Film Színház Muzsika, 1989. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)
1989-12-16 / 50. szám
2 Szolzsenyicin Talán örült volna a mélyen vallásos Alekszandr Szolzsenyicin, ha tudja, Magyarországon a televízió vasárnap közölte azt az interjúját, amelyet a franciák készítettek vele, örült volna, mivel ismeri a parancsolatot: az ünnepnapot megszenteljed. A mi ünnepnapunk, a nézőké mindesetre megszenteltetett általa. Hosszú éveik után méltó hírt kaphattunk az író felől, azazhogy szinte személyesen találkozhattunk vele. Századunk orosz irodalmának egyik legjelentősebb alakjával, akinek munkásságát — sajnos — csak töredékesen ismerhetjük, jelentőségét azonban még így sem vonhatjuk kétségbe. Első pillantásra egy jómódban élő amerikai írót láttunk (léteznek olyan pontjai a világnak, ahol az író is élhet jómódban, nemcsak a butikos), de nyomban valami különös íz érződött ebből a státusból. Valahogy folyvást a megszakíthatatlan munkára gondoltunk. A célszerű tárgyak azt sejtették, itt minden alá van rendelve a napi tevékenységnek, ami pedig nem más, mint az írás. És kiderült, nemcsak az író dolgozik lankadatlan erővel, szorgalommal, de az egész család, kiderült, hogy nincsenek funkciózavarok a „gépezetben”, hogy mindenki pontosan érzékeli, kinek dolgozik a keze alá. Azaz, a család is megértette az író nagyságát. Az író viszont egyetlen pillanatra sem képes a beszélgetésben eltérni munkájától. Csak azzal tud foglalkozni, ami valójában, a lelke legmélyén is foglalkoztatja. Politika, lélektan, történelem, szociológia, nyelvészet, és ki tudja még, mi ez egyszerre,le nem bomlik atomjaira, egyben, akár egy polifonikus nagyregényben, szól, hangzik minden. Olyan nagyregényben, amilyet már írt néhányat a szerző (Gulag, Rákkórház, Az első körön, 1914 augusztus), és amilyen most ismét várható tőle, hisz másról sem szól. Mániáikusság volna? De hiszen mi egészen pontosan tudjuk, mi minden rejlik emögött. Egyáltalán nem újdonság, hogy az író túlélte a Gulagot, olvastuk az Ivan Gyenyiszovics egy napjában, hogy kigyógyult a súlyos daganatos megbetegedésből, megismerhettük a Rákkórházból, és bizony sokan láthattuk/láttuk a huszadik század és benne a dicsőséges kommunizmus egyik legszomorúbb dokumentumát: a saját hazájából kiebrudalt író fényképét személyes lágercókmókjával a Frankfurti repülőtéren. Az egyik leggyalázatosabb világszenzáció, amely befutotta a nyugati sajtót (a keletit nem, itt az üldöző vigyorgott minden képről platina ínyét vicsorgatva). Ennek a sorsnak ki nem lenne mániákusa? Száműzött író a huszadik század végén. (Bergyajev, ha élne, szomorúan kasszírozhatná az igazolást új középkor-elméletéről.) Napnál világosabb az interjúból is, hogy mindezek ellenére az egyik legoroszabb író él abban az amerikai elvonultságban. És a Magyar Televízió eljutott odáig, hogy — a korábbi letiltás után — bemutathatta ezt az interjút. Lapunk pedig szerencsésnek mondhatja magát. Dalos László kollégánk még száműzetése előtt Moszkvában fényképezte le az írót. Ez is dokumentum. De adalék is az ünnephez. * Fábián László PÁRBESZÉD Bíró István miskolci olvasónk hosszú levelet írt szerkesztőségünknek. Ebből - terjedelmi okokból - részleteket tudunk közölni: „Tudom, hogy majd minden levél így kezdődik .Hűséges és régi olvasója vagyok a Film Színház Muzsikának...’ - ez nálam valóban így van. Nemigen ragadtam eddig tollat, illetve tettem írógépbe papírt, de ami az újság 46. számában Bérezés úr .Párbeszéd rovatában nyilvánosságra került, mélységesen felháborít. Többek között: 1. Milyen dolog az a kijelentés: Laklóth Aladárról nem tervez riportot, hátha valamelyik kollégát megihleti. Az illető színművészt nem ismerem, de vagy van, vagy nincs véleményem a színművészről, és akkor ilyen lekezelő hangon nem válaszolok az olvasó kérésére. Bérczes úrnak lehet szubjektív véleménye az említett művészről, mint ahogy Béres Ilonáról is, de ne ilyen hányaveti módon közölje. (Véleményem szerint van kritikusi etika is a világon! 2. Ha valakiről címet kérünk - az említett rovatban például Tímár Péter rendezőtől -, van annyi sütnivaló eszünk, hogy fellapozzuk a telefonkönyvet, nem kell kioktató módon válaszolni az olvasónak. 3. Hogy mer Bérezés úr kollégájáról a lap hasábjain véleményt nyilvánítani? Idézem: ,Az Arckép kritikájánál pedig a túlságosan is jó indulat fogta viszsza kollégám tollát" . . . 4. Lokálpatrióta lévén nem értem, hogy a Miskolci Nemzeti Színház produkcióiról vagy az előadások, a következő bemutatók előkészületeiről immáron két éve nem jelent meg a Film Színház Muzsikában egyetlen sor sem. (Egyetlen képet kivéve, amely a Danek ,40 gonosztevő és egy darab ártatlansági bemutatójáról tudósít.) Fia rosszindulatúan fogalmaznék, ez a szinte tüntető elhallgatás sem az újság olvasóinak, sem pedig az itt dolgozó színművészeknek nem jót Szeretünk, illetve szeretnénk tudni az országban egymás munkájáról. Igenis, szeretett színházam minden dolgozója szorgalmasan végzi munkáját, tehetségének legjavát adva még kisebb szerepekben is teszi ezt minden esetben a közönség nagy örömére és mindannyiunk megelégedésére. Mert igenis, SZÍNÉSZ csak úgy van, ha hallat magáról . . . Régebben sokkal többet olvastunk az előkészület fázisában lévő bemutatókról — és ez nemcsak a mi színházunkra érvényes! Ugyan magyarázza már meg valaki, hogy a színházunkról történt több mint két éve tartó kritikai agyonhallgatás minek köszönhető (vagy kinek)?” Kedves Bíró István! 1. Nem állt szándékomban lekezelő hangon fogalmazni. Ha önnek mégis így tűnik fel, akkor ezúttal kérek elnézést az illető művésztől. 2. Biztos, hogy „van annyi sütnivaló eszünk, hogy fellapozzuk a telefonkönyvet ”? 3. Szerintem idézett soraimmal nem nyilvánítottam kollégámról véleményt. 4. Bármennyire is szeretnénk, nem tudunk minden előadásra eljutni. De nincs igaza, nemcsak a Danek-bemutatóról tudósítottunk. Írtunk az O’Neill- és a Sartre-előadásról is, és bizonyos, hogy valamelyikünk ott lesz a januári handke-bemutatón. Ezen a héten BÉRCZES LÁSZLÓ válaszol.