Film Színház Muzsika, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-06-19 / 25. szám
író és színész Több, mint hatvan évvel ezelőtt találkoztam először a színházzal. Erdélyben, kis faluban, a Küküllő parti Nagyselyken volt ez. A községi kocsmában. Este, két petróleumlámpa világánál. Apró hordókon a vastag deszkaszálak. A deszkákon négy-öt lény valóban a világot jelenítette meg. Amint jöttek-mentek, szavaltak, ágáltak, bíbor talárban, csipkékben, süvegekben s arany láncosan holdas-napos-csillagos kosztümökben elátkozták és megáldották egymást, bajba kerültek és megmenekültek. Óperencián túli és inneni dolgok keveredtek, legkisebb gyerek és bölcs öreg király, szépséges királykisasszony, hős szolgalegény, zacskó arany váltság - még csörög a fülemben ... - egy Hans nevű szász legény nyakában ültem lovagolvást, nem emlékszem semmi cselekményre, csak tudom, valami nagyon rossz volt és jóra fordult, és mindnyájan boldogok lettünk, fénybeborult a kocsma, a falu, a világ. Boldog emlékezetű Borbély Gyula tanár úr tanított meg Az ember tragédiájára. A Tragédiában találkoztam aztán újra a nagyselyki „jó" és „rossz”-szal. És láttam ismét, hogy van világ csakugyan az Óperencián innen és van az Óperencián túl is. Egyelőre érzelmi öszszefüggésbe került bennem a két világ, és magamban — kamaszul járva-kelve a kisvárosban, Fogarason, a patakok, kertek, malmok, templomok között - voltam jó, voltam rossz, voltam forradalmár Párizsban, és Luciferként vezettem magamat és Ádámot, voltam Éva is akár, és erősebb napokon Úristen. Többféle módon kötődöm a színházhoz, mint néző, mint szerző, de egy ízben három-négy hónapig mint szereplő, nagyon ifyan. Alacsony, de számomra izgalmas művészi státusban! Janovich Jenő igazgató úr kolozsvári Magyar Színházánál voltam úgynevezett „ösztöndíjas tag, karkötelezettséggel" - röviden kórista. Átláttam e néhány hónap alatt, hogy nem olyan tündéres világ ez, és mégis. Sok mindent megtanultam ott, Óperencián innen és túlról, nagyon figyeltem is, most e szűkre szabott keretek között csupán néhány széprangú pályatársat világítok első emlékezetemből, egykét drága jóbarátot, legnagyobb részük már nem él. Laczkó Aranka ... — fia írta meg regényét, a remek irodalmár s tanár Laczkó Géza - kilencvenéves kora körül még látogattam őt a Jászai Otthonban. Mikor én mint nem tudom hányadik „nemes úr” az Othellóban tessékeltem őt befelé a palota ajtajában, ő Emília volt, „Jágó neje”, amint sürgetve suttogtam: a művésznő következik... — viszont tessékelt engem, szép, ünnepélyes, bókos meghajlással és visszasúgta: csak markírozok, szamár, tudom én, hogy mi a sorrend! — s Ciprus szigetén én kiáltottam azt is, hogy: Hajóvitorla! Tárai Ferenc dicsért engem nagyon, igaz, hogy csak a lakáji pakompartomat A trónörökös című darabban, de ez is jólesett — és e rövid idő alatt három Cavaradossit lőttem agyon a Toscában a kivégzőosztaggal, Vajda Lászlót, a helyi tenoristát, s két nagynevű vendégművészt, Székelyhidy doktort a pesti Operaházból és Grosavescu Trajánt Bécsből. Járatlan voltam nagyon, azt reméltem, hogy egykor például Othello lehetek ... de mindent megmozgattam azért is, hogy a Zsidónőben én vonuljak be a színre lóháton! Mígnem egy öreg kórista — Székely Károly bácsi — helyrebillentette hibás arányérzékemet, ez mutatós dolog, de statisztának való. Mindez igen régen volt... a nemrég elhunyt Kemény László, a Nemzeti Színház drámai színésze akkoriban „kishadnagy" volt a Pompadour című operettben, rózsás arcú kis hadnagy, Neményi Lilit Encella királykisasszonyként ünnepeltük a Mézeskalácsban. A primadonnáknak, szubretteknek pártjuk volt - én a Neményi-pártban előkelő szerepet töltöttem be, már a színházból való megválásom után, — Kiss Manyi kezdett felbukkanni, picike, vékony kislány — és Dayka Margit a Három grácia Prológjaként táncolta és énekelte a függöny előtt, tizennyolcadik életéve felé közeledve, hogy „Én-az-ün-ne-pi-prológ vagyok". Dobálta könnyedén ég felé a lábát, „arcom mosolyog, szemem ragyog”, és ez igaz volt, arca mosolygott, szeme ragyogott, több évtized távlatából tanúsítom. Már Budapesten aztán kialakult egy szokásunk, játékunk, minek mondjam. Dayka Margittal, amit húsz-harminc éven át űztünk, szertartássá vált ez — ha bárhol találkoztunk, esetleg két-három évenként csupán — rögtön ez jött: Emlékszel?... Kolozsvár... Janovich így Poór Lili amúgy ... a Farkas utca . .. szóval Kolozsvár. Mígnem öt-hat évvel ezelőtt ismét összefutunk a Nagymező utcában és indítom ügyünkben tiszta szívemből. Mikor egyszer Kolozsváron egy este a Barta Miklós utcában... emlékszel? — S azt mondja Dayka művésznő roppant száraz tárgyilagossággal: ugyan, hagyd ezeket a marhaságokat, nekünk ott nem is volt jó — így lett vége. Végül színpadi íróként találkoztam a színházzal, a harmincas évek közepe táján indult ez az ismerkedés. Akik ifjan elindítottak, jórészt szintén átlépték már a halál küszöbét, a jóemlékezetű Vojnovich Géza, Márkus László, aki mint az Új-Thália egyik vezető szelleme igyekezett továbbfejleszteni a Hevesi Sándor örökségét és az izgékony, lobogó kísérletező reformer - Németh Antal. Kortársam-társam még Szűcs László, ma már Laci bácsi, neki oly sokat köszönhetek, Németh Antal dramaturgjaként oktatott szelíd tapintattal a darabszerkesztés csínja-bínjára. Arcok, mozdulatok, hangok bukkannak fel előttem a címek nyomán: Az idegen város... — Abonyi Géza, s oly érdesen, szelíden, gunyorosan és líraian a fiatal Tímár József. Diákok voltak ők szerepük szerint, fiatalok, lázadozók, káromkodók és jóságosak. Az Április... — Titkos Ilona, — és a Kegyelmes úr, Csortos Gyula, szemben a forradalmár tanítóval, Jávor Pállal. Engem Az idegen város hozott felszínre. A könyvet a fiatal Kiss Manyi árusította 1936-ban a Könyvnapon a Belvárosban, de nem szerettem már aztán a könyvet, úgy látom tájékozatlan voltam benne, és még hazug is valamelyest. Hanem A komédiást... azt máig is szeretem, ebben jelentkezett a régi nagyselyki emlék, s még elég öntudatlan szintézis az Óperencián inneni és túli világ között. Rajnai Gábor volt a komédiás — csakugyan az volt, mélyen, belülről bűvölt, varázsolt — TÖRÖK SÁNDOR: Találkozások... AZ IDEGEN VÁROS. Nemzeti Színház 1936. Tapolczai Gyula, Ungvári László, Abonyi Géza, Várkonyi Zoltán, Tímár József, Major Tamás