Film Színház Muzsika, 1974. június-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-16 / 49. szám
TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ ■ TELEVÍZIÓ — TELEVÍZIÓ Egy Latabár-szerep (Handa-Banda), amely csak fényképről idézhető vissza... egyeztethető darabját, a kiállítás sajtóvisszhangját; majd tudós elemzés azokról a módszerekről és anyagokról, amelyeket használtak, röntgenfelvételek és makrofotók a képekről. És mint jól irányzott poén csattan az utolsó képsor: az 1874-es évben a párizsi hivatalos galériákban szereplő képek megidézése. Pózban álló hősök, lepelben elomló heroinák, drapériák, az akadémikus festészet utolsó rúgásai. Még egy „megfelelés” a kirakatból: a „Gatsby, a Csodálatos” avagy mert nem mennek férjhez a gazdag lányok szegény fiúkhoz című amerikai musical, amelyet egyszerre húsz moziban játszanak Párizsban — úgy tűnik, divatdiktátor lesz hamarosan. Gatsby pasztellszínű habos ruhái már a kirakatban várják a vásárlót, háttérben a film plakátjával és megjelent lemezével együtt.A televízió Szombat este című műsora december 14-én egy vidám és szórakoztató Párizst mutat be. Aznavour, Mathieu és Bécaud, a pikáns vígjátékok Párizsát, a montmartrei ibolyáét. Meg a magyar költőkét: Radnótiét, Adyét.) Torday Aliz TAKÁCS MARI: A dobozból jelentem... Az ember csillog-villog a képen, süppedő a nagy fotel, szép a függöny, friss pohár víz az előtérben, esetleg örökzöld növények a háttérben .. . Ez igen! — gondolja a kedves néző! Ilyen környezetben élvezet lehet dolgozni, szórakoztatni. A világért sem akarok panaszkodni, de sokan, mikor először belépnek ide (riportra, szereplésre, látogatásra) — hogy is mondjam csak: mindenesetre meghökkennek. A képernyő más, mint a valóság ... A NAGY „DOBOZ". Szabadság tér 17. Mi csak HÁZ-nak nevezzük. (Érdekes, még senki sem mondta rá: Tisztelt Ház!) Itt van a központunk, amely sokáig tizenöt évig társbérletben volt a MTESZ-szel. Ma már egyedül uraljuk, csakhogy lassan ez is kevés . . . Úgy hallottam, valahol Óbudán már alapozzák az V-ös stúdiót. A Ház Szabadság téri kapujához impozáns lépcső vezet. Kipróbált, régi tévések tudják: itt kell bevenni az idegcsillapítót, mielőtt elvegyülnének a „perpetuum mobilé’-ben ... De maradjunk a leírásnál. Az épület homlokzata már nem olyan kopott, mint mikor a TV-Híradó szignálját felvették, hiszen az egészet folyton építik, renoválják. Sőt nem is tévének készült, hanem tőzsdepalotának. Pátzay Pál egyszer egy nyilvános adásban ezt mondta: ... „Már akkor is innen indult ki minden pletyka!... ” A BÜFÉ. A „nagy népvándorlások és költözködések idején” — egyszóval mostanában, a büfé mindenesetre a kupolába került. Oda, ahol régen árverezték, adták-vették a részvényeket és biztosan pletykáltak is. Márványlapokon csúszkálva, óvatosan visszük a kávékat a vadonatúj asztalokhoz és székekhez. Díszes mennyezet, formás oszlopok, elegáns külső. . Nekünk valahogy mégsem eléggé meghitt. Olyan, mint egy hodály. Kinek van itt kedve megbeszélést tartani, ötleteket kitalálni? A régi sötét folyosó... Az igen, azt szerettük. Soha nem akadt egy szabad asztal, helyet is csak legfeljebb „megosztva” lehetett kapni. Az alkalmilag összeverődött társaság mindig talált közös témát: szidtuk a büfét. Eltűntünk a hangzavarban, a félhomályban és megjegyzéseket tettünk az éppen arra menőre. Hol vannak már azok a régi kedves rossz idők!... Mindez most a kupolában végérvényesen megszűnt. Az új büfé pletykára teljesen alkalmatlan. Visszhangos! Persze lehet, hogy később megszokjuk és kitalálunk valami fortélyos módszert. Végül is az ember nem tarthatja magában örökké őszinte véleményét kollégáiról. . . A SZERKESZTŐSÉGEK. Szép, tiszták az irodák, de túl zsúfoltak. Ezt figyelembe véve lakóit négy kategóriába sorolhatjuk: 1. akinek szobája, 2. akinek asztala, 3. akinek széke van 4. és a lebegők, akiknek, ha hiszik, ha nem, még székük sincs . . . Egyegy szobában sokszor olyan munkazaj van, hogy utána már a stúdió is üdülésnek számít, AHOL MINKET „DOBOZOLNAK” — vagyis a stúdiók. A négy műterem szinte állandóan üzemel, legyen az felvétel, vagy élő adás. Kamerák, kábelek surrognak, lámpák pattognak, operatőrök, felvételvezetők, ügyelők beszélgetnek egymással és a rendezővel fülhallgatón keresztül... Így jelenik meg a szereplő a néző képernyőjén és csak mondja a magáét... Mintha semmi sem zavarná. Hallottam olyan színészről, aki, ha játszik egy tévéműsorban, megkéri a házmesternét és a szomszédokat: ugyan már járkáljanak, beszélgessenek, csapkodjanak lakásában, míg ő gyakorolja a szerepét. Így tudja megszokni az adás hangulatát. A nagy stúdióknál kissé meghittebb, nyugodtabb a két bemondófülke. Az első, és a második műsornak külön bemondóstúdiója van. Az elsőé tágasabb, kis és nagy asztal, székek, két kamera, egy óra, amiről ellenőrizzük a műsorok időtartamát — függönyök, hátterek, lámpák, két mikrofon, két monitor. A másodiké ici-pici, azért minden megvan benne az előbb felsoroltakból, sőt az adásban látható órát is innen „veszi” az egyik kamera. Ebben a szobában színesek a kamerák, amiért is gyakran elszállítják őket az I-es stúdióba, színes televíziójátékok felvételéhez. A bemondó ilyenkor adásnapon bevonul a tévéjáték helyszínébe és onnan mondja be a napi műsort. Beszéltem már konyhából, budoárból, még garázsból is. A néző persze mindebből semmit sem vesz észre, mert olyan közeli képet mutatnak rólunk, hogy senki sem fedezheti fel a nem odaillő hátteret. Gyakran jönnek hozzánk látogatóba szocialista brigádok. Látom a csodálkozó, meglepett arcokat. Nem ilyennek képzelik. Szebbnek, impozánsabbnak, békésebbnek, olyannak mint amit a képemrőn ,,kivágunk” a nagy egészből. Mi televíziósok mégis megszoktuk, szeretjük, így, ahogy van, az egészet. 29