Filmvilág, 1980 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1980-04-01 / 4. szám

* Az erkölcsi nyugtalanság f­i­l­m­m­ű­vészete Varsói tudósítónk beszámolója ■ Az utóbbi időben jelentős meg­újulást tapasztalhattunk a len­gyel filmművészetben. Tucatnyi új filmes, húsz jelentős film, némelyek dicsérik, mások támadják őket: a film — mint az 50-es évek végén — Lengyelország közművelődésének és szellemi életének középpontjába ke­rült, messze megelőzve az irodalmi és színházi termést. Népes közön­ség, főként a fiatal közönség buzgó és odaadó figyelemmel kíséri ezt a megújulást. De mi is történt valójá­ban? És mi a jelentősége? E tekintetben az 1979-es év volt a döntő, de a jelenség jobb megér­téséhez három évre kell visszamen­nünk. Andrzej Wajda 1977-ben mu­tatta be A márványembert és 1978- ban az Érzéstelenítés nélküli, s e két film a legjelentősebb az új irányzatban. Wajda mindig is ra­gaszkodott bizonyos irodalmi hagyo­mányokhoz: legújabb példa erre A wilkói kisasszonyok, az 1978-ban forgatott szép és megindító film, amely tapintatosan tárgyalja Erosz és Thanatosz témáját. A márvány­ember és az Érzéstelenítés nélkül azonban a nagy rendező meglepően új arcát mutatja. Figyelme a jelen­kori társadalmi valóságra irányul, nyelve egyszerű, kerüli az elliptikus fordulatokat és a metaforát. Akár az 50-es évek kőművesének, akár napjaink értelmiségijének kalandjait meséli el, bátor bizonyságot­ ad mély­séges közéleti érzékéről. Ugyancsak 1977-ben mutatta be Krzysztof Zanussi a Védőszíneket, ez a kulcsfontosságú film a későb­bi változás előfutára. Két jellem ütközik össze benne, egyúttal azon­ban a film a mindennapi életünk­ben meglevő megalkuvás, álnokság és cinizmus gépezetének szigorú elemzése is. Túlságosan sötét kép? Nem, mert a szerző a film minden kockáján felvillantja a szilárd ér­tékek, a szigorú erkölcs utáni vá­gyakozást. Jegyezzük meg: az új nemzedék összes filmjének ez a kulcsa. E rövid előtörténethez te­gyük hozzá az 1978-as Bálrendezőt, a fiatal Feliks Falk filmjét, amely egy hivatásos „szórakoztató” néhány napjának aprólékos és­­ kíméletlen leírása, meg a vidéki város minden­napi életében elburjánzott ciniz­mus és korrupció látlelete. A rendezők felvetették a nagy té­mákat. Az eddig elszigetelt jelen­ség 1979-ben általánossá válik. Az Új nemzedék — Kieslowski, Hol­land, Kijowski, Marczewski, Andre­­jew és mások — elfogadta a kol­legák kihívását. Megszületett az új irányzat. Mindjárt az elején elne­vezték „az erkölcsi nyugtalanság művészetének”. Ettől fogva két len­gyel nemzedék lett. Lássuk köze­lebbről az irányzatot. A kiindulópontokat könnyen ki­emelhetjük. Először is e filmesek önálló szer­zőknek tekintik magukat — és azok is. Ami nem csupán azt jelenti, hogy valamennyien maguk írják­ a forgatókönyveiket, és hogy végképp szakítottak az irodalmi feldolgozás­sal (pedig a lengyel filmművészet­re harminc éven át roppant jel­lemző volt az irodalmi téma). Azt is jelenti, és főként azt, hogy sze­mélyes és közvetlen tapasztalataik­ból merítenek, hogy olyan történe­teket mesélnek el, amelyeket átél­tek, saját örömüket és bánatukat, reményüket és csalódásukat, saját nyugtalanságukat és szorongásukat ábrázolják. Végső soron a „szerzői­­ség” saját látomásuk a környező vi­lágról, saját valóságtolmácsolásuk, saját értékrendszerük tükrében. Másodszor — csaknem mindegyik film magától értetődően a mai élet felé fordul, a hic et nunc társada­lom felé, ahogyan az adott pilla­natban fennáll a 70-es évek Lengyel­országának földrajzi és társadalmi határai közt. A lengyel kultúra ha­gyományos múltba tekintésével a je­lenkori valóság közvetlen vizsgá­latát helyezik szembe a szerzők. Mire reagálnak elsősorban, amikor a jelenre vetik tekintetüket? Becsü­letesen próbálják-e ábrázolni? Ér­­tenek-e a lélektani elemzéshez? Az örök emberi szenvedélyekhez? Azt hiszem, valamennyiüknek inkább ahhoz van érzéke, milyen nehéz az ember-társadalom kapcsolat, asze­rint tanulmányozzák és ítélik meg az embert, hogyan viszonylik a kö­zösséghez, amelyhez tartozik. Fel­mérik becsvágyait és azokat a le­hetőségeket, amelyek a becsvágyak megvalósításához a rendelkezésére állnak. Végül harmadszor: a filmekben feltáruló világkép alapja nagyon ha­tározott állásfoglalás. A szerzők a pragmatizmussal, a hétköznapi vi­szonylagossággal az örök értékek utáni vágyakozást helyezik szembe; a hétköznapi megalkuvásokkal bá­tor és gerinces magatartást konfron­­tálnak; a cinizmussal és az álnok­sággal pedig olyan egyszerű alap­fogalmakat szembesítenek, mint igazság, becsület, hűség. Talán azt mondhatják erre, hogy a modern társadalommal, a napjaink paran­csoló szükségszerűségével szemben, amely megalkuvásokat, kisebb-na­­gyobb hazugságokat, lépten-nyomon apró álnokságokat követel; egyszó­val, hogy a társadalmi élet bonyo­lultságaival és zavaraival összevetve ez a pusztán erkölcsi mondanivaló kissé naiv. Meglehet, ez azonban nem a gyengesége ennek a film­­művészetnek. Ellenkezőleg, ebben rejlik az ereje, így azonosulnak szerzőink közönségük, társadalmuk titkos nosztalgiáival, így azonosul­ Filip Bajon: Anna egy díjbirkózóért Andrzej Wajda: Érzéstelenítés nélkül (jobbra fent) Agnieszka Holland: Vidéki színészek (jobbra lent) 24

Next