Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-06 / 49. szám
Kedves Éva! Talán még emlékszik arra az ódon pesti bérházra, annak is átjáró udvarára, ahol megannyi üzlet között volt egy fodrász is — nem él már —, kinél találkozott Anyámmal, s ahol az ön Édesanyja is meg-megfordult. A két, még a ferencjózsefi időkből származó bécsi hölgy elbeszélgetett időről, távlatokról, színházról, emberekről egyaránt. Emlékszik Éva? Apám még Kommer volt, csupán a háború előtt magyarosított. És Kommer lány volt — Anna néni —, aki férjhez ment Gundel Jánoshoz egykoron. És Károly fiúk, aki mellesleg világhírű lett, tizenhárom gyermeket tudhatott magáénak, közöttük Katalin leányát, akit az istenek a művészetek mamájával etettek meg, és aki életet adott a Színészkirálynak, az ön tíz éve elrobogott társának. Emlékszik Éva? Utolsó találkozásunk az öltözőjében volt 1978-ban, a Pesti Színházban, az Utazás az éjszakába december 20-i, szerda esti előadásán. Közelgett a karácsony, Bagó már fenyőillatot lelkendezett az öltözőasztala körül, és maga, még le sem vetve Mary lüktető gondjait, fogadott bennünket. Az előtérben ült Tordy és Tahi Tóth. Várkonyinak utolsó szerepe volt. Emlékszik Éva? Júlia 1963-ban, egy lelkes, fáklyahangú, szavait még néha ziháló örök Rómeó oldalán. Abba a Júliába mindenki szerelmes volt. Ezért a Júliáért családot, hitet, hazát el lehetett hagyni, nevet el kellett dobni. Emlékszik Éva? A mindentudás szerény alázatával térdelt estéről estére Thália oltára előtt, tudván, érezvén, hogy valahonnan tág pupillákkal figyeli minden rezdülését Jászai, Márkus Emília, Bajor, Tőkés, Bulla. És a kegyetlen égi koronázási szertartás most új királynőt követel, Éva királynőt, utolérhetetlen vörös hajkoronájával, brokát ruhában, fenségesen, kis mosollyal szája szegletében. És Szindbád újra játszik az orgonán, várja az ő királynőjét, aki nekünk, földi halandóknak már nem akar többé parancsolni. Bélyeget keresek a levélre, de valami a szemembe ment, és elázott a bélyeg, de tudom, hogy nyitott borítékban is megkapja a levelemet. És köszönöm. Köszönöm a magam, a százezrek, a milliók nevében, köszönöm Lakner bácsi hercegkisasszonyának, hogy tündérkirálynőnk volt. Hallom a fejszecsapásokat. Vágják a cseresznyéskert fáit. Ez a kert a Vígszínház. Sötét van. Utolsó kézcsókkal Dr. Köti László MÁR EL NEM KÜLDHETŐ LEVÉL Utazás az éjszakába. O’Neil drámájában Várkonyi Zoltánnal Elment a SZÍNÉSZNŐ. Elment az EMBER. Mindörökre. Szívembe mindig belemarkol a fájdalom, ha RÁ gondolok. A legkedvesebb színésznőm volt, s halála hírekor mégsem a színésznő hiánya tudatosult bennem. Saját gyávaságom vágott mellbe. Igen, a gyávaságom. Hányszor, de hányszor megfogadtam, hogy egy előadás után lemegyek a 111-esbe egy hatalmas vörös virágcsokorral, s jelét adom annak a hatalmas szeretetnek, ami bennem élt iránta. Nem tettem. Féltem, zavarom. Féltem, hogy nem fogad szívesen. Féltem, hogy fáradt lesz. Féltem . . . Pedig ma már tudom, hogy boldoggá tette, ha egy néző lement hozzá, gratulált, elmondta a véleményét. Persze csak akkor, ha ez szívből jövő volt. Hogy honnan tudta, hogy mikor jön szívből a szeretet, hogy mindez nem csak sznob képmutatás ? Tudott olvasni az emberek szeméből. Tudta, ki milyen szeretetből keresi őt fel, s mindannyiszor boldog volt, ha rajongóival találkozhatott. Szerette az embereket, mint ahogy az emberek is szerették, szeretik és szeretni is fogják őt. Mert azzal, hogy elment, a szeretet lángja nem aludt el, a szeretet nem múló állapot. És én mégsem mentem a 111-esbe. Mindig halogattam, hogy majd legközelebb. Nincs legközelebb. A találkozás elmaradt. Az első színházi találkozásom Tennessee Williams „Orfeusz alászáll” című darabja volt. Ő játszotta a Ladyt. Ez volt az első élményem, s mindmáig az egyik legnagyobb. Magával ragadott, s én Vele együtt éltem a Lady életét. Még most is, ha erre az előadásra gondolok, képek, jelenetek tűnnek fel bennem ... Csodálatos örök emlék marad. , Még háromszor találkoztam Vele, a Színházi Színésznővel. O’ Neill Amerikai Elektrájának Christinjét, Nádas Péter Találkozásának Máriáját és Dürrenmatt öreghölgyét fejelezhetetlenné tette számomra. Édesanyám 1962 óta gyűjti a Film Színház Muzsika című lapot, így volt lehetőségem megismerni őt. Kritikákat, nyilatkozatokat olvastam, és egyre jobban megszerettem. De nemcsak a színésznőt, hanem az egész színházi világot, olyannyira, hogy azt szoktam mondani, ha nem lenne színház, én lennék az első, aki kitalálnám. Most, hogy elment, most fogjuk igazán érezni a színésznő hiányát. Utolsó nyilatkozatainak egyikében sokat beszélt kedveséről, aki már tíz éve halott. Nem tudja elviselni a hiányát. S valóban, amikor a kedves meghalt, a Művésznő élete is kettétörött. Örök Rómeója halála után nyilatkozta, hogy csak Róla tudna beszélni. S így vagyok most én is. Csak Róla és érte tudnék most beszélni, szólni... Elment. De sok emléke maradt annak, aki szerette őt. Persze tudom, hogy ezek nem tudják pótolni a lényét. Azonban megmaradt emlékünkben a mosolygós szeme, gyönyörű haja, kislányosan csengő hangja, csodálatos kacagása, mozdulatai. Emlékezni fogunk Rá, mi, akik szerettük. TALÁLKOZÁS ELMARADT Az Amerikai Elektra próbája Gálffi Lászlóval (Fotó Koncz) Horváth Zsuzsanna