Film Színház Muzsika, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1976-11-06 / 45. szám
Színházii esték • Színházii esték • Színházii esték KECSKEMÉTI KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ Mandragora A színpad történelmi szemétdomb, centrumában óriási, baldachinos ágy. Akár szimbólumnak is felfogható. A szemétdomb, kivonat a színházi kelléktárból, a kelléktár pedig a história ócskapiaca. Itttárolják az emberiség rekonstruált bűnjeleit. Az évszázadok excrementumait, ha úgy tetszik, a kidobott, a fölöslegessé vált, az időbe ágyazott tárgyakat. Az előrámolt, esendő kacatok fölött pedig örökkévaló, elmozdíthatatlan, lényegi létezőként trónol ama gigászi fekhely, dacol a múlandósággal, dacol az idővel. Merőben történelmietlen nyoszolya. Pontosabban fogalmazva: mindig aktuális. Csiszár Imre rendező az egész előadást a monstruózus jószág köré szervezte, olyanformán, hogy az ágy — láthatóan eleve nem alvásra csinálták — váltogatja a funkcióit. A nézőket nyitott színpad fogadja, a szóban forgó bútordarab ekkor a maga valóságában, sőt — hegeliánus stílusban fogalmazva — magánvaló ágyként mutatkozik. Amint kezdetét veszi az előadás, kiugrik belőle két, addig élettelennek tetsző bábu, mellétolják a háttérben levő díszletelemeket, ezzel a nyoszolya — hadd maradjak még a hegeli terminológiánál — elmerül elidegenedett máslétében: a két díszletelem épületeket jelképez, az ágy nem ágy többé, hanem köztér (sétálnak rajta), s egyszersmind térben kiterült eszme. Fölötte zajlik az élet, emberek jönnek, mennek, fondorkodnak, miegymás, ám alattuk freudista mementóként terpeszkedik a böhömnagy bútordarab. Az előadás második felében az épületek ismét hátravonulnak, az ágy szexuális ténykedések színhelyévé válik, ebben eléri teljesen kifejlett, magáért való létét; magasabb fokon tér vissza önmagához, miközben megszüntetve megőrzi korábbi állapotait. Az ágy, mint a céda kicsapongás színtere tehát a magánvaló lét tézise (állítás) és a máslét antitézise (tagadás) után a szintézis (a tagadás tagadása). A fenti okoskodásban persze Van némi irónia, nem kell ezt véresen komolyan venni. Mindazonáltal mégiscsak pontos. Egyszerűbb színpadképet már láttam, dialektikusabbat még nem. a végeredmény szempontjából teljesen mindegy, hogy ez a dialektika menynyire tudatos. Hogy magát az ágyat pusztán a szcenikai szükségszerűség, vagy az előre megfontolt rendezői szándék tette ily mintaszerűen ellentmondásossá. A kérdés egyébként merőben szónoki; nyilvánvaló, hogy ebben az előadásban nincsenek véletlenek vagy kényszermegoldások, itt minden szigorúan logikus, átgondolt, koncepciózus. Már a szereposztás is csupa telitalálat: Székhelyi József árnyaltan és pontosan jeleníti meg Callimaco alakját, egyszerre hebehurgya és zseniális, hűbelebalázskodó és megfontolt, rajongó és cinikus; egyfelől amoránis, másfelőla testet öltött, autonóm erkölcs. Éppúgy, ahogy a szerző Machiavelli elgondolhatta. Székhelyi emellett született komédiás, képes a szöveg minden mozzanatából valahogy — mozgással, arcjátékkal, hangsúllyal, bármivel — kihozni a benne rejlő humort. A helyzetkomikum iránti érzék jellemzi Mezey Lajos Nicia mesterét és Major Pál fráter Timoteuszát is. Niciából sugárzik a gőg, az önelégült ostobaság, a hiszékenység és az impotencia: a fráter csámpás, álszent, pénzsóvár, tökéletes karakterfigura. De jók a többiek is: Farády István handabandázó lágykója, Teszáry László kelekótya Sirója, Gyólay Viktória ernyedten parázna Sostratája és Monyók Ildikó virgonc bujaságú Lucreziája. Az előadás alatt mindvégig dicséretes szorgalommal működik közre a három clown : Horváth Ferenc, Vancsik Mária és M. Sztankó Magda. Csiszár Imre színészvezetése nemcsak egységes és mozgalmas, de tele van ötletekkel. Minden jelenete eredeti trouvaille. Ami így hirtelenjében az eszembe jut: az összefektetés, aztán maga a ledér aktus, Callimaco kisöpörtetése, a fráter penitenciája — sorolhatnám. Az ilyen előadásokat szokta a kritika— meglehetősen elcsépelt kifejezéssel — „felszabadult komédiázás”-stak titulálni. Most eltekintek e bevált fordulat használatától, pontatlannak minősülne. A Mandragorában a koncepció keze- MANDRAGORA. Székhelyi József, Mezey Lajos és Farády István