Film Színház Muzsika, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-27 / 4. szám
A főkaputól a művészbejáróig is öt perc múlva tíz óra. A színpad abban a lustán izgatott félkész állapotban van, amelyből nehéz valamit kihámozni. A forgón rózsalugas áll, s a papírrózsák alatt vajas kenyeret eszik uborkával egy fiatalember. Színész még nincs a színen, csak a serény műszak, ugrásra kész helyzetben, mint a rövidtávfutók, a pisztolylövésre várva. Embereim udvariasan ingerültek. (4 fővilágosító ) Kérem a rózsás hajnalt! A szín közepén áll, most ő a főszereplő. Valahonnét bágyadt fénykéve kúszik a színpadra, a »rózsaujjú hajnal« mesterkélt változata. A fővilágosító — Marek Pál — belekiabál a fénykévébe: — Ez nektek rózsás hajnal? Valaki valahol mályvaszínt kever a fénybe, s a rózsás hajnal engedelmesen megjavul. A fővilágosító arca kisimul, arcát megfürdeti a fényben, mintha bőrével és szembogarával egyszerre ízlelné a fény minőségét. — Most jó, mehet... Félreállunk egy díszlet mellé, ahol szüntelenül lökdösnek, de a fővilágosító nem hagyhatja el a helyét. Tábornok ő ebben a percben, aki robbanó fényeket és vad pergőtüzeket vezényel. — Mióta van itt? — Nyolc óra óta. — Nem most... A színháznál? — Tizenegy éve. . A forgó megindul velünk, pörög s megáll, a rózsalugas suta szögben az oldaljárásra mered. A fővilágosító szó nélkül faképnél hagy, kiabál: — Állj!... Nem látjátok, hogy túlforog a forgó? .. . Újra! Villanyszerelő mester volt, aztán vállalati művezető. Egy időben falujáró, aki megjavította a falusi toronyórákat, majd színházat játszott a falusiaknak, feleségével együtt. — Belegabalyodtam a színházba, na ... Nem tudtam tőle többé szabadulni. Elmentem a Vígszínházba világosítónak, oldalvezető voltam. Egy oldalról én vezettem a világítást. Azután átjöttem a Madáchba és tizenegy éve fővilágosító vagyok. Belép a színre egy színész, maszkban és kosztümben: — Palikám, jó az arcom? — Nagyon sötét. Hajnal van, művész úr, tessék púderezni... Két szigorú utasítás közt elárulja, hogy a legnehezebb dolog »eladni« a díszletet, úgy bevilágítani, hogy minden részlete érvényesüljön. Figyelni a színészek arcfestésére s nem utolsósorban arra, nehogy rövidzárlat következzék be. Száraz, érdekes művészfeje van, amelyben — mint kiderül —, egyetlen kapcsolási rajzként őrzi a színház világításának 120 szcenikai áramkörét, most ugyan csak hatvanat, mert a másik hatvan felújítás alatt áll, s ő félannyi áramkörrel napról napra végrehajtja a képtelen bűvészmutatványokat. Amíg a színházban valami történik, reggel nyolctól éjfélig, ő a színpadon van. — Mikor pihen? — Itt, az előadás alatt, amikor jól megy a verkli. Az a legjobb pihenés, amikor az ember tudja, hogy minden rendben van. 14 zsinór messe? A próba elkezdődik s én felmászom a zsinórpadlásra. Ezer kötél csüng alá nesztelen csigákon, oldalt egy kivénhedt színpadi heverő, pokróccal letakarva. Keskeny pallókon járunk, alattunk a színpad forog, mint egy lassú, fényes örvény. A zsinórmester — Banovics Emil — ezen az ezer kötélen játszik, mint egy roppant hárfán, ez a hangszere. Alattomos szerkezet, bosszúálló természete van, mint egy öreg ripacsnak, akit életében sohasem vettek észre a nézőtérről. A zsinórmester azonban érett, komoly, megfontolt művész. Együtt él a művel, amely a színpadon pereg. — Mire a bemutatóra sor kerül, a darab minden szerepét kívülről tudom. Leheveredek a sezlonra, de tudom, hogy Márkus Laci két és fél perc múlva kimondja a végszót, amire változás jön. Akkor a díszletnek változni kell, mert a színész nem megy vissza. Másodpercre dolgozunk, mert ha korábban megy le a díszlet, agyoncsapja a színészt. Ezer kötetét úgy ismeri, mint a hárfás a húrokat. Abszolút hallása van, egy kötél nyikkanásából megérzi, hogy azt a kötelet cserélni kell. Egy bemutató előtt a rendező kétségbeesett, mert egy nesztelen változásnál nyikorogtak a zsinórfékek. A zsinórmester délután bent maradt a színházban, és hatvannyolc darab zsinórféket átcsiszolt, bezsírozott. A bemutatón a zsinórpad olyan néma volt, mint egy éjféli temető. — Melyik volt a legnehezebb darab? — Az*Danton halála« ... Meg a »KoldusoperaAbban van egy változás, amikor mindenkinek fel kell kötni a fehérneműt. Tizenketten vagyunk idefenn, akkor mindenki dolgozik. Egyszer mégis megtörtént, hogy korábban indultunk. Valaki elhallotta a végszót. Bicska Maxi nem tudta, milyen veszélyben forgott. De csak egy ■Belegabalyodtam a színházba ...« 24