Filológiai Közlöny – VII. évfolyam – 1961.
1–2. szám - Tanulmányok: - Herczeg Gyula: Az illuminismo stílusvitáinak társadalmi háttere
kezű példák is vannak),2 azonban a nép közé sokkal kevésbé hatolhatott le, mint Toszkánában, ahol végeredményben a „volgare illustre" alapanyaga: a szókészlet lényeges elemei, a hangtani burok, az alaktani kötelékek jól érthetők a nép számára is. Más szavakkal: az olasz értelmiség megteremtette a saját nemzeti irodalmi nyelvét, de nem teremtette meg az olasz nemzet nemzeti irodalmi köznyelvét. Ez a szakadás emelkedett nyelv és népnyelv között előállt Firenzében és Toszkánában is, egyebütt pedig még sokkal jobban észlelhető. Mindez pedig — a tények bizonyos leegyszerűsítésével — arra vezethető vissza, hogy az olasz polgárság képtelen volt létrehozni az újkor elején az olasz, nemzeti államot, melyben egységes intézmények, egységes közigazgatás révén a firenzei, toszkán „volgare illustre" éppúgy a nemzet nemzeti irodalmi köznyelvévé válhatott volna, mint Franciaországban a párizsi nyelvjárás. Az a körülmény azonban, hogy mégis létrejött egy „volgare illustre", a Risorgimento korában nagy szerencsének fog bizonyulni. Az értelmiség, az írók és tollforgatók, a fejedelmi udvarok és az irodalmi szalonok a Cinquecento korára nagyjában és egészében elfogadták a Bembo által hivatalosan is kodifikált „volgare illustre"-t, a Trecento nyelvét, Boccaccio és Petrarca szókészletét, hangtanát és mondattani formáit, sőt stílusát is. Ennek a minden bizonnyal szűk körre korlátozódott nyelvnek a megteremtése végülis azt eredményezte, hogy az értelmiségiek egysége századokon keresztül legalább az irodalmi műveltség tekintetében és nyelvileg és biztosított volt. Az olaszországi nyelvi kérdés kettős vonatkozásban jelentkezik: horizontálisan és vertikálisan. Amikor az olasz állami egység megvalósulása után a vízszintes irányú egységesítés elől az utolsó akadályok is elhárultak, még igen sok tennivaló maradt a függőleges rétegződés tekintetében: részben az értelmiség csiszolt nyelvét kellett a néphez közel vinni, elfogadtatni a néppel, részben pedig a beszélt nyelvnek is át kellett adnia a maga felhasználható értékeit az irodalmi nyelvnek. A XVIII. század örökölte az előző századoktól a nyelvi kettősséget. A társadalmi és politikai fejlődés azonban ebben a században az olasz nemzeti nyelv kérdésében jobban éreztette hatását, mint a korábbi századokban, és egyúttal előjátékát képezte a következő században végérvényesen kialakult nyelvi helyzetnek. Soha annyian nem foglalkoztak nyelvi és stilisztikai kérdésekkel, mint éppen ebben a században. A Cinquecento nyelvi vitái is jelentősek, azonban a szóban forgó korhoz képest provinciális villongásnak tűnnek. Érthető, hiszen az érdekek és ellentétek olyan rendszere jelentkezik ebben a 206., 23. — írásban túlnyomó többségben a toszkán nyelvet használták. A mindennapi nyelvhasználatban azonban majdnem kizárólagos a nyelvjárás. Csak egészen ritkán és egészen magas állási személyek élnek a mindennapi nyelvhasználatban is a toszkán nyelvvel, mint pl. Francesco d'Este. Ez Testinek egy hozzá intézett leveléből nyilvánvalóan kiderül és ugyanott olvasható az ok is: . . . sta cosi bene nella bocca de' personaggi grandi (id. Migliorini: Storia della lingua italiana, Sansoni, Firenze, 1960 , 448,4 sz. jegyzet.). Salvator Rosa mindig az irodalmi nyelvet használta írásban: beszédben mindig a nápolyi dialektust (uo.).Velencében erősebb a helyi nyelvjáráshoz való ragaszkodás mint egyebütt. Boschini Carta del navegar pittoresco c., 1660-ban megjelent művében kijelenti: „Mi che son venezian in Venezia, e che parlo de pitori veneziani, ho da andarme a stravestir? (uo.: 450). Velencében a vád- és védőbeszédek csiszoltabb velencei dialektusban hangzottak el, az ítélet azonban olaszul (ld. Goldoni: Avvocato veneziano c. darabját; erről N. Vianello: La lingua del soro veneto stb., Studi Goldoniani II, 1960 : 909—928. 3 Antonio Gramsci : II Risorgimento, Einaudi, 1949 : 9—10 (La caduta del Comune). 4 A Cinquecento nyelvi vitáinak legújabb és marxista igényű összefoglalása olvasható: B. T. Sozzi : Aspetti e momenti della questione linguistica, Guide di Cultura contemporanea, Padova, Liviana Editrice, 1955, 239 lap.