Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-18 / 12. szám
A bécsi Volkstheater vendégjátéka Vonuló árnyak Igazán elavult lenne-e Schnitzler, a bécsi klasszikus, aki a kis, szerelmes külvárosi lányok, s a hirtelen fellángoló, kesernyés-kiábrándult nagypolgárfiatalemberek viszonyait és fájdalmait úgy írta meg, hogy az esetlegességek s a modorosságok mögött valódi költészet sugárzik? Valóban: van-e még, lehet-e még mondanivalója, számunkra is rezonanciakeltő ereje? Mondhat-e még valamit Arthur Schnitzler, egy világban, amelyben az a természetes, hogy érzelmeinket lefokozzuk és szinte szégyelljük, eljut-e még hozzánk a schnitzleri hang, amelyben az érzelmeket nem puszta jelzések közvetítik, s amelyben a szereplőket még szenvedélyesen izgatják a partnerek érzelmeinek apró részletei is, e csipkézett, e finom árnyalatok, a jelentőségteljes gesztusok, amelyek mögött felfedezni és elemezni való újabb titkok rejtekeznek? # Ezekkel a kérdőjelekkel néz szembe a látogató, amikor beül a bécsi Volkstheater vendégjátékának produkciójához. A válasz, amelyet az előadás ad, egyértelműen igenlő. Nincs áthidalhatatlan távolság: nem érezzük, hogy elvesztettük a kulcsot egy elsüllyedt világ problematikájához. Nem érzünk semmiféle fölényes, kesernyés megvetést e „sötét békebeli” történet iránt, amelyben pedig pusztán arról van szó, hogy egy ifjú színésznő komolyan veszi szerelmét, s mikor csalódik, öngyilkos lesz a színpadon. Több okból nem érezzük, hogy múzeumi, kiállítási darabot látunk. Egyrészt mert Schnitzler, az író van olyan művész, hogy a környezet s a kor esetlegességein túlmenő látleletet fogalmaz; figuráiban, azoknak egymáshoz való kapcsolataiban a történeten meszsze túlmutató, egyetemes érvényű emberi konfliktust láttat. Másrészt a darab mellékszálai, remekül felvázolt ateliervonatkozásai, frappáns dialógusai máig is ismerős színházi világba kalauzolnak: a helyenként molnári könnyedség, a helyzetek és feszültségek megteremtésének és feloldásának biztoskezű vezetése, az emberismeret pontossága, az apró részletek mögöttes világának anatómiai precizitású feltárása leköti s időnként elbűvöli a nézőt; a remek, karikaturisztikus jelenet például a színpadi próbáról, máig is érvényes kórkép a színészi hiúságról, a rendezői opportunizmusról s a színház világának művi és valóságos fájdalmakat egyetlen szenvedéllyé ötvöző erejéről. A bécsi Volkstheater kiegyensúlyozott, minden részletében kidolgozott, finomművű előadásban hozta el az eleddig ismeretlen Schnitzler-darabot Budapestre. „Hagyományos előadás" — de a szónak pozitív értelmében. Nincs benne semmi polgárpukkasztó modernkedés — igaz. De nincs benne semmi ájult és rosszízű hamis romantika, stilizált korszerűtlenség sem: azt a darabot játsszák, amit az író megírt, s úgy, ahogyan légkörét, mondanivalóját ma közvetíteni lehet. Gustav Manker igazgató, a darab rendezője a részletek finom kimunkálásával, a hangulatok pontos rajzával, az emberábrázolás igényességével dolgozik, s kitűnő színészekkel. Méghozzá nem csupán a főszerepekben. A női főszerepet, Franzi Friesel alakját Kitty Speiser mintázza meg, úgy állítva elénk a szerelmes kis bécsi színésznőt, hogy tisztasága, megtépázott büszkesége, esztelenül fellobbanó utolsó reménykedése valóban elhiteti a kissé teátrális tragédiát, a színpadi öngyilkosságot. Kitűnő a színpadi írót játszó Eugen Stark: Karl Bern alakjában Schnitzler némiképp önportrét is fogalmazott és Stark játékában ez pontosan a „helyére kerül”. A sokszereplős dráma színészeinek felsorolása lehetetlen: mégsem mellőzhetjük a remek Gustav Dieffenbacher említését egy öreg színész alakítójaként, s Lobiein rendező mesteri megformálóját, Herbert Propst-ot, aki mulatságos és szinte félelmetesen igaz kabinetalakítással mezteleníti le a figura jellemét. És örömmel láttuk Helene szerepének megformálójaként a gyönyörű Christine Bucheggert, aki szépsége mellett játékának légies finomságával is sikert aratott, mint ahogy elismerést érdemel a többiek között — Dögelmann színészként Heinz Petters, s a szívtipró Gregor bonviván alakítója, a kitűnő Bernhard Hall játéka is. A budapesti közönség a vendégjáték mindkét estjén méltán köszöntötte őszinte szeretettel a bécsi együttes színvonalas vendégjátékát, a tehetséges és rokonszenves színészeket. Geszti Pál FILMGROTESZK KÉSZÜL Boróka úr én vagyok Az előadás szereplői megköszönik a közönség tapsait A forgatás egy izgalmas pillanata a Szabadság-hídon