muzsika, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1959-05-22 / 21. szám
ház bolondokháza, az új szereplő felszólna: — Talán mégsem csak az... Ha vígjátékról van is szó, talán el lehetne mondani némi általánosabb, a színészre mint emberre is érvényes gondolatot. Én emlékszem arra, hogy ez más szerzőnek olykor sikerült... S itt következnék a szövegmódosítás. Az igazgató ezt a roszhiszemű megjegyzést nem hagyhatja válasz nélkül, tehát így beszél: „Magának, kedves barátom, nincs humorérzéke.” Ami természetesen lehetséges. A második felvonásban, ahol egy színházi próba hangulatát idézik fel a szereplők, a kritikusnak, nem volna helye. Itt ugyan van nem konfliktus a sztár és az első főszerepét próbáló fiatal színésznő között, de ez merőben személyes konfliktus, egy jóképű fiatal díszlettervező miatt s az ilyesmit jobb a kritikusnak nem tudni, hiszen utóbb még pártot fogna ő is és ez megárthat hűvös tárgyilagosságának. Hanem a harmadik felvonásban, a bemutató körüli izgalmaknál és kiváltképpen a banketten, ott kellene lennie. Nem mintha nagyétkű ember volna, de mégis jobb, ha személyesen mondja el benyomásait, mintha utóbb megírja. Ámbár itt már — elképzelésem szerint — zavartabban viselkedne, mint a nézőtéren. Tiszta lelkiismerettel gratulálna a szerzőt aranyos kedéllyel játszó Ladányi Ferencnek, a fiatal színésznő szerepét újra pompás és eredeti humorral élvező Psoto Irénnek, kezet csókolna ő is Tólnay Klárinak, szótlanul kezet szorítana Uray Tivadarral és Greguss Zoltánnal, meg a Madách Színház igazgatójával, aki ilyen kitűnő szereposztásban vitte színre a Harmadik csengetést. Both Béla, a rendező néhány igazán szellemes ötletét is dicsérni tudná. Azután pedig? ... Közölné, hogy a néző helyenként okkal s jól mulat és jó szakmai szokás szerint magasztalná a színházi büfében főzött feketét. Ámbár lehet... mégis jobb, ha ez a kritikus nem kap szerepet a darabban. Hámori Ottó Az ifjú színésznő a rendezővel (Psota Irén és Ujlaki László) igazgató és szerző (Uray Tivadar és Ladányi Ferenc)