Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-21 / 47. szám
Hogyan fogtam el az őrnagyomat? című NDK-film alaptétele. Az ábrázolás módján azonban érződik a hősies hevülettől való megtisztulás, az egyszerű emberi indítékokhoz való közeledés törekvése. A szovjet földet megszálló náci hadseregben szolgáló szakaszvezető a maga szerény látókörében már felismeri, hogy becstelen és végzetes ügy katonája. Humoros és kalandos körülmények folytán szovjet hadifogságba esik, ahol azonnal, a néző számára némileg hihetetlenül, olyan fontos és nagy megbízhatóságot feltételező feladatra beszélik rá, amely eddigi bugyutaságából meglehetősen nehezen következik: segítsen elrabolni eddigi kínzóját, megalázóját és csaknem gyilkosát, egy korlátolt és gonosz náci őrnagyot, akiből aztán ki lehet szedni a titkos haditerveket. A szakaszvezető az akciót két szovjet bajtársával együtt, sok kiélezett, de eléggé simán megoldódó, leküzdött veszedelem árán sikeresen végrehajtja. A műfaját keresgélő, de mindvégig nem lelő film az ötletteli indítás után nagyon vegyes hatásúvá válik. A szatirikus hangvétel laposan magyarázgatóvá alakul, majd a frontvígjátékok szokványos kalandhalmazatát vonultatja fel. J. Hosier rendező és a főhős szerepét játszó Manfred Krug, bizonyos fokig jelképes értelemmel, azt kívánja elmondani, hogyan lelhetett magára és helyére s miként születhetett újjá, emberré a háborúba kényszerített egyszerű, jóérzésű német katona, de sem személyes emberi közvetlenséggel, sem a kalandosság és humor lendületével nem bírták a filmet betölteni. A legmozgalmasabb és a legindítóbb formában lehangoló filmje a hétnek a 12 + 1 című francia—olasz koprodukció. Tipikus esete annak, amikor a készítők fejében semmi sincs, azon az egy szándékon kívül, hogy jól jövedelmező filmet csináljanak. Még önálló téma sem. Így aztán Ilf és Petrov 12 szék című klasszikus értékű szatirikus regényéhez folyamodtak, rajta követtek el kíméletlen erőszakot. Osztap Bendert egyszerűen megfojtották, és lelkét, midőn kilehelte, egy ütődött, ámokfutó, vagyonhajhász New York-i olasz borbély testébe préselték át, mellé rendelve egy loboncos szőke alkalmi ragadozótársat, akivel nemcsak a briliánsokat rejtő székek utáni hajszában, hanem az időnként útjukba akadó ágyak kínálta örömökben is osztozik, szemlátomást fifty-fifty arányban. Ilf és Petrov nagy leleménye mögül egyszerűen elfújták az eredeti regénynek életet és értelmet adó kort és társadalmi hátteret és, saját ötlethabarcsaikkal összekeverve, a cselekményt áttették, hogy minél látványosabb legyen a rohangálás, a mai Amerikába, Olaszországba, Párizsba, Londonba. A csapkodó ötletzáporozásban Nicolas Gessner rendező kiváltképp ízléstelenségét árulja el. És a kacarászás közben igazán szomorúsággal és egy kis szégyenérzettel tölti el az embert, hogy az ebben a filmben, nyilván a szellemi tartalom hiányának ellensúlyozására, felvonultatott nagyágyúk, Vittorio Gassman, Vittorio de Sica, Myléne Demongeot, Terry Thomas, Orson Welles hogyan tudtak ennyire törpévé jelentéktelenedni. Nagy kár a meggyilkolt Sharon Tate-ért, még akkor is, ha e szereplésének tanúsága szerint nem ez lehetett legjobb alakítása. Félve mondom ki a konklúziót: ízlészüllesztő film ez. Igaz, a nézők nevetési igényét ki kell elégíteni, és a moziknak meg kell tenniük. De így. .. Mind a három film színes, habár ez egyiknek sem válik különösebben a javára. RACHEL, RACHEL. A városkába látogató fiatal tanár és Rachel között viszony szövődik (James Olson és Joanne Woodward) dűlőt, sehol egy gesztus, sehol egy hang, amely már kész lett volna; nem, itt születik minden a színpadon, megrázó egyszerűséggel. A művész, akinek ma már nincs szüksége vendéghajra, vendég ősztincsekre, hiszen a maga hajával, a maga arcával is a clauseni életkor közelébe ért, a nagy német romantikus hősöknek talán utolsóját alkotta újjá, 1970-es érvénnyel. Mert a Naplemente előtt Clausen tanácsosát nem lehet „kiosztani", mégoly jó színész sem játszhatja el, mert könynyen összedőlne a dráma egész érzelemrendszere. „Fény és árny váltakozik a lelkemben. Mennyország tiszta fénye és a sötét éjszaka borzalmas mélye. Miért ne idézzem Goethét? mikor az ő költői lelke fejezi ki legjobban az én érzéseimet is. Ha ez a mennyei fény áraszt el, akkor a kék eget látom és téged, tűzpiros liliomokat és téged..."ezt a Clausen-monológot csak a legnagyobbak mondhatják el úgy, hogy igaz legyen. S az áradó szavak igazságára lopakodtak elő könnyek a fiatal publikum szeméből. Pedig Ajtay lemondott minden külső eszközről, úgy mondta rajongó magánbeszédét, halkan, szinte indulattalanul, mozdulatlanul, csupán fogta Inken kezét és a semmibe - a mindenségbe? — nézett. Az egyszerűséggel kifejezett nagy érzelmek színjátéka volt ez; az egész előadás, múló és változó divatokon túl visszaadván a hitet abban a színházban, amely egész emberségünkhöz szól, amely megráz, fölkavar, amelynek sugárzása van, amely szétfeszíti a díszletet, a színpadot, a színházat s továbbkísér. Ilyen a szegedi Naplemente előtt. Ajtay Andor ezt a varázslatot, ezt az igaz varázslatot olyan kiváló partnerek között valósítja meg — színészként is, rendezőként is —, mint a költői fnként játszó Molnár Piroska, a szenvedve rajongó Bettina, Stefanik Irén, a kemény-kegyetlen Klamrothot formáló Nagy Attila, a metszően hideg intellektusé Wolfgang, Bángyörgyi Károly, az odaadóan melegszívű barát Geigerként jeles Máriáss József, a szelíden bíráló Steinitzként remek Kovács János... Nos, és a közönség, az a csaknem ezer fiatal, az ifjúság, a mai ifjúság, amelyről gyakran mondják, hogy szerelmesen rejti érzéseit. Ezen az estén senki sem rejtette el, mit érez: az előadás után senki nem rohant a ruhatárba, még negyed órán át zúgott a taps. Dalos László Molnár Piroskával a Szegedi Nemzeti Színház előadásán (Hernádi felv.) 13