Film Színház Muzsika, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-27 / 4. szám

A főkaputól a művészbejáróig is öt perc múlva tíz óra. A színpad abban a lustán izgatott félkész állapotban van, amelyből ne­héz valamit kihámozni. A forgón ró­zsalugas áll, s a papírrózsák alatt va­jas kenyeret eszik uborkával egy fia­talember. Színész még nincs a színen, csak a serény­ műszak, ugrásra kész helyzetben, mint a rövidtávfutók, a pisztolylövésre várva. Embereim ud­variasan ingerültek. (4 fővilágosító ) Kérem a rózsás hajnalt! A szín közepén áll, most ő a fősze­replő. Valahonnét bágyadt fénykéve kúszik a színpadra, a »rózsaujjú haj­nal« mesterkélt változata. A fővilágo­sító — Marek Pál — belekiabál a fénykévébe: — Ez nektek rózsás hajnal? Valaki valahol mályvaszínt kever a fénybe, s a rózsás hajnal engedelme­sen megjavul. A fővilágosító arca ki­simul, arcát megfürdeti a fényben, mintha bőrével és szembogarával egy­szerre ízlelné a fény minőségét. — Most jó, mehet... Félreállunk egy díszlet mellé, ahol szüntelenül lökdösnek, de a fővilágo­sító nem hagyhatja el a helyét. Tábor­nok ő ebben a percben, aki robbanó fé­nyeket és vad pergőtüzeket vezényel. — Mióta van itt? — Nyolc óra óta. — Nem most... A színháznál? — Tizenegy éve. . A forgó megindul velünk, pörög s megáll, a rózsalugas suta szögben az oldaljárásra mered. A fővilágosító szó nélkül faképnél hagy, kiabál: — Állj!... Nem látjátok, hogy túl­forog a forgó? .. . Újra! Villanyszerelő mester volt, aztán vállalati művezető. Egy időben falu­járó, aki megjavította a falusi torony­órákat, majd színházat játszott a fa­lusiaknak, feleségével együtt. — Belegabalyodtam a színházba, na ... Nem tudtam tőle többé szaba­dulni. Elmentem a Vígszínházba vilá­gosítónak, oldalvezető voltam. Egy ol­dalról én vezettem a világítást. Azután átjöttem a Madáchba és tizenegy éve fővilágosító vagyok. Belép a színre egy színész, maszk­ban és kosztümben: — Palikám, jó az arcom? — Nagyon sötét. Hajnal van, mű­vész úr, tessék púderezni... Két szigorú utasítás közt elárulja, hogy a legnehezebb dolog »eladni« a díszletet, úgy bevilágítani, hogy min­den részlete érvényesüljön. Figyelni a színészek arcfestésére s nem utolsó­sorban arra, nehogy rövidzárlat követ­kezzék be. Száraz, érdekes művészfeje van, amelyben — mint kiderül —, egyetlen kapcsolási rajzként őrzi a színház vi­lágításának 120 szcenikai áramkörét, most ugyan csak hatvanat, mert a má­sik hatvan felújítás alatt áll, s ő fél­annyi áramkörrel napról napra végre­hajtja a képtelen bűvészmutatványo­kat. Amíg a színházban valami törté­nik, reggel nyolctól éjfélig, ő a szín­padon van. — Mikor pihen? — Itt, az előadás alatt, amikor jól megy a verkli. Az a legjobb pihenés, amikor az ember tudja, hogy minden rendben van. 14 zsinór m­esse? A próba elkezdődik s én felmászom a zsinórpadlásra. Ezer kötél csüng alá nesztelen csigákon, oldalt egy ki­­vénhedt színpadi heverő, pokróccal le­takarva. Keskeny pallókon járunk, alattunk a színpad forog, mint egy lassú, fényes örvény. A zsinórmester — Banovics Emil — ezen az ezer kötélen játszik, mint egy roppant hárfán, ez a hangszere. Alat­tomos szerkezet, bosszúálló természete van, mint egy öreg ripacsnak, akit éle­tében sohasem vettek észre a nézőtér­ről. A zsinórmester azonban érett, ko­moly, megfontolt művész. Együtt él a művel, amely a színpadon pereg. — Mire a bemutatóra sor kerül, a darab minden szerepét kívülről tu­dom. Leheveredek a sezlonra, de tu­dom, hogy Márkus Laci két és fél perc múlva kimondja a végszót, amire vál­tozás jön. Akkor a díszletnek változni kell, mert a színész nem megy vissza. Másodpercre dolgozunk, mert ha ko­rábban megy le a díszlet, agyoncsapja a színészt. Ezer kötetét úgy ismeri, mint a hár­fás a húrokat. Abszolút hallása van, egy kötél nyikkanásából megérzi, hogy azt a kötelet cserélni kell. Egy bemu­tató előtt a rendező kétségbeesett, mert egy nesztelen változásnál nyiko­rogtak a zsinórfékek. A zsinórmester délután bent maradt a színházban, és hatvannyolc darab zsinórféket átcsi­szolt, bezsírozott. A bemutatón a zsi­­nórpad olyan néma volt, mint egy éj­féli temető. — Melyik volt a legnehezebb da­rab? — A­z*Danton halála« ... Meg a »KoldusoperaAbban van egy v­áltozás, amikor mindenkinek fel kell kötni a fehérneműt. Tizenketten va­gyunk idefenn, akkor mindenki dol­gozik. Egyszer mégis megtörtént, hogy korábban indultunk. Valaki elhallotta a végszót. Bicska Maxi nem tudta, mi­lyen veszélyben forgott. De csak egy ■Belegabalyodtam a színházba ...« 24

Next