Film Színház Muzsika, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1987-12-26 / 52. szám

Etalon. A charme, az elegancia, a kedvesség, a figyelmesség etalonja. Darvas Iván. Ha a Csókos asszony­ban ő játssza a Bárót, a Vígszínház színpadán a néző­hölgyek szeme könnybe lábad, amint finom lénye eltűnik a ködben az elő­adás utolsó képében. Az egyensúly meginog: hiába a szőke fiú fiatalsága, sudársága, az ifjú színész tehetsége: lányok, asszonyok a Báró karjaiba ál­modják magukat, őt választanák. Mert Darvas Iván jelenléte elsöprő erejű — és teljesen mindegy, hogy hány éves. Hatvankét éves. Évek óta most ta­lálkoztam vele ismét. Majdnem csap­dába estem: azon kaptam magam, hogy én válaszolok az ő kérdéseire. Mindent befogadó kíváncsisága lefegy­verző. Nem észlelek rajta változást, ki­emelt emlékképemre a szívmegdob­­bantó Darvas Iván válaszol. Alakítá­sain örökös védjegy. Pedig azóta sok — úgynevezett — világsztárral talál­koztam. Közülük ketten ugyanabban az évben születtek, mint Darvas Iván, Marcello Mastroianni és Richard Bur­ton. Amikor Burton Magyarországon járt, örömmel készült a Pesti Színház­ba, ahol Peter Shaffer: Equus című darabját nézte meg, amelyben ő Mar­­tyn Dysart szerepét, a pszichiátert ját­szotta Amerikában a színpadon és a filmváltozatban. Mielőtt elindult vol­na, elmesélte, hogy sok Equus-előadást látott már a világban, de olyan jót, mint amilyenben ő játszott, még egyet sem. Így aztán kiváltképpen érdekelt, mit mond a magyar Equusról. Másnap meg is kérdeztem, magnetofonszalag rögzítette szavait: — Megdöbbentem — kezdte. — Darvas Iván jobb színész nálam! Először is meglep, hogy itt di­vat az „olaszos” színjátszás, a gesztus­­rendszer fontossága. Én soha nem élek vele, a kezemet szinte nem is haszná­lom. Darvas minden mozdulata, játé­ka a cigarettával, ahogy előadás­a végé­­re átveszi a fiú fájdalmát — tanul­mány. Szóról szóra tudom a darabot. Mindig jól reagált a közönség, min­den „bejött”. Lenyűgöző előadás! Jobb, mint a miénk. Darvas Iván 1970-ben járt utoljára a Filmgyárban. A cannes-i filmfesztivál zsűrijének különdíjas filmjében, a Szerelemben játszotta János szerepét — Makk Károly rendezésében. Kivéte­les, megrendítő őszinteséggel. Tizen­hét év telt el azóta ... — Az ember annyi és az, amit az életéből ő tud csinálni — kezdi a be­szélgetést Darvas Iván. — Az a tény, hogy valaki Los Angelesben, Olaszor­szágban vagy Walesben születik, két­ségtelenül bizonyos irányt szab lehető­ségeinek, de ez nem jelenti azt, hogy meg is határozza. Mindenkinek mód­jában áll — függetlenül attól, hogy ho­va született —, ha borzasztóan fontos­nak tartja: filmezni Olaszországban, befutni egy világsztár karrierjét. Ha mindenekfelett fontos neki, akkor vasszorgalommal, energiával megta­nulja a nyelvet és így tovább. Én ma­gam is azt hittem régebben dolgokra, hogy­­borzasztóan fontosak. Ma már látom, hogy nem is azok. Veszített pél­dául a mindenekfelett valóságából a színház iránti érdeklődésem. Huszon­öt évvel ezelőtt segédmunkás voltam, mert kitiltották a pályáról — politikai okoknál fogva. Börtönbüntetésem le­töltése után nem engedtek színpadra az akkori kulturális szervek. „Örökre” letiltottak a színpadról. Szó szerint így hangzott el az ak­kori színházi fő­osztályvezető szájából: se öt, se tíz, se tizenöt év múlva — soha. Igaz, hogy hozzátette: amíg én itt ülök. Akkor rettenetesen vágytam arra, hogy me­gint ott ülhessek az öltözőasztalnál és kenhessem az arcomat. Kétségek gyö­törtek: vajon nem fogom-e elveszíteni a pszichikai és fizikai képességeimet, nem felejtek-e el mindent, ami alkal­massá tett erre a pályára? A színház iránti vágyam már-­már a biológiai é­letben­ maradá­s­ ösztöneimet is fölül­múlta. Kacérkodtam azzal a gondolat­tal, hogy én inkább­­nem maradok életben, ha kizárulok ebből a körből, ami a színház. Ehhez a viszonyomhoz képest ma már erősen veszítettek a fontosságukból a „dolgok”, nem fog­lalnak el akkora helyet az életemben, mint annak idején. — Valószínűleg átalakult az érték­rendje azóta. Ha úgy tetszik, más „el­lenértékkel” gazdagodott. — Megváltozott az életem: én, aki addig egyedül élő ember voltam, 1972- től kezdve családi életet élő ember let­tem, aki — magammal együtt — négy emberért felelős. — Kislánya, Ráchel tizenkét és fél, fia, Benjámin tizenegy éves. — Most lettem alkalmas ennek a kegyelemnek a befogadására. Készség­gel, alázattal, boldogsággal változtam meg attól, hogy ez az esemény — a gyerekek megszületése — bekövetke­zett. Húsz évvel ezelőtt havonta har­mincöt előadást játszottam. Ma pedig egy hónapban nyolc-tízet. Így valami­féle laza kapcsolatot tartok azzal, ami valamikor az életem legeslegközepe volt. Az összes fennmaradó időmet a családommal töltöm. — Kellő disztinkciós készséggel, ta­lán így is, úgy is eljut ide az ember. Már nem vesz részt akármiben ... — Meglehet, ám család nélkül ke­serű, fájdalmas, rossz ízű lett volna a „visszavonulás”. — Azért szorgalmasan el-eljár Ausztriába. Sikerrel vendégszerepel — német nyelven — a Klagenfurti Vá­rosi Színházban. Jean-Paul Sartre Piszkos kezek című — nálunk még be nem mutatott — darabjában játszott vezető szerepet, majd Brecht: Galilei címszerepére hívták meg, az osztrák nézők, kritikusok örömére. — Semmiség. Hakni. Ahogy más megy Debrecenbe, Kaposvárra, Nyír­egyházára. Mindenki jár valahová. Ez: másfél hónapos próbaidőszak után ti­zenegy előadás Klagenfurtban. Két és fél hónap, amikor végtelen kedvesség­gel, figyelemmel vagyok körülvéve, örülnek nekem, s ez jólesik. Sartre darabját pedig rendkívül izgalmasnak találom. 1948—1949-ben írta, és — ki­mondatlanul — Magyarországot vette mintaképül. A helyszín: Magyarország — a két világháború között. 1941— 1943 tá­jt egy illegális kommunista sej­ten belüli véleménykülönbségekre vi­lágít rá. Felismerhetően a mi akkori viszonyainkat tükrözi. Azokról a kér­désekről beszél, amelyeken a mai na­pig is rágódunk. A cél szentesíti-e az eszközt, a „piszkos kezeket”? Igen, aki csinálni akar valamit, annak be kell, hogy piszkolódjon a keze. Az ne szé­­gyellje, hogy vérbe és koszba nyúl — így építve föl azt, ami tiszta, szép és humánus. Erről a problémakörről van szó. Hihetetlenül aktuális. Az én sze­repem: a gyakorlat talaján álló politi­kus, a praktikum embere. Aki haj­landó kompromisszumokat kötni, s erre akarja rábírni a kommunista sej­tet is, a polgári baloldallal való együtt­működést javasolja a közös ellenség­gel — a fasizmussal — szemben, ő ezért sok megegyezésre hajlandó, te­hát megölik. — Darvas Iván hol élt a két világ­háború között? — Prágában, ott nőttem fel. — Hogyan emlékszik Prágára? — Hallatlanul pezsgő kulturális élet volt ebben a városban. Nagyon sok okos emberrel találkoztam. A jó hírű, magas nívójú prágai Német Színház prózát és zenét is játszott. A színházak általában nyugatra néztek: angol, francia kulturális befolyás érvénye­sült, zenei téren pedig a német. Ez az egész, valami furcsa „fénytörés”, amit akkor nem tudtam, csak ösztönösen éreztem. A prágai réges-régi épületek a patinás utcákban, ahol a tárgyak, a kövek rendeltetésüknek megfelelően élnek évszázadok óta ... Zokogva éb­redek, ha Prágáról álmodom. — Ilyen jelentőséget tulajdonít ál­mainak? — Óriásit, persze. A börtönből is vannak visszatérő álmaim. Számomra ezek „attitűdszimbólumok”. Prágá­ban szorongani szoktam, eltévedek, egy fillérem sincs, hogy telefonáljak valakinek. A színházi álmaim hason­lók a többi színész álmaihoz: be kell ugranom váratlanul valaki helyett, de arra sincs időm, hogy megtudjam, mi­ről szól a darab. Meghalok, elájulok. Vagy azt álmodom, hogy a színmű, amiben játszom, már olyan régen ment, hogy éppen semmi sem jut eszembe a színpadon. Pedig valójá­ban soha nem volt ilyen problémám. Nagyon szorgalmas vagyok, nem bí­zom magam a súgóra, mindig fölké­szülök. Mindaz, ami a színházban, az életben siker — az álomban más szim­bólumokkal fejeződik ki. A repülés például ősálom. A hit ereje tart a le­vegőben. Semmi más, csak a repülési készségembe vetett hit. És ezt, ha csak egy percre is elveszítem , leesek. Meghalok. A harmonikus pillanatok a művészetben így csapódnak le. Szí­nészi életem egyik legfényesebb idő­szaka például a „Várkonyi-korszak”. Felejthetetlen emberekkel kerültem kapcsolatba — nem feltétlenül jóba: sokszor veszekedtünk. És annak elle­nére, hogy ez idő tájt a magánéletemet diszharmónia uralta, problémákkal terhes volt — repültem! Álmomban persze. A repülés szimbólumértéke: az embert a közeg viszi, rá lehet feküdni, és mérhetetlen magasságokba emel­kedni. Nagy jelentőséget tulajdonítok az álmaimnak. A mélyeknek és színe­seknek. Az álmokat — mindazok, akiknek a művészethez köze van — Találkozás Darvas Ivánnal „NEM VAGYOK SEM FÁRADT, SEM KIÉGETT” .

Next