Film Színház Muzsika 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-07 / 19. szám
den férfi és nő. Fellép, lelép". Tehát, ami itt történik velem, az a legszörnyűbb valóság, melyet csak egy valami tud elviselhetővé tenni: a művészet valósága! A FTÜ (Kern András) csupa aggodalom. Anyjáért és húgáért legalább annyira vacog, mint a maga életéért. Vajon mennyit ért meg abból, amit itt átél? — Elsősorban azt tudom, ha anyám gyűrűje elvész, nem lesz mit enniük. A halálfélelmem másodlagos. Szökési kísérletem is akkor történik, amikor a gyűrűt már biztosítottam. Von Berg vissza fogja vinni anyámnak. Akkor ezek után szökni, menteni az életemet! Ezeknek nem számít, hogy még gyerek vagyok! Meg kell próbálni megszökni! Itt mindenképpen megölnek, hátha így megmenekülök. AZ ÖREG ZSIDÓ (Pethes Sándor) nem beszél, folyton csak imáját mormolja, mintha nem is hallaná kérdésünket, válasza is nagysokára érkezik, alig hallhatóan. — „Miért ragaszkodik olyan görcsösen a tollas zsákjához?” — ... ez még megmaradt. LEDUC PSZICHIÁTER ORVOS (Várkonyi Zoltán) a legtovább vár kihallgatásra és így érzelmi hullámzásainak is tanúi vagyunk. ő, aki hivatása gyakorlása közben az emberi lélek mélyére lát, most nem ura idegeinek. Egyszer önérzetes, majd gúnyolódó, később szökést szervez. Aztán a részegen visszajövő német tisztet próbálja meggyőzni, engedje őket szabadon. Mire egyedül marad a kiürült hodályban, magába roskad. „Miért tartja a saját életét fontosabbnak másokénál?” — ön téved, nem az én életem fontosabb, mint másoké. Az ártatlanul üldözött élete mindig fontosabb, mint az üldözőé. Egy német tiszt és a fasizmus foglyainak élete közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Ez általános etikai kérdés. VON BERG OSZTRÁK HERCEG (Darvas Iván) beidegzett szokásaival, előítéleteivel ma itt nekünk szokatlan. Finnyás utálkozással vet meg minden erőszakot. Az ő származása „kifogástalan”. Mégis, vagy éppen ezért (talán bizonyítékul önmagának) átadja kilépőjét az orvosnak, vállalva ezzel, amitől legjobban irtózik: kiszolgáltatni magát a nácik barbárságának. — „Mit gondol, mi lesz a sorsa azután, hogy átadta az igazolólapját?” — Nyilvánvalóan belekerülök a fasiszta gépezet brutális megtorlásának fogaskerekei közé. És amilyen kevéssé talpraesett és életrevaló valaki vagyok, nyilván hamarosan el is pusztulok majd valamelyik koncentrációs táborban. De akármennyi időm is van még hátra, ezt abban a tudatban fogom leélni, hogy megtaláltam a legnagyobb kérdésre a megoldást: de hát mi menthet meg minket? — A felelősség vállalása és a tett végrehajtása. Ebből mutattam példát. Feljegyezte: Fóti Margit 4. Bál a Savoyban FELÚJÍTÁS AZ OPERETTSZÍNHÁZBAN Harminc esztendővel ezelőtt már divatos volt arról beszélni, hogy válságban az operett. A bécsi stílus rég lehanyatlott, amikor Ábrahám Pál „betört” az operett világába. Megérezte, hogy merre kell szélesíteni a régi operett útját. Elsősorban az amerikai filmrevü irányába fordult, a jazz felé. Ennek köszönheti világsikerét a „Bál a Savoyban” is. A jazz-operett egyik első kísérlete volt ez, sőt nevezhetnénk talán a musical-comedy „ősleletének” is. Előadták Európában mindenütt, s azóta is újra meg újra megpróbálják felújítani a világ valamennyi zenés színházában. Jobban mondva csak ott, ahol egy ilyenfajta zenés darab műsorra tűzéséhez rendelkezésre állnak a szükséges feltételek. Ott, ahol a bemutató színház biztosítani tudja a nélkülözhetetlen revüt, a látványoságot, a „showt”. A sikerhez kellenek tehát sztárok, jól zenélő zenészek, kitűnően táncoló táncosok, díszletek , ruhák. Az Operettszínház esztendők óta komoly nehézségekkel küzd. Egyre súlyosabban érzékelhető a primadonna- és a bonviván-utánpótlás hiánya. Ez az idők folyamán annál kirívóbbá vált, mivel Lehoczky Zsuzsa személyében olyan szubrett-egyéniség jelentkezett a színpadon, aki elementáris erővel követeli az újfajta játékstílus létrejöttét. Tehetségére színházat lehet alapozni! Távol áll minden édeskésségtől, fanyar humorú, remek színésznő. Daisy szerepét egykor a ma is népszerű Bársony Rózsi vitte sikerre. Férjével, az évekkel ezelőtt elhunyt Dénes Oszkárral együtt vendégszerepeltek mindenütt, ahol csak műsorra tűzték a „Bál a Savoyban”-t. Lehoczky Zsuzsa ezúttal is kitűnő szubrett. Mellette Rátonyi Róbertet kell megemlítenünk. Musztafa bejként — noha sokszor megállítja egy-egy poénért a játékmenetet (rendezés kérdése) — mégis Lehoczky Zsuzsával együtt ő adja az előadás sajátsorsát. Németh Marika Madelaine-t játssza, meglehetősen színtelenül. S egyszer igazán meg kell írni, hogy operettben, ahol tudvalévően a dalok viszik előbbre a cselekményt, megengedhetetlen a szövegkiejtés elmosódottsága. Tangolita szerepében Kiss Ilonára figyeltünk fel. De Faublas márkival Baksay Árpád küszködött. A „Bál a Savoyban” jazz-operett. Az Operettszínház zenekara ezúttal még mindig nehezen birkózott a számára szokatlan stílusú, jazzre hangszerelt muzsikával. A „Bál a Savoyban” revüoperett, tehát kénytelenek vagyunk szóvá tenni a tánckar fogyatékosságait is. Ebben a színházban ugyanezt a tánckart kétszer is láttuk már kitűnőnek. (Az Eszpresszó Bongóra és a Jó éjt Bessyre gondolunk.) A most is kitűnő Balogh Edinán kívül senki sem felelt meg a revü követelményeinek. Balogh Edinának pedig egyszerűen nincs megfelelő partnere. A nézőtér valósággal felszisszen a balett-részek emelési megpróbáltatásaitól. S még valami. Mitől válik maivá egy ilyen harmincesztendős operett? Először is attól, ha úgy játsszák, ha úgy hangszerelik, hogy ez a mai ők ketten az előadás sava-borsa. (Lehoczky Zsuzsa, Rátonyi Róbert)