Film Színház Muzsika Évkönyv, 1975

A Magyar Televízió „anyakönyve" (Szegvári Kati, Torday Aliz)

mesterségre tanítgattak. Az első komoly feladatot élő adásban kaptam, az első Jó estét. Magyarországban. Békéscsabán, a Csaba Szálló presszójában kellett be­szélgetnem a híres csabai csontkováccsal. Természe­tesen előzetesen már meg­ismerkedtünk. Rá kellett jönnöm, hogy amit János bácsi csinál, egyáltalán nem látványos, nem kell hozzá levetkőzni vagy lefeküdni. Viszont nagyszerű mesélő. Csak arra nem számítot­tam, hogy megkukulunk. Mind a ketten. Engem az első élő adás kevert meg, a bácsit meg az én zavarom. Vitray segíteni akart és közbeszólt: „Ugyan mutas­sa meg már János bácsi a Katin, hogyan dolgozik!’’ János bácsi nem tudott markírozni, komolyan vette a felszólítást. És kiemelte egy csigolyámat! Iszonyatos fájdalmat éreztem, azt sem tudom, hogyan fejeztem be a riportot. Vitray látva helyzetemet, gyorsan átad­ta a szót egy másik hely­színnek. Kétségbe voltam esve. Ekkora bukás, ilyen szé­gyen ! Azt hittem, soha nem lesz belőlem tévériporter. De még azon az őszön vég­legesítettek ... 1970 D. FEHÉR ZSUZSA a képzőművészeti osztály vezetője 1970-ben kerültem a Te­levízióhoz, a Magyar Nem­zeti Galéria művészettörté­nészeként. A múzeumi és a televí­ziós tárlatvezetés között „csak” annyi a különbség, hogy a tévében az ember egyhelyben állva vezet, a festményeket, szobrokat a kamerák fényképezik. Az egyik Tv Galériájában tör­tént, hogy a terem másik felében kialudt a villany­. Történetesen éppen olyan képről beszéltem, amelyik erre az oldalra esett. Inte­gettek : Folytasd, beszélj to­vább ugyanarról a képről! (Közben a világítást igye­keztek megjavítani.) Be­széltem. Másnap levél érkezett Pátzay Páltól: „Gratulálok az év leghosszabb körmon­datához, örülök, hogy si­került a végét megtalál­nia.” TORDAY ALIZ szerkesztő 1970-ben kerültem a Te­levízióhoz, mint rablóból pandúr, székesfehérvári té­vékritikusból műsorszer­kesztő lettem. Bukásokkal dicsekedni csak nagy sikerek árnyéká­ban szoktak. Az én buká­som legyen kivétel. Ugyan­is nincsenek nagy sikereim. Még székesfehérvári új­ságíró koromban kezdtem pártfogolni egy állami gon­dozott kislányt, Dzsenit, akiről később tévéfilmet ír­tam. A film az Iskolatele­víziónál készült, nagyon hittem akkor a kislányban. Szép verseket írt, szép le­veleiben „anyukám”-nak szólított. (Az Iskolateleví­zióban „mater Dzseni” volt a gúnynevem.) A filmnek én voltam a riportere, nar­rátora. Elhangzottak ben­ne Dzseni verseinek részle­tei, egy pedig — a legszebb — egészen. „Hegyet álmod­tam csillagokból..Ezzel fejeződött be a film A kritika kegyesen bánt a filmmel. Csak az ÉS vág­ta le kegyetlenül. A­ legna­gyobb csapást mégis egy szentesi nyugdíjas tanítónő levele jelentette. „Én írtam a verset. Az Új időkben je­lent meg először, 1932-ben.” Azóta szabad időmben leginkább faliszőnyegekkel foglalkozom. Szegvári Kati a ri­porterek stáb­érte­kezletén Ráday Mihály film­­forgatás közben D. Fehér Zsuzsa a Tv-galériája egyik adásán

Next