Film Színház Muzsika, 1983. július-december (27. évfolyam, 27-53. szám)
1983-07-30 / 31. szám
UNGVÁRI TAMÁS: A HARMADIK CSATORNA EDDIG A KRITIKA érzéketlensége volt a baj, most az érzékenysége. Legalábbis ezzel vádolta a Stúdió ’83 műsorvezetője azokat, akik figyelemreméltó egyetértéssel bírálták egyik adásuk glosszáját. A kritikusok, hallottuk, nem szokták meg a kritikát. Úgy rémlik, van ebben a kritikában valami megszokhatatlan. A fenti minősítésekkel ugyan bagatellizálni próbálták azt a tényt, hogy jószerivel az egész magyar sajtó felhördült a Stúdió egyik glosszáján, mégis visszatértek rá. Azt firtatták, hogy mitől süllyedt oly mélyre a kritika presztízse. Nos, a kérdésre én sem tudnék válaszolni. Legfeljebb annyit, hogy nem süllyedhetett mégsem olyan mélyre, ha az ország legnagyobb kulturális hetilapjának műsorvezetője szinte elsápad a rizspor alatt, amikor könnyedén odaszúr e közmegbecsülését vesztett hadnak. Mélyre süllyedtünk, igaz. De olyan mélyre nem, hogy elveszítsük a Stúdió ’83 figyelmét. Van ennek a dolognak azért némi paradox logikája. Ha nem lett volna igazunk, esküszöm ügyet sem vetnek ránk. Minthogy azonban félő, okkal zörgött a haraszt, a Stúdió elvi páncélba öltözött és azt firtatta szakmánk jeles mesterénél, Nagy Péter akadémikusnál, hogy miért van haragban „a magyar művészeti élet” a kritikával. Nagy Péterrel azonban törököt fogtak. A védelmet képviselő ügyvédből jó érzékkel a vád tanújává lépett elő. Ő magyarázta el — s reméljük a Stúdióban is értették —, hogy szerencsésen vége annak a korszaknak, amikor egy levágó kritika egyszersmind létében fenyegette az alkotót, örülnünk kell hát voltaképpen, hogy következmények nélkül hirdethetjük meggyőződésünket, bár a tapasztalat az, hogy többször győztek le intézményekkritikust, mint kritikus bármely intézményt. Ha pedig igaz az, amit Nagy Péter mondott — márpedig igaz —, hogy „a kritikának mélyen van közmegbecsülése”, akkor ez számos egyéb mellett azért is lehetséges, mert a Stúdió például, az ország legnagyobb kulturális hetilapja az egész magyar sajtó ellenében makacsul védelmez egy „gaff”ot, a kritika kritikájának ürügyén. A kritika, bárhol legyen a presztízse, egyébként nem legyőzhető, inkább meggyőzhető. Tartalmi vita helyett azonban ismét formális kérdéseken nyűglődünk. Előbb azon, milyen a kritika hangneme, most azon, hogy milyen a presztízse. Nem tudom. De azért némi mosolyra késztetett, amikor a műsorvezető a daliás időket idézve a magyar kritika „Gyulai korszakáról” beszélt és egy bájos képzetkapcsolással azt tudakolta, kiről nevezik el majd a mi korszakunkat. Vezető kortárs kritikusunk, Nagy Péter oly zavarba jött e csacskaságtól, hogy Vajda Jánosra hivatkozott, aki korántsem fogadta volna el a Gyulai-korszak kifejezést és Asbóth Károlyra. Közönséges nyelvbotlás, nem Nagy Péter tehet róla, állítom, hanem a kérdés. Mert volt Zilahy Károly ama korban s volt Asbóth János. Asbóth Károly viszont a Stúdió ’83 szülötte. Az ideális kritikus. Nincs és nem is volt. Hadd tamáskodjak tovább. Nem fogtam fel egészen azt a szembeállítást, melyben egyfelől a lesülylyedt presztízsű kritikusok vonultak fel, másfelől ott volt a Stúdió. Eddig én úgy képzeltem, hogy a Stúdió kritikai fórum, lebonyolítói nem naív műsorközlők, vagy kulturális bemondók, hanem kritikusok is, akik az elektronika eszközeinek segítségével, úgy-ahogy, fenntartják a ma süllyedő presztízst. Bizonnyal erről a magaslatról szállnak szembe egy adott ügy kapcsán a magyar sajtókritika egészével. Nézzük azonban, hogyan szolgálja ezt a presztízst a Stúdió. A KRITIKÁT TÁMADÓ ÚJABB adásban a Szegedi Ünnepi Játékok kerültek szóba. Nyilatkozott Liebmann Béla, a fotográfus, és Varga Mátyás, a szabadtéri játékoknak kezdetektől fogva díszlettervezője. Csupa nosztalgia és keserűség szólalt meg hangjukon. A szegedi játék valaha a magyar Salzburgnak indult. Mi lett belőle? Szeged. A drága díszleteket a játékok után szétverik, mert nincs raktár. A drámák szcenikai és tárgyi történetét nem gyűjti senki. Még az idei műsorfüzet is rossz, ízléstelen. Ezek után azonban a műsorvezető, dícsérően, bemutat néhány kiadványt Az egyik Az ember tragédiájához Buday György illusztrációiból ad néhány lapot, a másik éppenséggel a Szegedi Szabadtéri Játékok történetét dolgozza fel. Folyik tehát egyfelől a hagyományok feltárása, ha nem is a díszletek megőrzésének szintjén, másfelől lehetetlen szó nélkül elmenni a Buday György-kötet mellett pusztán azzal, hogy itt van, megjelent. Mert ez semmit sem árul el arról, hogy Buday György ama szegedi fiatalok társa és ihletője volt, akiknek nagy szerep jutott a haladó színházi hagyományok megteremtésében is, de továbbá lehetetlen meg sem említeni, hogy a Tragédiához készült illusztrációk fél évszázadon át nem jelentek meg e hazában — ha jól tudom, csak egy stockholmi kiadványban — és az sem teljesen érdektelen, hogy ezeket a metszeteket Buday György mintegy ajándékképpen adta vissza a magyar könyvkiadásnak és Szegednek. Szerény kérdésem, hogy az ilyen fontos információk mellőzése, a szegedi hagyományok felkutatásának állapotáról adott egyoldalú információ vajon mennyiben emeli a kritika presztízsét? A kritika süllyedéséről sok forrásból fogadunk el hiteles véleményt, elsőként Nagy Pétertől. De a Stúdió mielőtt e komoly feladatának nekilát, elvégezhetné házifeladatát. S ezzel helyben is vagyunk. Képzeljék el az Élet és Irodalmat, vagy a Kortársat — az egészet az ügyeletes szerkesztő írná végig. A Stúdió azonban makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy egyetlen szerkesztő-riporter táncolja át a teljes adásidőt. Feltűnik csíkos blúzban, a véletlenül csíkos blúzos Ruttkai Évával szemben (ismét a közönségfilmet védelmezve Keleti Márton emlékének ürügyén), ott van Szegeden is. Még a New York-i riport alámondó szövegét is az ő hangján halljuk. A magyar kritika presztízsveszteségének csakugyan fokmérője, hogy ezt nem egyszer szóvátette, de a Stúdió Habsburgjai ebből sem tanultak. Az akut képernyőszomj és mikrofonfalánkság nem kegyelmez, akármily presztízsveszteség legyen az ára. HA EGY KRITIKUSNAK mániái vannak, jobb, ha hallgat róluk. Az én mániám a kérdezés. A televízióról azt képzelem, hogy az a kérdezés tudományára épülő technikai találmány, ha manipulál, mint azzal gyakran vádolják, úgy azért, mert a megfelelő kérdésre csak adott válaszok sorakoztathatók — egyszóval nem a válasz, hanem a kérdés dönt el mindent. A kérdezés mániája talán azért alakult ki bennem, mert magam én nem vagyok különösebben a jó kérdező, ha riportert bámultam és irigyeltem, úgy azért, mert oly váratlanul, frappánsan, telitalálatosan tud kérdezni. A fentiekben már bizonyítani próbáltam, hogy a Stúdió ’83-ban egyfelől érdektelen kérdések hangzanak el (Gyulai-korszak, minek nevezik majd a mi korunkat, ha kritikáját jellemezni akarják?), másfelől lényeges információkat megtakarítanak (Buday György-eset). Hogy a bizonyítást tovább folytassam, hadd idézzem fel a Stúdió egy korábbi adását, mely azonban nem volt olyan távol, hogy a közönség ne emlékezhetnék rá. Csak a múlt héten. Más műsorvezető, más felállás és egy káprázatos díszvendég: Alan J. Pakula. Nem fogják elhinni, mit kérdezett a világhírű amerikai filmrendezőtől a Stúdió ’83. Hogyan lett filmrendező? Ha én Alan J. Pakula vagyok, a kérdés pillanatában szétverem a kamerát. Filmrendezőtől kérdezni meg azt, hogyan lett, körülbelül annyi, mint egy embertől érdeklődni szülei intim múltja iránt: hogyan készült, hogyan lett belőle az a fejlett emlős állat, aki. Azzal a kérdéssel ugyanis, hogy miképpen lett filmrendező a jobb faggatóra érdemes mester, a következő s nem éppen lényegtelen szempontokat mellőzték. Pakula úr, kérem, keresztnevét miért írja egy llel, és mi, a Magyar Televízió miért írjuk kettővel? De továbbá nem érzi Pakula úr, hogy életműve két, határozottan elkülöníthető műfajra szakad? Gengszterfilmeket csinál egyfelől, politikaiakat másfelől. Láttuk az Elnök embereit, ott suttogja el Watergate titkait egy garázs labirintusában Deep Throat, azaz a Mély torok. Tudjuk-e már, ki volt az informátor, a Mély torok? De még továbbá: nemrégen forgatta a Szabadulás előestéje című filmet A pénzvilágról. Ez meg hogyan illeszkedik az életműbe? Amatőr filmtörténész és amatőr kérdező vagyok, a fentieket azonban minden különösebb utánajárás nélkül megkérdezhettem volna Pakulától. Ama kérdés helyett, hogyan lett film- 22