Film Színház Muzsika, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-13 / 50. szám
GÁCH MARIANNE 17 KÉRDÉSE PETROVICS EMILHEZ • ARRÓL HOGY ZENEI ÉLETÜNKBEN RIASZTÓ AZ ÉRDEKLŐDÉS HIÁNYA, A MAGUNK DOLGÁNAK NEM SZERETÉSE • ARRÓL, HOGY SZÍNHÁZI ÉLETÜNK VALÓSÁGOS KÜZDELEM • A BŰN ÉS BŰNHŐDÉS TÉVÉVÁLTOZATÁRÓL ÉS LEMEZÉRŐL kör után miért szakított az opera műfajával? Évek óta nem komponált új operát. — Az operakomponáláshoz csakis eszeveszett elszántsággal foghatunk hozzá. Ennek a munkának az a feltétele, hogy évekig együtt kell élnem a magam választotta témával, a librettó alakjaival, ez pedig nemegyszer keserves kínlódás. Erre nemcsak én panaszkodom, hanem más zeneszerző is. A hetvenes években küzdelmes időszakokat éltem át, nem tellett erőmből, hogy az operakomponáláshoz szükséges jókora adag optimizmust megtermeljem magamban. — Milyen küzdelemre céloz? — Minden ember életében akadnak válságos korszakok. A hatvanas évek nagy sikerei után, alkotóként is, közéleti emberként is elgondolkoztam addigi tevékenységem eredményeiről. Tanárrá neveztek ki a Zeneakadémián, kislányom született, megváltozott körülöttem a világ. S egyszersmind el is bizonytalanodtam, addigi önbizalmam megcsappant, kevesebbet komponáltam. A fontos és nem fontos egyensúlya fölborult. A magyar zeneszerzésben olyasféle új gondok keletkeztek, amely az én személyes zeneszerzési munkámban is a kételyek sorozatát vetette föl. Mindmáig igyekszem, hogy ezekre válaszoljak magamnak. Félreértés ne essék, nem mellőzöttségre utalok, hiszen csak úgy árad felém a biztatás, a komponálásra való nógatás. Dehát a mi korunk operájának a sorsa nagyon is elgondolkoztató. Az opera műfajának a temetése már-már divatos szólammá vált, mégis az operaházak repertoárja mindinkább tágul, gazdagodik. Csak éppen a mai operák szorulnak ki a műsortervekből. Hogy Mihály András bemutatta Stravinszky Léhaság útját, tiszteletre méltó bátorságnak mutatkozott, pedig a mű már csaknem harmincéves. Ahhoz, hogy egy-egy modern zenemű igazi sikert arasson, föl kell kelteni a közönség szenvedélyes kíváncsiságát. — Nemrég Triesztben járt, egy nemzetközi zeneszerzői verseny zsűrijébe hívták meg. Miféle tapasztalatokra tett szert? — Százhat szimfonikus mű partitúráját tanulmányoztam át. Hetven kifogástalan mesterségbeli tudásra utalt, ebből harminc igen jó képességű szerző munkájának hatott, kettő pedig kiemelkedő tehetség alkotása volt. De, hogy miképpen alakul a művek további élete, az ott nem derülhetett ki. Elgondolkoztató, vajon a zenei túltermelés időszakában, a zeneszerző miképpen válhat nélkülözhetetlenné? Vajon fölszívódik-e a mi mondandónk a kor tudatába, érzelemvilágába, vajon akadhat-e még Shakespeare és Bach után korunk művészének, zeneszerzőjének érdemleges közölnivalója? Ami engem illet, ma már nem töprengek azon, hogy kellőképen korszerű vagyok-e, nem szorongok a stílusforrongások folytonos megújulásától, csak az izgat, érdekli-e a közönséget a magam zenéje. A napi stílushoz való lihegő alkalmazkodás ugyanis csupán a jólértesültség belterjes tenyészete. Ezen már túljutottam. Sokkal többet tűnődöm azon a szomorú kietlenségen, amely korunk zenei világát hatja át. Szerencsénk, hogy nálunk a hivatalos irányítás, az új zenékkel foglalkozó apparátus — hogy-hogy nem — konokul hisz a jó zene fontosságában. Mintha rá se hederítenének a mindent elborító végveszélyre. — Csakugyan azt hiszi, hogy életünk veszélyben forog? — Dehogyis. Én nem arra születtem, hogy meghirdessem az utolsó ítéletet. Amit mondtam, azt a zenei életre vonatkoztattam. Sok az ellentmondás, a mennyiség és a minőség mutatói összekuszálódtak. Riasztó az érdeklődés hiánya, a magunk dolgának nem-szeretése. S ez nem csak a zenei életet sújtja, hanem a színházét és a filmét is. Színházi életünk is valóságos dráma. Már régóta nem a hajdani problémák sisteregnek, nem a vidéki főváros, vagy a nemzedéki ellentétek körül folyik a vita, sőt, arról sincs szó, hogy ez urbánus, az meg népi. A dráma lényege egy különös szeretnemszeret játék. Nekem az a véleményem, hogy kulturális életünkben az értékek bagatelizálásából, megkérdőjelezéséből, a káros sznobizmusból bizonyos erős áradat örvénylik. S ebben az értékek kihorgászhatatlanul kavarognak. Mindez rettentően fájdalmas, mégis azt hiszem, hogy a magyar zeneművészet vérveszteségei nem halálosak. — Ez úgy hangzik, mintha arra utalna, edzettek vagyunk, sok mindent kibírunk .. — Téved. Ez a fajta gondolkodás nem az én világom. Sőt viszolygok attól a magatartástól, amely mármár örvendezik az igazi szellemi-művészi értékek kicsinylésén, ünnepli pusztulásukat, és azzal biztatgat, majd csak magunkhoz térünk. Én ezt a mai meglevő drámát mesterkéltnek, erőltetettnek érzem. Nem a megújulást, a forradalmat, hanem Goethe Bűvészinasát juttatja eszembe. Semmi sem származik belőle, csak rendetlenség és a féltehetségek diadalmenete. Az értékrend rombolása csak akkor fogadható el, ha új értéket hoz létre. Szerintem sok-sok törekvés, amely manapság színházi életünket bénítja, nem az új művészet útja. Ami pedig a zenei életet illeti, a hatvanas évek magyar zenéjének azért volt jobb sora, mert a kritika is, a közönség is több szeretettel fogadta. Aztán később, Petrovics Emilt legújabb munkája most megint prózai színházhoz fűzi: a Madách Színházban színre kerülő Tragédia zenei effektusának megkomponálásán dolgozik. Már főiskolás kora óta oly temérdek kísérő zenét meg filmzenét írt, hogy ezeknek a sokaságát talán még emlékezetében sem őrzi. Némely film már feledésbe merült, de zenei anyaguk másféle szereposztásban bukkant föl újra. Hiszen akadt közöttük néhány olyasféle mellékterméknek szánt mű, amely szerzőjét arra inspirálta, hogy tovább bonyolítsa, új életre keltse. Például a Lysistratéra gondolok, vagy Petrovicsnak arra a filmzenéjére, amelynek motívumaiból Fábián Mártának megragadó cimbalomdarabot írt, sőt az első vonósnégyesének kéthárom témáját is előbb filmzenéjében hallottuk. — Úgy tudom, Az ember tragédiája kísérőzenéjének a megírására évekkel ezelőtt, már két vagy három alkalommal is fölkérték, de eddig sosem vállalkozott rá ... — Eddig sosem volt kedvem hozzá, mert úgy véltem, a Madách-műben a zenének csupán a jelmezéhez hasonló a funkciója, vagyis arra kell szorítkoznia, hogy a couleur locale-t, meg egyik-másik kép korszakát érzékeltesse, így hát a feladatot szegényesnek hittem. Most aztán az az elképzelésem támadt, hogy a zene parányi hangszeregyüttessel a helyszín ábrázolása helyett inkább gondolatokat, érzelmeket fejezzen ki. — Élő zenét hallunk majd? — Azt. Hogy csak két végletet említsek, az egyik: a hagyományos hangszereken kívül például kavicsok ütődnek egymáshoz, a mássik, a londoni színhez kesernyés, verklis dalocskát írtam. A feladat nem könnyű, mert alkalmazkodnom kell a színpadi cselekmény megszervezéséhez. Efféle akusztikus munkával így még sosem foglalkoztam, de csakúgy, ahogy eddig, a kísérő zenék írása jó alkalom új lehetőségek alkalmazására. A dramaturgia egyébként is mindig izgatott, érdekelt. A tévéoperává alakított Bűn és bűnhődés bemutatása megint fölvetette azt a kérdést, ekkora simintha megelégelte volna."