Film Színház Muzsika, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)
1965-07-16 / 29. szám
Jules Dassin új filmje, A tiltott, elemi erővel feltörő szenvedély ellenállhatatlan erejét rég nem láttuk ilyen szuggesztív erővel megjelenni a filmvásznon. Jules Dassin rendező egyáltalán nem ragaszkodik a manapság általánosan modernnek elnevezett puritán-életszerű beállításokhoz , a képek megkomponálásában sem a neorealista hagyományokhoz, sem az új hullámosok működése óta polgárjogot nyert, esetleges jellegű, gyakran improvizáltnak ható stílushoz. Dassin megkereste a végzetes szenvedély tragédiájához pontosan illő, azt valóságosan kifejezni tudó stílust, még annak a kockázatnak az árán is, hogy retrográd, a romantika stíluselemeit újra feltámasztó módszerrel vádolhatják. Nagy szerelmi jelenete, Phaedra és mostohafia között — felejthetetlen. Hol az esőverte ablakon át — áttetsző vízzuhatag elmosódó felülete alatt, hol a kandalló tüzének fénynyalábjaiba komponálva fényképezi az egymás húsába belemaró, józan eszük utolsó maradványait is elvesztő szerelmeseket. Keresett? Romantikus, vagy avitt? A jelenetsor mégis olyan, mint egyetlen, velőkig hasító sikoltás. A mindent feláldozó, semmit nem fontolgató, minden kockázatról elfelejtkező, azaz más szóval: igazi szerelem sikoltása egy okosabb, szelídebb, tehát valótlanabb érzelmekre idomított környezetben. Ennek az ellenállhatatlan erejű, minden áldozatot vállaló, tilalmasságában irtózatos szerelemnek a rajza: rendezői és színészi bravúr. Melina Mercouri mint Phaedra, mély tüzekkel lobogó, a lélek feneketlen örvényeibe bepillantást adó alakítása több, mint a századforduló irodalmi közhelyének, a „negyvenéves aszszonynak” mesteri illusztrációja. Megteremti a filmvászon csodáját. Elhiteti, hogy ennek az asszonynak csak ez a fiú a sors-rendelte párja. Elhisszük, hogy ez az asszony tulajdonképpen csak azért jött a világra, hogy azt az egyetlen, halálos boldogságú, őrült éjszakát megélje, ott, a kandalló lobogó lángjainál, a szenvedély és önkívület elmosódó képeiben. És partnere, Anthony Perkins, aki arcán az egyszeri és megismételhetetlen élmény halálos komolyságának bélyegével néz szembe apjával — igen, Perkins is elhiteti azzal is, aki a maga tapasztalatából hitet- Phaedra len lenne: elhiteti, hogy van ilyen szenvedély, ilyen minden erkölcsi gátlást leküzdő, minden írott s íratlan parancsot átégető, romboló és partravesztett erő. A langyos érzelmeket festő, percek alatt felfutó s elmúló szerelmekről mesélő filmek korában ez a film a nagy szenvedélyek valóságára figyelmeztet. Mercouri és Perkins mellett Raf Vallone, a nagyszerű olasz színész a film harmadik főszereplője: ő az apa, a férj. Utolsó jelenetében, mikor szinte emberi valójából kivetkőzve, majdnem halálra ütlegeli fiát, megéreztet valamit az élet feloldhatatlan összecsapásaiból. A klasszikus tragédiák modern környezetbe átültetett változataival eleve gyanakvóak vagyunk: sokszor tapasztaltunk már hátsó gondolatot, üzleti számítást a silány átdolgozások, „modernizálások” létrejöttében. A „Phaedra” filmváltozata eloszlatta gyanakvásunkat: nem erőltetett klasszikus reminiszcenciákra, hanem önálló alkotói mondanivalóra épül a mű, s az ókori minta nem ürügy, hanem csupán alkalom a képzettársításra — valami furcsán, titokzatosan elmosódó szférába emeli a multimilliárdos görög hajóépítő-üzletember feleségének gyilkos indulatú szerelmét mostohafia iránt, s az egész történet valami sajátos lebegést, a predestináció fájdalmas kényszerűségét jelző bizonyosságot kap a klasszikus párhuzam okán — anélkül, hogy a görög dráma mechanikus másolata lenne. Geszti Pál Az apát, a görög iparmágnást, Raf Vallone alakítja Az első találkozás bűvöletében... (Melina Mercouri és Anthony Perkins) Phaedra (Melina Mercouri) és komornája