Film Színház Muzsika, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-11 / 50. szám
és megelégedettség tükröződhetett Kodály Zoltán arcán akkor is, amikor Yehudi Menuhin először hangversenyezett Budapesten, és a jegy nélkül maradt főiskolások megrohanták: — Tanár Úr kérem! Tessék bevinni a hangversenyre! El tudjuk szolmizálni Yehudi Menuhin műsorának akármelyik számát! Erről a derűs jelenetről azonban — tudomásom szerint — nem készült fényképfelvétel, mint ahogy a Katanics Máriáék Tricinium-énekléseit sem fényképezte le senki. Annál nagyobb örömmel közölhetjük, hogy íme két fényképen is be tudjuk mutatni azt a Kodály Zoltánt, aki önfeledten adja át magát a nevetés örömének. Mindkét felvétel 1960-ban készült a gyöngyösi szüreti játékok záróünnepélyén. A fényképekről sugárzó jókedv azt bizonyítja, hogy Kodály Zoltán nagyon jól érezte magát ezen az őszi játékon. A gyöngyösi játékok forgatókönyvét a már eltávozott Muharay Elemér írta, a zenei rész megszerkesztése pedig Szabó Tivadarra, a gyöngyösi Állami Zeneiskola akkori igazgatójára hárult. Szabó Tivadar zenei eszményképének, Kodály Zoltánnak nyomdokain haladva sok népdalt gyűjtött Gyöngyös vidékén, ezekből Kodály Zoltán nyolcat feldolgozott kórusra, a játékok részére. A zeneszerző a frissiben komponált kórusművek betanításával és előadásával nagyon meg lehetett elégedve, mert a partitúrákat Szabó Tivadarnak ajándékozta, rövid ajánlással és aláírásával ellátva. Ez a megelégedés tükröződik azon a fényképen is, amely azt a pillanatot örökítette meg, amikor a tanár úr kézfogással köszöni Szabó Tivadarnak a kórusművek betanítását és vezénylését. A nagy mester valóban csupa derű, ragyogás. Ugyanilyen jókedvű jelenetet őriz az a kép is, amelyen a nevető Kodály Zoltán a népi táncosok gyűrűjében látható, amint a fiatalok éppen a vállukra emelik. A kép bal oldalán a Kodály Zoltánra mutató férfi a néhai Muharay Elemér. Jani János A szüret népi táncosai vállukra emelik a tanár urat (Fotó: Gyöngyösi Fényképész Kisipari Szövetkezeti éven át legodaadóbb társa volt: Emma asszonyról, első feleségéről. Emma aszszony az egész életét arra áldozta, hogy mi, kortársak és utódok Kodálytól megkaphassuk azt, amit megkaptunk, örök hála neki ezért! Ez a csodálatos aszszony nemcsak hitvestárs volt, hanem szellemi tanácsadó, műveket ihlető jótékony angyal, Kodály-alkotások „súgója”, lektora, első élvezője, bírálója. Tüneményes ember, mindig mindenről és mindenkiről tudott. És mindent följegyzett. Volt egy igen régi, furcsa technikájú, hordozható írógépe, azon írta naplóját évtizedeken keresztül. Ez a napló egy hosszú időszaknak nyilván rendkívül érdekes krónikája. Emma asszony a háborús időkben, 1944-ben, származása miatt nagyon fenyegetett helyzetbe került. Kodály Zoltán bátran állt mellette. Közismert az eset, hogy nyilasok akarnak behatolni Kodályékhoz. A tanár úr, nagy lélekjelenléttel, figyelmezteti őket: „Remélem, tudják, hogy statárium van, és a statárium halállal bünteti azokat, akik jogtalanul akarnak házkutatást tartani. Hol a házkutatási parancsuk?!” A nyilasok elmentek. A felszabadulással, 1945-től Kodály Zoltán emberileg, hangulatilag is fölszabadult. Az addig komor, szűkszavú mester arcán megjelent a sorrisa, a mosoly. És ez a Kodály nemcsak derűsebb lett, de — és Forrai tanár úr erre is sok példát tud — beszédesebb is. Még anekdotákat, sőt, vicceket is szívesen mesélt társaságban. „Ismerik azt a történetet, hogy ...” És elbeszélte. — Mindig tanított. Néha a legszokatlanabb helyzetekben is. Egy eset, itt, a Zeneművészeti Főiskolán. Ismét a Psalmus. Taps, meghajlás. A nagy tapsra Kodály is megjelenik a pódiumon. Kimegyünk. Ekkor megkérdezi a közreműködő tenoristától: „Maga milyen anyanyelvű?” Folytatódik a taps, kimegyünk, majd vissza. „Magyar anyanyelvű vagyok” — válaszol riadtan az énekes. „Akkor miért nem énekel magyarul?” Két nagy taps között így folytatódik a párbeszéd: „Tanár úr, én pontosan azt énekeltem, ami le van írva ..." — védekezik a szólista. „Ez a baj! — mondja Kodály —, nem azt kell énekelni, nem a kottafejeket, hanem, ami bennük van. És akkor magyarul szólal meg ...” Ezzel be is fejezte. Tovább tapsoltak a nézőtéren, mi még meghajoltunk néhányszor. Kodály és a magyar nyelv ... Ugye ma már aligha merjük kiejteni a szánkon, hogy „szóval” meg „kultúr”, mert magunkon érezzük az ő tekintetét. Jézus és a kufárok, Budavári Te Deum, Missa Brevis és megint és újból a Psalmus Hungaricus tér vissza beszélgetésünkben. És az, hogy hány énekóra van ma az iskolákban? És borítékból előkerült fényképeken is ott a mosolygó Kodály Zoltán-arc. — Amikor először járt a Szovjetunióban, hazatérte után beszámolót tartott Kodály vagy a Magyar—Szovjet Társaságban, vagy a Zeneművészek Szövetségében. Emlékszem, akkor is derűvel kezdte. Azt mondta: elvitték a Zeneszerzők Házába. Aggódva indult oda. „Az jutott eszembe — mondta —, hogy egy ház, amelyben csupa zeneszerző lakik, csak a bolondok háza lehet... A legnagyobb meglepetésemre ez a ház — az egészségesek háza volt! Közvetlen, természetes, barátságos, vendégszerető és szellemes emberek társaságába kerültem. Életem kellemes emléke marad ez a ház...” Forrai Miklós, úgy hiszszük, még órák hosszat idézhetne fel emléktöredékeket. A nagy zeneszerző hatása szinte kimeríthetetlen tanulsággal jár, és alighanem minden, ami vele kapcsolatos, feljegyzésre méltó. Forrai Miklós egy igen személyes pillanatot idéz fel befejezésül. — Egyszer elmentem hozzá és azt mondta: október tizenkilencedike van, a születésnapom. Ajándékul elmondaná-e Kecskeméti Vég Mihály zsoltárát magnetofonra? „Az én hangom nem alkalmas arra — válaszolta —, de nincs is itt magnó ..Kimentem az előszobába és bevittem a magammal hozott magnetofont. „De nincsen szöveg a kezem ügyében . ..” Táskámba nyúltam és átadtam neki az előre megépült verset. Kodály elmosolyodott, átlátott rajtam. Végül is gyönyörűen, egyetlen megállás nélkül elmondta: „Mikoron Dávid nagy búsultában” meg „Istenemuram! kérlek tégedet”. Ez a magnófelvétel volt életem legszebb születésnapi ajándéka. D. L. 7