Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 26. szám
Újra színpadon MÁRIA DOMINIKA - LÁZÁR MÁRIA Amikor Lázár Mária ma is büszke tartású alakja feltűnik a Hattyú harmadik felvonásában, az előadást estéről estére megszakítja a közönség zúgó, ünneplő tapsa. Ebből a lelkes fogadtatásból mindenekelőtt a szeretet meg a viszontlátás öröme csendül ki. Mert Lázár Máriát — ki tudja, miért — két év óta most látjuk először színpadon. A szerep nem újdonság neki, esztendőkkel ezelőtt eljátszotta már a Vígszínházban, amikor Berky Lili meghalt, őhelyette ugrott be. Mostani új Mária Dominikája a Madách Színházban éppoly elmés és életteli, mint amilyen amaz volt, de talán valamivel derűsebben szatirikus és több önirónia keveredik benne. Az önirónia egyébként is Lázár Máriának mindig vonzó erénye volt a színpadon, csakúgy mint mindennapi életében. Nem is szólva arról a szívből fakadó, spontán természetességről, amellyel árnyalt alakítását teletűzdeli! — Teletűzdelem? — nevet harsányan. — Nem, én mindig ösztönösen csinálom, amit csinálok, nem kiagyaltan. Emlékszem, egyszer Rátkai Márton egyik közös próbánk után azt mondta rólam: „sokszor úgy beszél a színpadon, hogy nem tudom a szerepét mondja-e, vagy hozzám szól.” — Milyen érzés, hogy újra szemben áll a közönséggel? — Boldogító érzés! Otthon az ágyam mellett a szerep, mindennap elolvasom és ízlelgetem, próbálgatom. A nézőteret megnevettetni nehezebb, mint megríkatni s amikor a közönség nevet, nekem nem szabad nevetnem. Ugyanígy a drámában, ne a színész könnye hulljon, hanem a közönségé. Persze azért örülnék, ha komoly feladatot is bíznának rám, nemcsak vígjátékit. Nem nagy szerepről álmodom, inkább kicsi legyen, de erős. Azelőtt sokat filmezett, és régi filmjei közül jó néhányat felújítottak az utóbbi időben. — A színpadot sokkal jobban szeretem, mint a filmfelvevőgépet, de mindig megnézem a régi filmjeimet. Három sárkány, Ember a híd alatt. Olykor meglep, hogy úgy hat, mintha ma forgattuk volna. Nem tagadom meg régi önmagamat. Talán azért nem látszom a régi képeken annyira elavultnak, ódivatúnak, mert külsőségekben sosem szerettem az extravaganciát. Tíz évvel ezelőtt elesett és súlyos combnyaktörés érte. Sokáig mankóval járt, de ezt is nagy önuralommal, sőt optimizmussal viselte el. — Soha egy pillanatra sem szűnt meg bennem az életöröm. Élni nagyon jó! Szeretem az embereket, és ennek a visszhangját mindig újra meg újra érzem. Ez a nagy ajándék mindig mindenen átsegített.. . (gádi) Beethovent tették felelőssé. A fiatalság heves „nagyvonalúsága” nem volt hajlandó észrevenni a különbséget a IX. szimfónia nagyszerűen egyértelmű humanizmusa és a Nibelung-tetralógia mitológiájának lényegesen kevésbé humanista tartalma közt: azt látta, hogy mindkettő szubjektív kifejezőzene és a későbbi nehezen lett volna meg a korábbi nélkül. Sztravinszkij, aki mindig fenntartotta magának nemcsak ahhoz való jogát, hogy véleményein jobb felismerése alapján változtasson, de ahhoz is, hogy ez a véleményváltozás csak zenéje felszínét érintse és ne a lényegét, idősebb korában nagyon is más szavakat tudott Beethovenről, mint korai nyilatkozataiban. Megtalálta egy eddig elveszítettnek vélt nagy hagyomány feléje nyújtott kezét. Sztravinszkij a zene történetében a legnagyobb megtérő. És ami ezzel egyet jelent: a legnagyobb továbblépő. Tulajdonképpen logikus, hogy aki a zenében — annak minden kifejezési lehetőségét tagadva —, elsősorban a stílust, a mű megalkotásának technikáját, a faktúrát tartja fontosnak, annak számára a meghaladható és kígyóbőrként levethető is csak a stílus, a faktúra lehet. A szeszély, a következetlenség, a komolytalanság látszata mögött mély és konok elhatározottság rejlik, és ami a legfontosabb: mindig ugyanaz az elhatározottság. Mennyire nem volt igazuk Schönbergéknek — bár élete utolsó alkotószakaszában bizonyos mértékig megtért hozzájuk —, akik a húszas évek neoklasszicista mesterében ugyanúgy az igyekvő sznobot, a „kis Modernszkijt” látták, mint a korábbi népi periódus viharos tánckölteményeiben. És menynyire nem volt rá szüksége Bartók nagyságának, hogy korai hívei Sztravinszkijben csak az átmeneti jellegű, romboló, de újat építeni képtelen művészt lássák, mennyire nem volt szüksége az ilyenféle szembeállításokra: „Sztravinszkij zenéje elszárad, mint az emberi szellem minden mesterkélten kiagyalt terméke, Bartók zenéje azonban dúsabban virágzik, mint valaha”. Ma, alig egy esztendővel a szinte utolsó pillanatáig dolgozó mester halála után, nyilvánvaló már, hogy a látszólagos változások mögött milyen mély és igaz belső egység, őszinteség, áhitat lakozott. Nem minden művész törvénye, de az övé és a hozzá hasonlóké ilyenféleképpen hangzik: „ha önmagad akarsz maradni, műről műre ki kell cserélned önmagadat”. Minden mindörökké változik, és a művésznek minden pillanatban meg kell találnia egy megváltozott világhoz való viszonyát. Hogy aztán a folytonos változásban marad-e valamely záloga az azonosságnak is, azt majd kimutatja a zenetudomány. (Sztravinszkij esetében a magyar zenetudomány is megkezdte: gondolok Somfai László szép előadássorozatára a rádióban, amelyben oly meggyőzően tárja fel a különböző stíluskorszakokban keletkezett műveknek a forma, a zenei szöveg legmélyén rejlő azonosságait.) Mert nem is olyan nagyon szó szerint veendő, amit Sztravinszkij ismételten és hűséggel a zenei kifejezés lehetetlenségéről állít. Ez csak a zenei romantika elleni harc túlzása. Ha az elmélet tagad is, a mű tudja, hogy a nagy zene, igenis, kifejező erővel teli, az volt a romantika, sőt az úgynevezett „szubjektivisztikus" zene, a bécsi klasszicizmus előtt is, az volt Bachnál és Handelnél, az marad Bartóknál és Webernnél, az természetesen Sztravinszkijnál is. Igaz, ez a kifejezés nem feltétlenül szubjektív, nem zenei naplóírás, nem az érzelem közvetlen kivetítése, de valamiképp mindig ember és világ viszonya, az alkotó benne van és benne marad, bármennyire megpróbál is bőréből kibújni. De hiszen a matematika is az ember és világ kapcsolata, a világnak a számviszonyok útján való felismerése az ember által. Ahhoz, hogy az ember a számokban hinni tudjon, nagyon hinni kell tudnia a világban. Annak, hogy Sztravinszkij végül is megtért Webernhez, nem zenei, de gondolkodásbeli alapja: a világ valóságába vetett hit. Nem zenei, hanem emberi szükségszerűség volt a mester végső fordulata, és vallásossága, amely utolsó műveiben már a címekben és témákban is oly erősen kifejezésre jutott, bachi jellegű volt: nem egy tételes vallás, hanem abban való boldog meggyőződés, hogy a zene belső arányai egy a valóságban létező világ gyönyörű arányait tükrözik és a zenész feladata ez és nem más: ezeknek az arányoknak megkeresése és megszólaltatása. 11