Film Színház Muzsika, 1983. július-december (27. évfolyam, 27-53. szám)

1983-07-30 / 31. szám

UNGVÁRI TAMÁS: A HARMADIK CSATORNA EDDIG A KRITIKA ér­zéketlensége volt a baj, most az érzékenysége. Leg­alábbis ezzel vádolta a Stú­dió ’83 műsorvezetője azo­kat, akik figyelemreméltó egyetértéssel bírálták egyik adásuk glosszáját. A kriti­kusok, hallottuk, nem szok­ták meg a kritikát. Úgy rémlik, van ebben a kriti­kában valami megszokha­tatlan. A fenti minősítések­kel ugyan bagatellizálni próbálták azt a tényt, hogy jószerivel az egész magyar sajtó felhördült a Stúdió egyik glosszáján, mégis visszatértek rá. Azt firtat­ták, hogy mitől süllyedt oly mélyre a kritika presz­tízse. Nos, a kérdésre én sem tudnék válaszolni. Leg­feljebb annyit, hogy nem süllyedhetett mégsem olyan mélyre, ha az ország legna­gyobb kulturális hetilapjá­nak műsorvezetője szinte elsápad a rizspor alatt, ami­kor könnyedén odaszúr e közmegbecsülését vesztett hadnak. Mélyre süllyed­tünk, igaz. De olyan mély­re nem, hogy elveszítsük a Stúdió ’83 figyelmét. Van ennek a dolognak azért né­mi paradox logikája. Ha nem lett volna igazunk, es­küszöm ügyet sem vetnek ránk. Minthogy azonban fé­lő, okkal zörgött a haraszt, a Stúdió elvi páncélba öltö­zött és azt firtatta szak­mánk jeles mesterénél, Nagy Péter akadémikusnál, hogy miért van haragban „a magyar művészeti éle­t” a kritikával. Nagy Péterrel azonban törököt fogtak. A védelmet képviselő ügyvéd­ből jó érzékkel a vád tanú­jává lépett elő. Ő magya­rázta el — s reméljük a Stúdióban is értették —, hogy szerencsésen vége an­nak a korszaknak, amikor egy levágó kritika egyszer­smind létében fenyegette az alkotót, örülnünk kell hát voltaképpen, hogy követ­kezmények nélkül hirdet­hetjük meggyőződésünket, bár a tapasztalat az, hogy többször győztek le intéz­mények­­kritikust, mint kri­tikus bármely intézményt. Ha pedig igaz az, amit Nagy Péter mondott — márpedig igaz —, hogy „a kritikának mélyen van közmegbecsülé­se”, akkor ez számos egyéb mellett azért is lehetséges, mert a Stúdió például, az ország legnagyobb kulturá­lis hetilapja az egész ma­gyar sajtó ellenében maka­csul védelmez egy „gaff”­­ot, a kritika kritikájának ürügyén. A kritika, bárhol legyen a presztízse, egyébként nem legyőzhető, inkább meg­győzhető. Tartalmi vita he­lyett azonban ismét formá­lis kérdéseken nyűglődünk. Előbb azon, milyen a kriti­ka hangneme, most azon, hogy milyen a presztízse. Nem tudom. De azért némi mosolyra késztetett, ami­kor a műsorvezető a daliás időket idézve a magyar kri­tika „Gyulai korszakáról” beszélt és egy bájos képzet­kapcsolással azt tudakolta, kiről nevezik el majd a mi korszakunkat. Vezető kor­társ kritikusunk, Nagy Pé­ter oly zavarba jött e csacs­­kaságtól, hogy Vajda Já­nosra hivatkozott, aki ko­rántsem fogadta volna el a Gyulai-korszak kifejezést és Asbóth Károlyra. Közön­séges nyelvbotlás, nem Nagy Péter tehet róla, állí­tom, hanem a kérdés. Mert volt Zilahy Károly ama kor­ban s volt Asbóth János. Asbóth Károly viszont a Stúdió ’83 szülötte. Az ideá­lis kritikus. Nincs és nem is volt. Hadd tamáskodjak to­vább. Nem fogtam fel egé­szen azt a szembeállítást, melyben egyfelől a lesüly­­lyedt presztízsű kritikusok vonultak fel, másfelől ott volt a Stúdió. Eddig én úgy képzeltem, hogy a Stúdió kritikai fórum, lebonyolítói nem­ naív műsorközlők, vagy kulturális bemondók, hanem kritikusok is, akik az elektronika eszközeinek segítségével, úgy-ahogy, fenntartják a ma süllyedő presztízst. Bizonnyal erről a magaslatról szállnak szem­be egy adott ügy kapcsán a magyar sajtókritika egé­szével. Nézzük azonban, hogyan szolgálja ezt a presztízst a Stúdió. A KRITIKÁT TÁMADÓ ÚJABB adásban a Szegedi Ünnepi Játékok kerültek szóba. Nyilatkozott Lieb­­mann Béla, a fotográfus, és Varga Mátyás, a szabadtéri játékoknak kezdetektől fog­va díszlettervezője. Csupa nosztalgia és keserűség szó­lalt meg hangjukon. A sze­gedi játék valaha a magyar Salzburgnak indult. Mi lett belőle? Szeged. A drága díszleteket a játékok után szétverik, mert nincs rak­tár. A drámák szcenikai és tárgyi történetét nem gyűj­ti senki. Még az idei műsor­füzet is rossz, ízléstelen. Ezek után azonban a mű­sorvezető, dícsérően, bemu­tat néhány kiadványt Az egyik Az ember tragédiájá­hoz Buday György illuszt­rációiból ad néhány lapot, a másik éppenséggel a Sze­gedi Szabadtéri Játékok történetét dolgozza fel. Fo­lyik tehát egyfelől a hagyo­mányok feltárása, ha nem is a díszletek megőrzésének szintjén, másfelől lehetet­len szó nélkül elmenni a Buday György-kötet mellett pusztán azzal, hogy itt van, megjelent. Mert ez semmit sem árul el arról, hogy Bu­day György ama szegedi fiatalok társa és ihletője volt, akiknek nagy szerep jutott a haladó színházi ha­gyományok megteremtésé­ben is, de továbbá lehetet­len meg sem említeni, hogy a Tragédiához készült il­lusztrációk fél évszázadon át nem jelentek meg e ha­zában — ha jól tudom, csak egy stockholmi kiadvány­ban — és az sem teljesen érdektelen, hogy ezeket a metszeteket Buday György mintegy ajándékképpen ad­ta vissza a magyar könyvki­adásnak és Szegednek. Sze­rény kérdésem, hogy az ilyen fontos információk mellőzése, a szegedi hagyo­mányok felkutatásának ál­lapotáról adott egyoldalú információ vajon mennyi­ben emeli a kritika presz­tízsét? A kritika süllyedé­séről sok forrásból foga­dunk el hiteles véleményt, elsőként Nagy Pétertől. De a Stúdió mielőtt e komoly feladatának nekilát, elvé­gezhetné házifeladatát. S ezzel helyben is va­gyunk. Képzeljék el az Élet és Irodalmat, vagy a Kortársat — az egészet az ügyeletes szerkesztő írná végig. A Stúdió azonban makacsul ragaszkodik ah­hoz, hogy egyetlen szerkesz­tő-riporter táncolja át a tel­jes adásidőt. Feltűnik csí­kos blúzban, a véletlenül csíkos blúzos Ruttkai Évá­val szemben (ismét a kö­zönségfilmet védelmezve Keleti Márton emlékének ürügyén), ott van Szegeden is. Még a New York-i riport alámondó szövegét is az ő hangján halljuk. A magyar kritika presztízsveszteségé­nek csakugyan fokmérője, hogy ezt nem egyszer szó­­vátette, de a Stúdió Habs­burgjai ebből sem tanultak. Az akut képernyőszomj és mikrofonfalánkság nem ke­gyelmez, akármily presz­tízsveszteség legyen az ára. HA EGY KRITIKUSNAK mániái vannak, jobb, ha hallgat róluk. Az én máni­ám a kérdezés. A televízió­ról azt képzelem, hogy az a kérdezés tudományára épü­lő technikai találmány, ha manipulál, mint azzal gyak­ran vádolják, úgy azért, mert a megfelelő kérdésre csak adott válaszok sora­koztathatók — egyszóval nem a válasz, hanem a kér­dés dönt el mindent. A kér­dezés mániája talán azért alakult ki bennem, mert magam én nem vagyok kü­lönösebben a jó kérdező, ha riportert bámultam és iri­gyeltem, úgy azért, mert oly váratlanul, frappánsan, telitalálatosan tud kérdezni. A fentiekben már bizo­nyítani próbáltam, hogy a Stúdió ’83-ban egyfelől ér­dektelen kérdések hangza­nak el (Gyulai-korszak, mi­nek nevezik majd a mi ko­runkat, ha kritikáját jelle­mezni akarják?), másfelől lényeges információkat megtakarítanak (Buday György-eset). Hogy a bizo­nyítást tovább folytassam, hadd idézzem fel a Stúdió egy korábbi adását, mely azonban nem volt olyan tá­vol, hogy a közönség ne emlékezhetnék rá. Csak a múlt héten. Más műsorve­zető, más felállás és egy káprázatos díszvendég: Alan J. Pakula. Nem fogják elhinni, mit kérdezett a világhírű ame­rikai filmrendezőtől a Stú­dió ’83. Hogyan lett film­rendező? Ha én Alan J. Pa­kula vagyok, a kérdés pilla­natában szétverem a kame­rát. Filmrendezőtől kérdez­ni meg azt, hogyan lett, kö­rülbelül annyi, mint egy embertől érdeklődni szülei intim múltja iránt: hogyan készült, hogyan lett belőle az a fejlett emlős állat, aki. Azzal a kérdéssel ugyanis, hogy miképpen lett film­rendező a jobb faggatóra érdemes mester, a követke­ző s nem éppen lényegte­len szempontokat mellőz­ték. Pakula úr, kérem, ke­resztnevét miért írja egy l­­lel, és mi, a Magyar Tele­vízió miért írjuk kettővel? De továbbá nem érzi Pa­kula úr, hogy életműve két, határozottan elkülöníthető műfajra szakad? Gengszter­filmeket csinál egyfelől, po­litikaiakat másfelől. Lát­tuk az Elnök embereit, ott suttogja el Watergate titka­it egy garázs labirintusában Deep Throat, azaz a Mély torok. Tudjuk-e már, ki volt az informátor, a Mély torok? De még továbbá: nemrégen forgatta a Szaba­dulás előestéje című filmet A pénzvilágról. Ez meg ho­gyan illeszkedik az élet­műbe? Amatőr filmtörténész és amatőr kérdező vagyok, a fentieket azonban minden különösebb utánajárás nél­kül megkérdezhettem vol­na Pakulától. Ama kérdés helyett, hogyan lett film- 22

Next