Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-27 / 22. szám
olyan művel — esetleg olyan technikai apparátussal (tolmácsgép, finn nyelvű szövegkönyv stb.) —, amely nem nehezítette volna meg a dráma és a közönség találkozását. Hadd mondom el, bennem is élt ilyen kétely. Csak a két előadás — kiváltképp a második, valószínűleg e dráma mindeddig legjobb előadása — adott választ a kérdésre: mi a siker? VALÓBAN: MI A SIKER? Pontosabban szólva, mit jelent ez a fogalom külföldön, amikor egy színház, egy végül is kevéssé ismert közegben, a maga történelmének egy kevéssé ismert korszakáról szóló és feltehetőleg ott, amaz közönség előtt ismeretlen drámát ad elő? Gondolom, ilyenkor az a siker, ha egy új és nem különösebben tájékozott közönség megérti, hogy miről van szó. Megérti a drámát és egyetért az előadás közvetítette gondolatokkal. Mi — akik többé-kevésbé ismerjük a magunk történelmét — Vörösmarty drámájának annak idején való felfedezésekor többet vitatkoztunk a színházi módszereken és a költő szavainak mai igényekhez igazításának jogán, vagyis a korszerű adaptáció jogán, mint a látott előadás valóságos színházi értékén, most leckét kaphattunk. Egy „idegen” és „fölkészítetlen” közönség előtt ez a dráma valódi sikert aratott. Az általában tartózkodó — hűvös, nyugodt, sok csodát látott és a meglepetéseket némi fenntartással fogadó — közönség fölszabadultan ünnepelte a mi Nemzeti Színházunk társulatának előadását. Persze, mondják nyilván a kétkedők, már megint siker, a magyar művészek külföldön mindig sikert aratnak. Dehát mi egyebet mondhatnék ha egyszer így van. S miért is kellene mást mondani ? Elképzelhető, hogy a vendégjátékokkal, mint ezzel is most, együtt jár bizonyos felfokozott izgalom, valami jó, termékeny nyugtalanság, az egymásért való aggodalomnak a közös munkát erősítő jelenléte. Az ilyen alkalom például nem tűri meg a rutinmunkát, ilyenkor mindenki képességeinek legjobb színvonalán dolgozik, s ezt a közönség — különösen az olyan színházértő közönség, amellyel Helsinkiben találkoztunk — megérzi, válaszol rá. Így születik a siker. EGY PÉLDA A FELELŐSSÉGRŐL. Talán szokatlan példa, de a kívülálló számára éppen szokatlanságában meggyőző. A második előadáson, a jelenések közötti szünetben, a pihenőszobában egymást váltó színészek a szokásos tréfálkozások, vagy élményt idéző szavak mellett egyszercsak izgatottabbak lettek. Bakiztam, mondja az egyikük sápadtan. Úgy zavarba jöttem, amikor meghallottam, mondja a másik, annyira szerettem volna segíteni, hogy én is belebotlottam egy szóba. S a harmadik: az egész jelenet alatt ügyeltem, el ne vétsem én is. Szótévesztések. Hallgatom, ahogy erről beszélnek és várom, mikor szólal meg valamelyikük, ugyan gyerekek ne izguljatok, ez a közönség úgysem értheti a szavakat, különben sem voltak azok olyan súlyos hibák. De senki nem hivatkozik erre. Sőt, a színpadra indulót partnere egy nehezebben ejthető szóra emlékezteti. Pontosan, pontosan. Pedig a közönség valóban nem érti a szót. Mégis, itt most teljes értéket kell adni. Hogy miért? Mert ez a színház ezúttal nemcsak önmagát képviseli. A játékban is ez a felismerés érvényesül. Az előadás gyorsabban pereg, a dráma légköre fűtöttebb. S a néző, aki voltaképpen csak egy néhány oldalas ismertetőt olvasott a mű történetéről, a színpadon kibomló dráma cselekményéről, mégis pontosan érti — a színészek eszközgazdag, beszédes játékstílusa által — a művet. Érti és ünnepli hosszan az előadást. Tapsolva, dobogva. E különben tartózkodó, hűvös közönség. UGYANEZEN AZ ESTÉN, a Finn Nemzeti Színház kamaratermében a Macskajátékot játsszák, valamelyik másik színházban — több finn társulat bemutatta — a Tóték százegynéhányadik előadását látja a közönség, amely már ismeri az Adáshibát is és nagy élményeként tartja számon a Thalia vendégjátékát. Most Vörösmarty drámájával is megismerkedve, teljesebb, gazdagabb képet őrizhet a finn közönség a magyar színházművészetről. A Nemzeti társulata pedig azt a jóleső emléket, hogy sikerével igazolta az oly nehéznek tűnt vállalkozás igazságát. Hámori Ottó Pentti Holappa, a finn oktatásügyi miniszter fogadásán Lukács Margit és Szersén Gyula a Sibelius-emlékmű előtt Váradi Hédi és Pathó István (MTI fotó : Keleti Éva felv.)