Film Színház Muzsika, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-08-27 / 35. szám
I TELEVÍZIÓ ——— TELEVÍZIÓ —... TELEVÍZIÓ — —! TELEVÍZIÓ . CSÁSZÁR ISTVÁN: Magammal vitatkozva a tévényelvről tévé, mint viszonylag új eszköz, a közlésnek korábban ismeretlen, lényegileg új nyelvét teremtette meg és ezt a tévé nézői nem szándékos tanulással, hanem nagyjából úgy, ahogy a gyerek tanulja a beszédet, el is sajátították, ellentétben azokkal a tévéjáték-készítőkkel, akiknek feltehetően igazi művészi mondanivalójuk van, de sajnos, csak dadogják a tévé nyelvét. Hogy a sértő szándék legkisebb gyanúját is elkerüljem, könnyelmű jóhiszeműséggel még azt is elfogadom, hogy a tévéjátékok írói, de elsősorban rendezői, valamennyien kitűnő művészek, sőt, valódi művészek valahol egy ismeretlen területen, nagyszerű költők egy olyan idegen országban, amelynek lakóival csak alapfokon tudnak társalogni. Magasabb fokon akkor, ha olyan közvetítőnyelvet használnak, ami mindkét fél számára egyformán ismert. A tévénézők általában jártak már moziban és színházban — a tévéjáték ezért filmre vett színház vagy pedig a tévé által bemutatott film. Jó és rossz színház, jó és rossz film. Elvitatva a tévé művészeinek nyelvi készségét, látszólagos ellentmondásba keveredtem, mert bár a tévénéző szerintem is a tévéből tanult tévéül, én mégis megkísérlem mint legalábbis nem tévészerűt, kitagadni az egyik legtöbb ember által nézett műsorcsoportot: a tévéjátékot. De gondoljanak arra, hogy eddig még egyetlen művészet sem teremtett új nyelvet, hanem birtokba vette, rögzítette, felhasználta és gazdagította a már meglévőt. A nyelv létezése tehát nem a művészet feltétele és nem feltételezi, hogy automatikusan magával hozza a művészetet. A tévé már meglevő nyelvét a helyszíni sportközvetítések, politikai és társadalmi események, a vitaműsorok, a különböző vetélkedők és játékok és a riportok teremtették meg. Azért tettem első helyre a sportközvetítéseket, mert véleményem szerint ezek felől közelíthető meg az az elképzelt tévéjáték, aminek nyomán lassan megszülethet a nélkülözhetetlen tévéesztétika. Mint minden alkotótevékenység, a művészet is azzal kezdődik, hogy az alkotni akaró ember számba veszi a rendelkezésére álló eszközöket. Érdekes paradoxona a művészi alkotásnak, hogy mivel az eszközök visszahatnak rá, az eszközök számának növekedésével egyre nehezebbé válik maga az alkotás, és ugyanakkor pusztán az eszközök többé-kevésbé ügyes, de a maga helyén mindenképpen hatásos csoportosításából létrejön az álművészet és a giccs. A művészetben mindig nehéz eldönteni egyrészt, hogy mi az, ami használható, másrészt, hogy mi milyen mértékben használható. A tévéjátékkészítők, írók, dramaturgok, rendezők és operatőrök általában nem azt látják, amit éppen a tévében és csak ott lehet megcsinálni, hanem azt, hogy a tévében úgyszólván mindent lehet. És csinálnak is mindent, de igazán tévéjátékot alig néhányat.Jem ártatlan külső szemlélőként bölcselkedek, íróként társalkotója, vagy ha úgy jobban tetszik, irodalmi szerzője voltam már tévéjátéknak, filmnek és színdarabnak. Az eredménytől függetlenül annyit kezdek megtanulni, hogy mi a különbség, és ezúttal a tévéjáték-készítők közé számítva magam, de akár nézőként, elsősorban a magam háza előtt söprők. Tévéjáték, mint esztétikailag elkülöníthető minőség nincs, de csinálni kell, méghozzá évenként óriási menynyiségben, mert ez elengedhetetlen műsorpolitikai követelmény. A tévéjátékok rendezői a szó szoros értelmében egy feltétlen tervteljesítéshez kötött nagyüzemben dolgoznak és legtöbbször tisztességes munkájukért akkor is elismerés illeti őket, ha teljesítményeik nem mérkőzhetnek az irodalom, a színház és a film teljesítményeivel, abból a szempontból, hogy a közepes író, a színházi és a filmrendező is jobban birtokolja a maga eszközeit, mint a kritika által jónak tartott tévéjáték-rendező. A műsorgyártás körülményeinek és tempójának ismeretében, meghajolva a tévéjátékrendezők emberi és művészi tisztessége előtt, mégis csak elgondolkodtató, hogy húsz év alatt még a kezdő lépések is alig történtek meg egy önálló tévéművészet irányában. Nem valószínű, hogy a tévé elzárkóznék attól, hogy más nagyüzemekhez hasonlóan kísérleti műhely létesítésével gondoskodjék termékeinek korszerűsítéséről, így az látszik valószínűnek, hogy a kísérleti műhely odajelentkezők hiányában nem üzemel. Azért nézzük meg, mi az, ami történt. Saját tapasztalataim alapján a következő tétévéjátékokat tudom felsorolni. A legtévészerűbb adaptáció Gyurkó László—Szinetár Miklós műve Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regé- FŐSZEREPBEN A SZÖVEGÍRÓ Merre jártál tegnap S-re? A televízió szórakoztató osztálya két évtized dalaiból válogatott, hogy — ezúttal rendhagyóan — bemutassa a szövegírót, S. Nagy Istvánt. A színes, hatvanpercesre tervezett show az énekeseket és zenekarokat felelevenítő, archívnak számító egykori felvételeket is magába foglalja. Csenterics Ágnes rendező Szabados Tamás operatőrrel irányítja a felvételt. A műsorvezető Sztankay István. Az Omega, a Piramis együttes adja a zenét, amelyre a többi közt Máthé Péter, Szűcs Judit, Zalatnay Sarolta, továbbá Zárai Márta—Vámosi János és Zsolnay Hédi énekel. — Amikor zeneszerzőink még nem álltak szóba velem két dolgot csináltam — emlékszik S. Nagy István arra a kérdésre, hogyan lett szövegíró. — Színészek számára zenés magánszámokat írtam, a külföldi slágereknek pedig a megfelelő magyar szövegét. A Dzserabell és a Jó az álmodozás magyar változatainak sikere után fogadtak el, mint szövegírót. Ullmann Ottó zenéjére ekkor született meg a Lehet, hogy szép nem vagyok kezdetű szám. Számai közül a Fák, virágok, fény, a Tárd ki karjaid, az Elmegyek, az Azt mondta az anyukám és a Rohan az idő a Merre jártál tegnap este, az Együttlét aratta a leg