Film Színház Muzsika, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-19 / 25. szám

író és színész T­öbb, mint hatvan évvel ezelőtt ta­lálkoztam először a színházzal. Er­délyben, kis faluban, a Küküllő par­ti Nagyselyken volt ez. A községi kocs­mában. Este, két petróleumlámpa világá­nál. Apró hordókon a vastag deszka­­szálak. A deszkákon négy-öt lény va­lóban a világot jelenítette meg. Amint jöttek-mentek, szavaltak, ágáltak, bíbor talárban, csipkékben, süvegekben s arany láncosan holdas-napos-csillagos kosztümökben elátkozták és megáldották egymást, bajba kerültek és megmenekül­tek. Óperencián túli és inneni dolgok keveredtek, legkisebb gyerek és bölcs öreg király, szépséges királykisasszony, hős szolgalegény, zacskó arany váltság - még csörög a fülemben ... - egy Hans nevű szász legény nyakában ültem lova­­golvást, nem emlékszem semmi cselek­ményre, csak tudom, valami nagyon rossz volt és jóra fordult, és mindnyájan boldogok lettünk, fénybeborult a kocs­ma, a falu, a világ. B­oldog emlékezetű Borbély Gyula tanár úr tanított meg Az ember tragédiájára. A Tragédiában találkoztam aztán újra a nagyselyki „jó"­­ és „rossz”-szal. És láttam ismét, hogy van világ csak­ugyan az Óperencián innen és van az Óperencián túl is. Egyelőre érzelmi ösz­­szefüggésbe került bennem a két világ, és magamban — kamaszul járva-kelve a kisvárosban, Fogarason, a patakok, ker­tek, malmok, templomok között - voltam jó, voltam rossz, voltam forradalmár Pá­rizsban, és Luciferként vezettem magamat és Ádámot, voltam Éva is akár, és erő­sebb napokon Úristen. Többféle módon kötődöm a színház­hoz, mint néző, mint szerző, de egy ízben három-négy hónapig mint szereplő, na­gyon ifyan. Alacsony, de számomra iz­galmas művészi státusban! Janovich Je­nő igazgató úr kolozsvári Magyar Szín­házánál voltam úgynevezett „ösztöndíjas tag, karkötelezettséggel" - röviden kó­rista. Átláttam e néhány hónap alatt, hogy nem olyan tündéres világ ez, és mégis. Sok mindent megtanultam ott, Óperencián innen és túlról, nagyon fi­gyeltem is, most e szűkre szabott keretek között csupán néhány széprangú pálya­társat világítok első emlékezetemből, egy­két drága jóbarátot, legnagyobb részük már nem él. Laczkó Aranka ... — fia írta meg regé­nyét, a remek irodalmár s tanár Laczkó Géza - kilencvenéves kora körül még látogattam őt a Jászai Otthonban. Mikor én mint nem tudom hányadik „nemes úr” az Othellóban tessékeltem őt befelé a palota ajtajában, ő Emília volt, „Jágó neje”, amint sürgetve suttogtam: a mű­vésznő következik... — viszont tessékelt engem, szép, ünnepélyes, bókos meghaj­lással és visszasúgta: csak markírozok, szamár, tudom én, hogy mi a sorrend! — s Ciprus szigetén én kiáltottam azt is, hogy: Hajóvitorla! Tárai Ferenc dicsért engem nagyon, igaz, hogy csak a lakáji pakompartomat A trónörökös című darabban, de ez is jólesett — és e rövid idő alatt három Cavaradossit lőttem agyon a Toscában a kivégzőosztaggal, Vajda Lászlót, a he­lyi tenoristát, s két nagynevű vendég­­művészt, Székelyhidy doktort a pesti Ope­­raházból és Grosavescu Trajánt Bécsből. Járatlan voltam nagyon, azt reméltem, hogy egykor például Othello lehetek ... de mindent megmozgattam azért is, hogy a Zsidónőben én vonuljak be a színre lóháton! Mígnem egy öreg kórista — Szé­kely Károly bácsi — helyrebillentette hi­bás arányérzékemet, ez mutatós dolog, de statisztának való. Mindez igen régen volt... a nemrég elhunyt Kemény László, a Nemzeti Szín­ház drámai színésze akkoriban „kishad­­nagy" volt a Pompadour című operett­ben, rózsás arcú kis hadnagy, Neményi Lilit Encella királykisasszonyként ünne­peltük a Mézeskalácsban. A primadon­náknak, szubretteknek pártjuk volt - én a Neményi-pártban előkelő szerepet töl­töttem be, már a színházból való meg­válásom után, — Kiss Manyi kezdett fel­bukkanni, picike, vékony kislány — és Dayka Margit a Három grácia Prológ­­jaként táncolta és énekelte a függöny előtt, tizennyolcadik életéve felé közeled­ve, hogy „Én-az-ün-ne-pi-prológ vagyok". Dobálta könnyedén ég felé a lábát, „ar­com mosolyog, szemem ragyog”, és ez igaz volt, arca mosolygott, szeme ragyo­gott, több évtized távlatából tanúsítom. Már Budapesten aztán kialakult egy szokásunk, játékunk, minek mondjam. Dayka Margittal, amit húsz-harminc éven át űztünk, szertartássá vált ez — ha bár­hol találkoztunk, esetleg két-három éven­ként csupán — rögtön ez jött: Emlék­szel?... Kolozsvár... Janovich így Poór Lili amúgy ... a Farkas utca . .. szóval Kolozsvár. Mígnem öt-hat évvel ezelőtt ismét összefutunk a Nagymező utcában és indítom ügyünkben tiszta szívemből. Mikor egyszer Kolozsváron egy este a Barta Miklós utcában... emlékszel? — S azt mondja Dayka művésznő roppant száraz tárgyilagossággal: ugyan, hagyd ezeket a marhaságokat, nekünk ott nem is volt jó — így lett vége. V­égül színpadi íróként találkoztam a színházzal, a harmincas évek kö­zepe táján indult ez az ismerke­dés. Akik ifjan elindítottak, jórészt szin­tén átlépték már a halál küszöbét, a jó­emlékezetű Vojnovich Géza, Márkus Lász­ló, aki mint az Új-Thália egyik vezető szelleme igyekezett továbbfejleszteni a Hevesi Sándor örökségét és az izgékony, lobogó kísérletező reformer - Németh Antal. Kortársam-társam még Szűcs László, ma már Laci bácsi, neki oly sokat köszönhetek, Németh Antal dramaturg­jaként oktatott szelíd tapintattal a da­ra­bszerkesztés csínja-bínjára. Arcok, mozdulatok, hangok bukkannak fel előt­tem a címek nyomán: Az idegen vá­ros... — Abonyi Géza, s oly érdesen, szelíden, gunyorosan és líraian a fiatal Tímár József. Diákok voltak ők szerepük szerint, fiatalok, lázadozók, káromkodók és jóságosak. Az Április... — Titkos Ilona, — és a Kegyelmes úr,­­ Csortos Gyula, szemben a forradalmár tanítóval, Jávor Pállal. Engem Az ide­gen város hozott felszínre. A könyvet a fiatal Kiss Manyi árusította 1936-ban a Könyvnapon a Belvárosban, de nem sze­rettem már aztán a könyvet, úgy látom tájékozatlan voltam benne, és még ha­zug is valamelyest. Hanem A komé­diást... azt máig is szeretem, ebben jelentkezett a régi nagyselyki emlék, s még elég öntudatlan szintézis az Ópe­rencián inneni és túli világ között. Rajnai Gábor volt a komédiás — csakugyan az volt, mélyen, belülről bűvölt, varázsolt — TÖRÖK SÁNDOR: Találkozások... AZ IDEGEN VÁROS. Nemzeti Színház 1936. Tapolczai Gyula, Ungvári László, Abonyi Géza, Várkonyi Zoltán, Tímár József, Major Tamás

Next