Film Színház Muzsika, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-22 / 8. szám
A TŰZMADÁR VÁRADON A nagyváradi színház magyar tagozata hosszabb-rövidebb ideje rendre mutat be vagy éppen fedez fel újra hazainak tekintett szerzőket. A sort a Körös-parti városból elszármazott Csurka István drámáival nyitották meg, majd a múlt évadban a nagyszalontai születésű Zilahy Lajossal folytatták. A Fatornyok s A szűz és a gödölye után most az író egy kevésbé ismert sikerdarabjával, a Tűzmadárral léptek a nézők elé. Az először 1932-ben a fővárosi Művész Színházban műsorra tűzött színmű kétségtelenül alatta marad Zilahy munkásságának legjaván, de fordulatosságával, lélektanilag hitelesített cselekmény bonyolításával, jellemeivel rászolgált a felújításra. Az a rejtély, hogy a nagy budapesti bérpalota lakói közül ki ölte meg a szoknyakurkász „nappali" színészt, még a mai, krimiirodalmon és tévésorozatokon felnőtt közönséget is végig fogva tartja. Hozzá: némi társadalombírálat is felsejlik a történetben - a gyilkossá váló, elkényeztetett bakfis apja magas állású kormánytisztviselő, államtitkár-, társadalom- és környezetrajza pedig mindenképpen elvitathatatlan. Farkas István rendező a tisztes, igényes szórakoztatás kendőzetlen szándékával dolgozta át, s állította színpadra a művet. Nagy mesterségbeli tudásával hiteles, feszült légkört teremt. A siker elsősorban mégis annak köszönhető, hogy a főszerepet játszó Bányai Irénre építi az előadást. Rendkívüli tudatossággal, elmélyült lélekábrázolással jeleníti meg a lányát menteni igyekvő, a gyilkosságot magára vállaló úriasszony belső tragédiáját. Méltó partnere Laczó Gusztáv - a fanyar, emberséges rendőrfelügyelő. Melléjük kidolgozott, olykor kis remekléseket termő helyzetekben sorakozik fel Miske László, az államtitkár-papa, Medgyesfalvy Sándor, a színész, F. Márton Erzsébet, a kardalosnő, Szentmiklósi József, a nyomozó, Kakassy Ágnes, Aranyossyné, Földes László, a gondnok és Hajdú Géza, a Házmester alakjában. Meglepetés az amatőr szereplő, Demeter Kati biztos, határozott színpadi mozgása. A korhű és hatásfokozó díszleteket és jelmezeket Vioara Bara tervezte. Képünkön: Laczó Gusztáv, Miske László, Bányai Irén és Demeter Kati a nagyváradi Tűzmadárban. (Ábrán) 26 NÉV - HÍR NÉLKÜL Gyerekszínészként Gózon Gyula mellett sürgött-forgott a Nemzeti színpadán, azóta is a színház a mindene , úgy látszik, nem vette észre, hogy ez a színház már nem az a színház. Dolle Zsolt valaha nagy reményű pantomimművész, attól tartok, teljesen korszerűtlen, már-már anakronisztikus jelenség művészeti életünkben. Nem a művészete avult el, hanem a szemlélete, a művészi-erkölcsi felfogása, magatartása. Ma is ugyanazokat az eszményeket vallja, amelyeket tán még az iskolában tanult, vagy régi nagyoktól lesett el, s amelyekkel épp húsz éve a pályára lépett. Közben a kultúra ára lett, s az lett a művészet is, a művész is. Minden eladó. Eladó az egész világ — ajánlja Mefisztó, s délután operettdalokat énekel. Eladó a drámai színész humora, énekhangja, versmondása, eladó a hősszerelmes charme-ja, népszerűsége, eladó rádióban, tévében, hakniban, mindenütt, ahol megveszik. Mindenki eladja, amije van, ki gondol művészetre, hivatásra, mondanivalóra, katarzisra, igazságra? A kellemes a kelendő. Érthető, hisz egyre nehezebb az élet, egyre nagyobb a drágaság, élni pedig kell, s lehetőleg minél jobban. Vannak persze kivételek, főként a legnagyobbak között, akik megengedhetik maguknak a művészet eredeti fényűzését. Minden elismerésem az övék, bár nem ítélem el azokat sem, akik a korszellem parancsának engedelmeskedve kihasználnak minden lehetőséget, s tehetségükhöz mérten tisztességgel teljesítik vállalt feladataikat. Leginkább mégis azokhoz húzok, akik nem engedheti meg maguknak az ifjúkori eszmény, az első, romantikus, nagy cél konok vállalását, mégis megengedik, mégis ezt teszik. Csodálom őket álhatatosságukért, kikezdhetetlen akaratukért, noha tudom, nem gáncstalan lovagok, nem hősök ők, csak — tán pechükre —, nem tudnak másmilyenek lenni. Ilyesféle ember Dölle Zsolt is. Az életben könynyed, bohém, a szakmájában azonban semmiféle engedményre, kompromiszszumra nem hajlandó. Ez eredmények és persze örökös konfliktusok forrása. Talán ezért, talán másért nincs maradása sehol sem sokáig. A hetvenes évek közepéig magányos farkas, a tiszta klasszikus mim megszállottja. A Jean Louis Barrault, Marcel Marceauféle etűdökből építkező pantomim hazai követője a fiatal Gera Zoltán, Békés Itala, Ferencz László, majd Kárpáthy Zoltán nyomában. Első szóló műsorát briliáns technika, szuggesztív előadásmód, a súlyos mondandókhoz való vonzódás jellemezte. És fergeteges humor. Barátai javasolták, hogy hagyja el az ún. komoly számokat, egy humoros összeállítását „zabálná” a közönség. Soha még csak kísérletet sem tett rá. A pantomim a nevettetésnél sokkal többre képes, s úgy érezte, neki ezt kell bebizonyítania. Akik látták a műsorát, azok készséggel el is hitték neki. De nem látták annyian, hogy ebből meg lehetett volna élni. Mást pedig nem volt hajlandó csinálni. Legalábbis a színpadon. A hetvenes évek elejétől egyre többet tanít: mimet, színpadi mozgástechnikát. Állandó vendég az amatőr művészeti tanfolyamokon, együtt dolgozik a Szegedi Egyetemi Színpadon Faál Istvánnal, Zalaegerszegen Merő Bélával később tanít a Nemzeti Színház stúdiójában is. A hetvenes évek közepén, mint egy új színházi tag-