Film Színház Muzsika, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-17 / 11. szám
bad. És itt tennék egy megjegyzést. Ahol a látványdzsungel is s minden más odakerülhet a hitelesség felügyeleti színpadára, ahol felelősnek érezhetjük magunkat érte mégis: a „belül" körét tágítani kell (például a művésznek önmagában, önmagával), s az új terepen kell elgondolkozni. Ahogy Margrat vallja: lábmunka is szükségeltetik. Dehogy azonos ez azzal, ami a „ki kell menni az életbe” jelszava volt. Mondjam elegánsan azt, hogy „ha ezt magyaráznom kell...?!” Nem! Inkább a magyarázás látszatába esem, de ... Előbb még .. . .. . előbb még elmondom, mit mondott főfelügyeletileg, s aligha egyetlen személy nevében, Gábor Miklós a nevezetes megelőzés során. Emlékezhetünk, e lap hasábjain mondta nemrégiben. Hogy valami, úgy tűnik, elveszett a művészi igyekezetből, amire valaha „fölesküdtünk”. Nos, ezt realista, de komorabbul józan pillanatainkban, persze, mondjuk. S főleg a feladatok szorításában mondunk ilyesmit, amikor épp a legjobb cél ingerel. Akkor szöknénk „tündöklésbe", komorságba, bárhova, s miért? A művészi feladat még gyötrelmesebb, pontosabb stb. megvalósításáért. Amit ugyanakkor a fenébe kívánunk, erőfeszítéseivel stb. Aligha alakult ki egységes szín e téren, hogy valami elveszett belőlünk. Vagy mit jelentenek az én húsz évvel ezelőtti tanítómesteremnek, fiatal író koromban máig is személyes ismeretlenségből bátorító szavai: „Ha az ember igazán él, a színészet maga csak melléktermék, kis odafigyelés és begyakorlás kérdése. A színpadra az kerül majd, ami te magad vagy. Már nem kell törnöd a fejed, csak a gyakorlati megoldásokon, amondanivaló’ az jön magától, csak győzd féken tartani. Az ember a színpadon is továbbgondolja a magáét, csak más körülmények között.” (Kiemelés: T. D.) Ehhez hozzátenném: mint egyszemélyes felügyeletnek, lásd Kafka, és a kafkai írásban megemlített témaköröket milliószorosra bővíthetjük, mint ilyen „belső, de tágított körű önellenőrzésnek" igenis kötelességünk, hogy bajban legyünk magunkkal. Vagy, mit tudom én, a pályánkkal, nem részletezem, ki mindenki fér bele abba. A komor józanság pillanatai foglalkozásunk gyakorlásához tartoznak, s minden más efféle foglalkozással rokonítanak minket. (Lásd Maigret.) De hogy „manapság” sincs szó semmi egyébről, mint legföljebb megváltozott színpadról, ezt nagyon jól tudjuk, művészeteink gyakorlói. Szó sincs róla tehát, hogy bármiféle üzletszerűséget igazán elhiggyünk. Persze, hogy még egy ilyen szerény semmi írást sem önmagában visszafordulónak ír meg az emberfelügyelet. (A bennünk évezredesen, öröktől élő, végtelenig osztható idejű.) A magunkét gondoljuk tovább, amely épp csak bővült valami külsőbb körrel. Szerencsés helyzet, ha valaki úgy érezheti: most majd arra használja a szűkösebbnek nevezett időket, hogy épp a külsőbb terekbe (a szélesebb, de kitűnőnek feltételezendő közönségrétegekébe) jut el munkájának legalább ilyen-olyan részével. S ha nem jut el, istenem .. .! Az igyekezettel már bővítette önmaga legbelsőbb körét, ennek a bizonyos bensőnek a javára. Mondjuk el gyorsan, épp az említett Olvasónak: mi a művész. Ez nagy kérdés, ugye? Aligha fogom ezen a hétvégén épp a jelentős fogalom szabatos meghatározását szállítani. Csak hát, míg ezt írtam, míg írásom belső köreiben mozogtam, ennyi idő alatt is történt valami. Alkalmi színpaddá lett ez az írás, lehetőséget adott, hogy mégis megvalósítsam, amire eredetileg törekedtem. Remélem, érződik (ahogy Salinger mondotta volt régebben, s mi oly kacsintóan vele, s ebből divatként csak a kacsintás múljon el!), kitűnik tehát, bízom benne, amennyire a téma lényegét akarom felpörgetni a fordulattal. Mit ír ugyanis Gábor Miklós szintén a Tollas feljegyzései között. Shakespeare-ről, ily alkalmast a művészről magáról, örök időbelileg és minden változó világra alkalmazhatóan? Íme: „Ott ült ez a színházi ember, lúdtollával és az ír papírokkal a gyertyafényben, és férceit, plagizált, lelkiismeretesen, hiszen a műsorról volt szó a bevételről! — félművelten és zseniálisan, újra meg újra felforrva az elmúlt nap minden keserűségétől, epésen a sok hiába pazarolt hízelgéstől, mindig nagyon gőgösen és állandóan megsértve, egész énjében meggyötörve a nyers húsig, perverz álmokkal és gyerekes ábrándokkal, gúnyosan, kapkodva, színpadi hatásokat ötölve, bosszúvággyal és néha az enyhülő bölcsesség édességével, nyakig egy zűrzavaros és rendetlen életben, melynek gazdagsága minduntalan átcsapott a feje felett, írt, mint viharban a tengerész kapkod káromkodva a lengő vitorlakötél után .. Ide akartam eljutni idézetemmel. Az alkotás egyedül maradandó érvényű lényegét ne énekelje ki holmi sajtként semmi középfondorú körülmény . . . honnét? Nem tudom, ide akartam elérkezni: a művészet igazi rejtelme, ez a lázasan lüktető, öntépő és megfoghatatlan — „ma is” érvényes. Nem ismert külön „mákat”. Mindig holnapja van. Tessék belegondolni, igen összetett értelmű, amit mondok. Senkinek se óhajtok kedvezni vele. S még valamit. Megértem a saját csökönyös csüggedéseimet is. Az iméntiekkel Kafkát úgy idéztem, mint aki a gondviselés igazságtalanságát kárhoztatja: miért fogadta — ily nagyon! — a kegyeibe. Most zárjuk, hogy valóban ne kedvezzen ez az írás a jobb kedvnek se (küzdjön ám az, ahogyan bír!), az ígért Kafka-befejezéssel, hazaérte mondja a mindenre érzékeny lény, hogy: „Csak amikor szobámba belépek, akkor tűnődöm el egy kicsit, nem mintha a lépcsőn feljövet bármi eltűnődnivalóra is bukkantam volna. Nem sokat segít, hogy kitárom az ablakot, és hogy odalent egy kertben még szól a zene.” Igen, a tanácstalanságnak is megvannak a pillanatai. Amíg azonban ilyen előzményekre következnek, s amíg a küzdés belső igénye megvan, értelmük sem kétséges. A másfél évtized előtti előadás George-a