Film Színház Muzsika, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-02-13 / 7. szám
Hickey csak akkor döbben rá mindanynyiuk csődjére, amikor a bilincs kattan a kezén. — Szerepemben a hallgatás is beszél. Kis helyzetváltoztatásokkal, elfordulásokkal dolgozom, szűkmarkúan bánok a játékkal. Parádés nagyjelenet számomra, amikor Hickey buzdító szavai nyomán Harry elindul, hogy húsz év után kilépjen az utcára. Ravaszul, fondorlatosan késlelteti a pillanatot, csakhogy ne kelljen bevallania félelmét az élettől. Szédülten fordul vissza az úttest közepéről, azt hazudva mindenkinek, hogy csaknem elütötte egy automobil. Legmegrázóbb mondata, melyet csendben mondok el: „Nem is volt automobil. De valami mégis nekem jött. Talán én magam lehettem .. . Cora, valamikor jobb napokat látott nő. Utcalány. Engem kicsit A vágy villamosa Blanche-jára emlékeztet. Ábrándjai füzetes-regény szintűek: összeházasodni a pincérrel, farmot venni. Elhatározza, hogy elindul az anyakönyvvezetőhöz, de csak a környező kocsmákig jut el. Először arra gondoltunk, hogy van egy féltve őrzött esküvői ruhája és azt veszi fel. De aztán rájöttünk, hogy ha csak egy eszelősen csúnya estélyi kalapot tesz a fejére, kifejezőbb a tragikomédiája. — „Helyet foglaltam a filozófusi közöny díszpáholyában” — hirdeti Larry, ezt vallja: „Nem vagyok alkalmas arra, hogy hitet igénylő megmozdulásban részt vegyek.” Lényeges eleme az alakításnak ez az állandóan védekező magatartás. Hickey aztán leleplezi Larryt, elmondja, hogy foglya a saját magáról alkotott ábrándképnek. Így ráébred, hogy nem lehet elszakadni az élettől, s mikor ez világossá válik előtte, már tud ítélkezni. Larry valójában O’Neill maga. És az egyetlen ember a darabban, aki változik és az ábrándok világából kilépve eljut a cselekvésig. Nagy Judit Darvas Iván Larry Találkozás Madaras Józseffel Két szerepben „... a közönség arra vágyódik, hogy igazi esemény részese legyen.” (Fejes László felv.) „Keresgélő ember vagyok" — mondja Madaras József, azzal az őszinte hittel, amely minden szavát áthevíti. Zaklatott, viharos évek után — amelyekből a siker sem maradt el — most Georg Büchner drámai világát ízlelgeti. Az Irodalmi Színpadon Léner Péter rendezésében folynak a próbák a Woyzeckből (Madarasé a címszerep) és a Leonce és Léna című egyfelvonásosából, amelynek derűs Valerióját játssza ugyanazon az estén. — Játszom? — kérdez vissza. — Ennél a szónál mindig megtorpanok. Rosszul értelmezik, rosszul alkalmazzák. Játszom, de csak akkor, ha azt arra vonatkoztatjuk, hogy az ember végigjátssza az életét. Szívesebben mondom azt, hogy megpróbálom a színpadon megkeresni a figura idegrendszerét, érzékenységét. A Woyzeckben Büchner alighanem önmagát írta meg, tökéletes pszichológiával vetítette ki furcsa szorongásos lelkiállapotát. Nehéz, bonyolult szerep, örülök neki. — S a másik szerep? — Tréfás szatíra, amelyben Valerio egészséges szellemű, népi figura. — Ezt nyilván másféle gesztusokkal is kelti életre. — A színpadon általában minimális mozgásra, minimális arcjátékra törekszem. Márcsak azért is, mert semmiféle naturális megnyilatkozást nem tudok igazából bebizonyítani, nem tudom láttatni például azt, hogy gyors futó, vagy igen magasra ugró vagyok. A próbák kezdetén ellenben sokat mozgok és ezt lassan-lassan csökkentem, amennyit csak lehet, lefaragok belőle. Engem a belső világ mozgása érdekel, nem az, ami kívülről látható. — Ez mutatkozik meg filmszerepeiben is. — A filmet még a színpadnál is jobban szeretem, természetesebbnek, magától értetőbbnek érzem, hiszen az embert a maga reális környezetével, világával együtt mutatja meg. S korszerűbb művészet is, mint a színházi. — Mit nevez korszerűnek? — Azt, amire a nézők rezerválnak. Mert ne áltassuk magunkat, az emberek ma nem szeretik a színházat, rossznak, hazugnak érzik, még akkor is, ha ezt vagy azt a réteget, ezt vagy azt a szükségletet kielégíti. A közönség a színházban arra vágyódik, hogy szenvedjen, sírjon, szeressen, igazi eseménynek legyen részese. Ezt kell megvalósítanunk. Azért játszom, hogy szeressenek. Ha ezt elérem, bennem is szeretet ébred, s ez mindennél fontosabb ahhoz, hogy életre keltsem a rám bízott figurát. Madaras József nemcsak keresgélő, hanem örökké küzdő ember is. Küzd önmagáért, a jobb színházért, az igazabb kifejezésmódért. (g. m.) 13