Filmvilág, 1980 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
* Az erkölcsi nyugtalanság filmművészete Varsói tudósítónk beszámolója ■ Az utóbbi időben jelentős megújulást tapasztalhattunk a lengyel filmművészetben. Tucatnyi új filmes, húsz jelentős film, némelyek dicsérik, mások támadják őket: a film — mint az 50-es évek végén — Lengyelország közművelődésének és szellemi életének középpontjába került, messze megelőzve az irodalmi és színházi termést. Népes közönség, főként a fiatal közönség buzgó és odaadó figyelemmel kíséri ezt a megújulást. De mi is történt valójában? És mi a jelentősége? E tekintetben az 1979-es év volt a döntő, de a jelenség jobb megértéséhez három évre kell visszamennünk. Andrzej Wajda 1977-ben mutatta be A márványembert és 1978- ban az Érzéstelenítés nélküli, s e két film a legjelentősebb az új irányzatban. Wajda mindig is ragaszkodott bizonyos irodalmi hagyományokhoz: legújabb példa erre A wilkói kisasszonyok, az 1978-ban forgatott szép és megindító film, amely tapintatosan tárgyalja Erosz és Thanatosz témáját. A márványember és az Érzéstelenítés nélkül azonban a nagy rendező meglepően új arcát mutatja. Figyelme a jelenkori társadalmi valóságra irányul, nyelve egyszerű, kerüli az elliptikus fordulatokat és a metaforát. Akár az 50-es évek kőművesének, akár napjaink értelmiségijének kalandjait meséli el, bátor bizonyságot ad mélységes közéleti érzékéről. Ugyancsak 1977-ben mutatta be Krzysztof Zanussi a Védőszíneket, ez a kulcsfontosságú film a későbbi változás előfutára. Két jellem ütközik össze benne, egyúttal azonban a film a mindennapi életünkben meglevő megalkuvás, álnokság és cinizmus gépezetének szigorú elemzése is. Túlságosan sötét kép? Nem, mert a szerző a film minden kockáján felvillantja a szilárd értékek, a szigorú erkölcs utáni vágyakozást. Jegyezzük meg: az új nemzedék összes filmjének ez a kulcsa. E rövid előtörténethez tegyük hozzá az 1978-as Bálrendezőt, a fiatal Feliks Falk filmjét, amely egy hivatásos „szórakoztató” néhány napjának aprólékos és kíméletlen leírása, meg a vidéki város mindennapi életében elburjánzott cinizmus és korrupció látlelete. A rendezők felvetették a nagy témákat. Az eddig elszigetelt jelenség 1979-ben általánossá válik. Az Új nemzedék — Kieslowski, Holland, Kijowski, Marczewski, Andrejew és mások — elfogadta a kollegák kihívását. Megszületett az új irányzat. Mindjárt az elején elnevezték „az erkölcsi nyugtalanság művészetének”. Ettől fogva két lengyel nemzedék lett. Lássuk közelebbről az irányzatot. A kiindulópontokat könnyen kiemelhetjük. Először is e filmesek önálló szerzőknek tekintik magukat — és azok is. Ami nem csupán azt jelenti, hogy valamennyien maguk írják a forgatókönyveiket, és hogy végképp szakítottak az irodalmi feldolgozással (pedig a lengyel filmművészetre harminc éven át roppant jellemző volt az irodalmi téma). Azt is jelenti, és főként azt, hogy személyes és közvetlen tapasztalataikból merítenek, hogy olyan történeteket mesélnek el, amelyeket átéltek, saját örömüket és bánatukat, reményüket és csalódásukat, saját nyugtalanságukat és szorongásukat ábrázolják. Végső soron a „szerzőiség” saját látomásuk a környező világról, saját valóságtolmácsolásuk, saját értékrendszerük tükrében. Másodszor — csaknem mindegyik film magától értetődően a mai élet felé fordul, a hic et nunc társadalom felé, ahogyan az adott pillanatban fennáll a 70-es évek Lengyelországának földrajzi és társadalmi határai közt. A lengyel kultúra hagyományos múltba tekintésével a jelenkori valóság közvetlen vizsgálatát helyezik szembe a szerzők. Mire reagálnak elsősorban, amikor a jelenre vetik tekintetüket? Becsületesen próbálják-e ábrázolni? Értenek-e a lélektani elemzéshez? Az örök emberi szenvedélyekhez? Azt hiszem, valamennyiüknek inkább ahhoz van érzéke, milyen nehéz az ember-társadalom kapcsolat, aszerint tanulmányozzák és ítélik meg az embert, hogyan viszonylik a közösséghez, amelyhez tartozik. Felmérik becsvágyait és azokat a lehetőségeket, amelyek a becsvágyak megvalósításához a rendelkezésére állnak. Végül harmadszor: a filmekben feltáruló világkép alapja nagyon határozott állásfoglalás. A szerzők a pragmatizmussal, a hétköznapi viszonylagossággal az örök értékek utáni vágyakozást helyezik szembe; a hétköznapi megalkuvásokkal bátor és gerinces magatartást konfrontálnak; a cinizmussal és az álnoksággal pedig olyan egyszerű alapfogalmakat szembesítenek, mint igazság, becsület, hűség. Talán azt mondhatják erre, hogy a modern társadalommal, a napjaink parancsoló szükségszerűségével szemben, amely megalkuvásokat, kisebb-nagyobb hazugságokat, lépten-nyomon apró álnokságokat követel; egyszóval, hogy a társadalmi élet bonyolultságaival és zavaraival összevetve ez a pusztán erkölcsi mondanivaló kissé naiv. Meglehet, ez azonban nem a gyengesége ennek a filmművészetnek. Ellenkezőleg, ebben rejlik az ereje, így azonosulnak szerzőink közönségük, társadalmuk titkos nosztalgiáival, így azonosul Filip Bajon: Anna egy díjbirkózóért Andrzej Wajda: Érzéstelenítés nélkül (jobbra fent) Agnieszka Holland: Vidéki színészek (jobbra lent) 24