Film Színház Muzsika, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-04-30 / 18. szám

TELEVÍZIÓ Köszöntjük az első ha­zai televíziós adás 20. évfordulója alkalmá­ból a Magyar Televízió munkatársait — Mint mindenki, én is gondolkoztam már a jövő rejtélyein — mondja Buj­­tor. — Crawford doktor az egyik szokásos orvosi vizs­gálatnál veszi észre a hihe­tetlen vérképet, és amint láthatta, igazolni próbálja teóriáját: a közlegény má­solat, nem ember. Nem elég, hogy leleplezi a hami­sítványt, de ez a többit azonban inkább nézze meg a képernyőn. Egyébként ő az, akibe beleköltözik a Vé­­nusz-lakó — mutat Gyab­­ronica Józsefre. — Sci-fi forgatáson még soha nem vettem részt — mondja a fiatal színész. — Hozzászokhattam a főisko­lán abszurd dolgokhoz. Cuk­rot, vizet, fényt, virágot, fát már kellett játszanom — így aztán nem lep meg, hogy egy amőbaszerű tö­meggé változom. Nagyon izgalmasak a trükkfelvéte­lek. Amikor visszanézem, magam is alig hiszem. Közben Bárdi György pi­pára gyújt és egy verses­kötetet vesz elő. — Lehet munka közben, még ha éppen szünet is van, teljesen más dologgal fog­lalkozni? — kérdezem. — Lehet, ha az ember tö­kéletesen felkészült a szö­veggel és a megvalósítás le­­­hetőségeivel. Ady-verseket tanulok. A Magyarok Vi­lágszövetsége Ady-emlék­­műsort­ rendez Koppenhá­gában és Oslóban, erre ké­szülök. De abban a másod­percben, ahogy kigyullad a felt­ételt jelző lámpa, ismét a Vénuszon vagyok. K. Gy. AZ ELSŐ, AKI „SZÍNEST” NYERT Állta a kérdéseket A „Lehet egy kérdéssel több?” című ve­télkedőn Follinus Jánoshoz szegődött a szerencse: elsőiként — és mindeddig egyedül — színes televíziókészüléket nyert. — A szerencse elég a győzelemhez? Vagy mi kell még hozzá? Adjon tanácsot a további kísérletezőknek. — Ez a játék szellemi vetélkedő. — vá­laszolja lakásán, a színes tévé előtt. — Természetesen alaposan föl is kel készül­ni rá. És bizonyos mértékig a versenyző is irányíthatja a játékot. A én „módsze­rem” az volt, hogy általában nem felel­tem rögtön, hanem először valamilyen tágabb fogalmat kerestem, s ha az jónak bizonyult, mondtam csak ki a végső vá­laszt. Erre egyetemi vizsgáim tanítottak meg, s egy ilyen vetélkedő végül is na­gyon hasonlít a v­izsgákra. Egri János jó­indulatú játékvezetése is sokat segített. Mindig a játékosnak szurkol, igazán nép­szerű tanár lenne belőle. De fontos a jó megfigyelőképesség, a koncentrálókész­­ség is. — Miért jelenkezett a vetélkedőre és hogyan jutott be? — Az első adástól fogva itthon néztem ezt a vetélkedőt, és az elhangzott kérdé­sekre legtöbbször tudtam válaszolni. Úgy éreztem, van esélyem arra, hogy nyerjek, s mert ma is rajongásig szeretek minden­féle játékot, kezdve a gyerekkori gomb­focitól a szellemi vetélkedőig, írtam Egri Jánosnak, hogy szeretnék játszani. Be­hívtak, és párbajjal szerencsésen túlju­tottam az első fordulón. — Hogyan készült föl a vetélkedőre? — Három hét alatt végigjártam a fő­város összes nagyobb könyvtárát, vagy háromszáz könyvet cipeltem haza, még most is van itt belőlük néhány. A könyv­tárosok lelkesen segítettek az anyaggyűj­tésben. A Vidám Parkban pedig az elek­tromos pingpong játékot gyakoroltam. Mivel otthon nem mondtam meg senki­nek, hogy jelentkeztem, egy kiskatonát kértem meg, hogy játsszon velem. Leg­közelebb már egy barátommal edzettem. A pingpong azért volt fontos, mert­­ezzel a legnehezebb fordulót, ahol a játékosok fele kihullik, simán vettem. — Melyik kérdéscsoport volt a legne­hezebb? — Számomra a zenei és a technikai, természettudományi dolgok. Egyikhez sem értek nagyon, történész vagyok. Sze­rencsére könnyűzenei kérdést kaptam, Y­ves Montand-t kellett felismernem. Technikából pedig a statikus elektromos­ságot a képhez felolvasott Karinthy-idé­­zetről ismertem fel. — Nem akarta egyszer sem abbahagy­ni a versenyzést? — Semmiképpen. Dupla vagy semmi alapon játszottam. Ha két hónapra ide­adják a készüléket, aztán meg elviszik, rosszabb, mintha egyáltalán nincs. Két kisfiamnak meg se tudtam volna magya­rázni, miért tűnik el egyik napról a má­sikra. Nagyon élvezik a színes esti mesét. — Érezte-e a verseny során, hogy ki­eshet? — A második adás negyedik fordulójá­ban, amikor négy képet kellett kiválasz­tani az ötből — közös vonásuk alapján. — És a hatodik forduló, a filmszíné­szek képei? — Ezekből Bronsont megismertem, de a nevét nem tudtam, mert még kevés filmben láttam. Paul Newmant folyton összekeverem Marion Brandoval. Peter Falk képe pedig eléggé homályos volt. Általában mondhatom, a vetélkedőn a bemutatott fotók elég rosszul láthatóak. Ráadásul becsapások is, mert nem mind­egy, hogy valakinek húszéves kori vagy hatvanéves kori képét ismertem-e. De ennél a fordulónál már éreztem, hogy nem eshetek ki. — A győzelem után előfordult, hogy megszólították az utcán? — Az első napokban gyakran. Amikor megnyertem a tévét, másnap elmentem megvenni Karinthy Tanár úr kérem-jét, mert az egészet még nem olvastam, csak az ismertebb részeket, így szerencsére a Kísérletezem-et, amiből a vetélkedőn el­hangzott a részlet. Mikor fizettem, a pénztárosnő kajánul utánam szólt: „Jobb későn, mint soha?” A színes tévében közben fölhangzik az esti mese szignálja. A két és fél éves Gergő türelmetlenül zörög az ajtón... Végre beengedjük. Megnyugodva letelep­szik egy nagy fotelba. Most az övé a színes. Cs. A. A nyertes és a nyeremény 29

Next