Film Színház Muzsika, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-11-19 / 47. szám
Színházi esték • Színházi esték • Színházi estéid A jelzések különbözősége NEMZETI SZÍNHÁZ: Visszajelzés A termelési regény a maga idején (a harmincas évek derekára tehetjük hőskorát) sem volt — irodalmi szempontból sem — kockázat nélküli vállalkozás, a termelési dráma ma pedig kifejezetten sok buktatót kínál. Természetesen, éppúgy értelmetlen ezen a területen kizárni a jelentős alkotás keletkezési lehetőségét, mint bármelyik másik területen. Gelman — úgy tetszik — bízott előző darabja (Egy ülés jegyzőkönyve) sikerében, bízott talán abban is, hogy dramaturgiai tapasztalatai újabb művét is sikerre viszik. A Visszajelzésről elmondhatjuk : publicisztikai izgalmat tartalmaz, kriminalista oknyomozó módszerével föltár olyasféle „titkokat"’ is, amilyeneket ugyan ismerünk, de amelyekről mégsem beszélünk szívesen, és — sajnálatos módon — nyíltan meg éppen nem. Nem állítanám, hogy mindezt a gyökerekig leásva megteszi, ám a publicisztikai színmű aligha is igényel többet: borzolja meg a felszínt (általa az idegvégződéseket), tarajoztassa meg az állóvizek hullámait (és korbácsoljon kedélyhullámokat), mindezt az igazság, az egészséges bírálat jegyében. Ha Gelman a Visszajelzést mégiscsak drámának szánta, akkor pedig elsősorban dramaturgiai mércével kell mérnem, és publicisztikai érdekességeit valahová a második sorba utalni. Dráma már csak azért sem maradhat a felszínen, mivel a benne föltárt konfliktusok mindenkor az emberi lélek legmélyéig hatók. A publicista megengedheti magának, hogy a dolgok (akár termelési viszonylatok is) problematikájával, elégtelen előrehaladásával vagy éppen ellentétes mozgásával foglalkozzék és kritikával illesse azok természetét. A drámaírónak kötelessége ezeknek a viszonylatoknak a humanizálása: ember és ember (persze, a többesszám megengedett) közli konfliktusra való átfordítása. Persze, hogy elhiszem, persze, hogy fölfogom logikával — teszem föl — egyik munkamódszer előnyeit a a másikéival szemben. Ám szívemmel, érzékeimmel akkor élem át, ha azokat emberek (színpadi értelemben: élő figurák) jelenítik meg, teszik megfoghatóan hitelessé. Gelman a Visszajelzésben mindezt figyelmen kívül hagyja. Elnézném, ha helyette kitalált volna valami hasonlóan nagyszerűt, ami iziben nevetségessé tenné az én ókonzervatív dramaturgiámat. De az nem ötlet, nem igazi föltalálás vagy lelemény, hogy a megromlott munkamorált vitatható normákkal szembesíti, hogy — másutt — számadatokkal érvel a helyes megoldás mellett. Az pedig még ennyire sem, hogy megkísérli magáncsatározásokkal fölerősíteni a feszültséget, mivel az alig-alig drámai jellegű. Nézzük, mi maradhatott Marton Endrének rendezési lehetőségül. Meg kellett találnia, kit állíthat szembe apozitív hős-párttitkárral, hiszen a látványos eredmények hajszolása a másik oldalon nem adja ki az ellentétpárt. Egy termelési mechanizmus — legyen bár olyannyira elhibázott vagy bűnös is — mégiscsak mechanizmus csupán. Igaz, emberek hozzák létre, azok is mozgatják, helyüket azonban a darabban sablon-jelenségek töltik ki. Amikor megláttam a színpadképet (Varga Mátyás munkája), azt hittem, a rendezés majd élni fog eme piramis lehetőségeivel, kijátssza a hierarchiák épülésének, bomlásának látványban is tettenérhető poénjait és az adott fokokon meg-megállítva a bennük mozgó (mozdított?) figurákat, valemelyik énjükben fölvillantja. Ennyi lehetősége kétségtelen volt. Sajnos, ezzel is csak féligmeddig élt az iróniát inkább néhány verbális csattanóban, hamisítás hangsúlyban herdálta el. Pedig az nem lett volna idegen végső soron Gelman szándékától sem. Ezt a darab megoldása bizonyítja, amelynek keserűsége (a centralista döntés képtelen a hiba csökkentésére is) tulajdonképpen egyenesen igényli az ironikus színpadi fogalmazást Mindez kiütközik a színészi játékon is. Igaz, nem mindenkinél. Avar István például olyan párttitkárt formál, akiben nem a funkciót, hanem az emberi értéket, az erkölcsi érzéket hangsúlyozza. Neki könnyű elhinnünk, hogy a társadalomból rászakadó gondok az ő magángondjai is: velük fekszik, velük kelöze Lajos modernül macchiavellista igazgatója is hiteles, morális ambivalenciáját rendkívül ügyesen tárja elénk. Nehéz dolga van azonban Berek Katinak, akire a szerep mártíromságot rótt ki, ami alól hasztalan igyekszik kibújni. Ha csak kicsivel is kevesebb nosztalgiával támogatná meg igazságát, rögvest szenvedélyesebb lenne. Nála is rosszabbul járt Kállai Ferenc. Hiszem, hogy képes úgyszólván bármilyen figurát megjeleníteni, szerepet írni azonban nem neki kell. Feszeng, mozdulatokat, hangsúlyokat keres; mindez csupán arra elegendő, hogy a levegőből krétával kikerítsen egy alakot. Egyetlen gesztusa van: egy nehéz csata után gyógyszert vesz be, az utánozhatatlan, az Kállai Ferenc-i. És van egy szép gesztusa, ami az egész darabon végig vonul: játék lehetőséget teremt Sinkó Lászlónak (mondván: legalább ő játszhasson), aki viszont jó játékkal ezt meg is hálálja. Tetszett még Szokolay Ottó, Agárdi Gábor, küszködött Tyll Attila, Pápai Erzsi. Fábián László (Fotó: Benkő Imre) A városi pártbizottság ülésén: Szokolay Ottó, Avar István, Őze Lajos.