Film Színház Muzsika, 1960. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1960-12-23 / 52. szám
Lendvay Andor, Szilvássy Margit, Di Stefano, Orosz Júlia, Melis György, Tóth Péter karmester, Faragó András és Nádas Tibor (Bohémélet) (Keleti 1. ferv.) lünk — elismerésünk azonban nem vonatkozik a sokszor pontatlanul, csiszolatlanul játszó zenekarra, mely sokhelyütt érezhetően nem hajtotta végre a karmesteri szándékot. Amelia szerepét Takács Paula, Oszkár apródét Házy Erzsébet alakította — hazai szólistáink közül Tiszay Magdát (Ulrica) és Jámbor Lászlót (René) emelhetjük ki. Bónis Ferenc GIUSEPPE DI STEFANO a Bohémélet Rodolphe szerepét énekelte 16-án az Erkel Színházban. Forrósikerű, élménytadó előadás tanúi voltunk ezen az estén, s jelesően állapíthatjuk meg: a világhírű tenorista és a kitűnő magyar szereplőgárda közös érdeméből. — Jó évtizede aligha fordult meg valaki ezen a színpadon, akinek szereplését akkora érdeklődéssel várta volna a közönség, mint a di Stefanóét. Ez a felfokozott várakozás mindenképpen indokolt volt, hiszen az ünnepelt tenoristát a legnagyobb énekesek között emlegetik. Puccini remekművében másodízben lépett az Erkel Színház színpadára, s úgy éreztük, három estéből álló vendégjátékának legszebb pillanataival ajándékozott meg bennünket. Akik valamilyen hangbeli csodára, vagy hatást vadászó énekes-sztárra vártak, azoknak csalódniok kellett ez alkalommal is. A művész közkézen forgó lemezeinek rajongói pedig megállapíthatták: a tökéletes felvételi technikával készült hanglemezek „megszépítik” a valóságot. Csoda nem történt, de a közvetlen élmény erejével mégis egy nagyszerű énekest, rendkívül megnyerő, s nagy kifejezőerejű művészt ismertünk meg. Mert Giuseppe Di Stefano valóban nagyszerű énekes, akihez fogható csak néhány akad me a világon. Mindenekelőtt tökéletes énektechnikájára hivatkozunk: leheletszerű pianóira, művészi ökonómiájára, plasztikus formáló képességére. Nem törekszik külsőséges és tetszetős hatásokra, s ebben alapvetően különbözik a közismert tenoristatípustól. Emlékeztetőül a Bohémélet néhány „nagy pillanatát” idézzük: a Mimivel való első találkozás jelenetét, az első fővonás áriáját és duettjét, a felejthetetlen harmadik felvonást, s a Mimit elsirató, megrázó kitörést, melyre ráillettek Puccini szavai: „Az volt az érzésem, mintha saját gyermekemet láttam volna meghalni.” S az előadás e maradandó élményén az első felvonás végén elkövetett „gikszer” sem változtat. Teljes elismeréssel szólhatunk az előadás legjobb magyar szereplőiről, akik mind méltó társai voltak a világhírű vendégnek. Elsőnek Orosz Júlia remekbeszabott Mimi alakítását említenénk, amelyről elmondhatjuk: a művésznő pályafutásának legragyogóbb pillanatait idézte fel. — Ugyanez a nagyigényű szerepformálás jellemezte Melis György és Faragó András játékát, s énekes-teljesítményét is. Musette szerepét Szilvássy Margit, Colline-ét Nádas Tibor, Alcindorét Lendvay Andor énekelte. Tóth Péter, az est karmestere pedig bebizonyította: a legkiválóbbak közül való az Operaház karmesteri gárdájában. Hajlékony alkalmazkodó készsége, biztos muzikalitása az előadás egységes zenei vezetésében mindvégig megmutatkozott. S hogy ez az este alkalmat adott arra, hogy a magyar operajátszás magas színvonaláról is tanúskodjék, az — a már említett énekesek mellett — jelentős részben az ő érdeme. Fábián Imre