Filológiai Közlöny – XIII. évfolyam – 1967.
1–2. szám - Közlemények - Gerskovics, Alekszandr: Petőfi és Shakespeare
1790-ben lefordította a Hamlet-et, ezzel azonban inkább csak a szerző nevének adózott, mintsem maradandó művet alkotott volna. Kazinczy, aki pompásan tolmácsolta Lessinget és Molière-t, távol állt a shakespeare-i világtól, és olyan, inkább csak olvasásra alkalmas fordítást készített, amelyen meglátszott, hogy a mű egy divatos német adaptációjának átültetése. Annyi bizonyos, hogy a Nemzeti Színház elődje, az 1837-ben megnyílt Pesti Magyar Színház sokáig nem mutatta be a Hamlet-et; e színház első Shakespeare-bemutatója (1837. december 12-én) A makrancos hölgy Holbein-féle német átdolgozásából készült egyik színpadi változat volt, félig német, félig magyar szereplőnevekkel. Csak ezután került sorra a Lear király (1838. április 30-án), abban a fordításban, amelyet egyenesen Egressy Gábornak, a kiváló színésznek, Petőfi leendő barátjának jutalomjátékára készített Vajda Péter és Jakab István. Majd ezután következett — 1839. november 16-án — a Hamlet, Vajda Péternek az eredetiből készült, új fordításában, újabb bizonyítékául annak, hogy Kazinczy fordítása nem felelt meg a színpad követelményeinek. 1840. április 27-én mutatták be A velencei kalmárt Lukács Lajos hirtelenében készült szabad fordításában. Ennyit látott Shakespeare-ből a magyar színház 1842-ig — addig az esztendőig, amelyben a magyar irodalom porondján megjelent Petőfi Sándor. Jelentkezése egybeesett a Shakespeare iránti érdeklődés felfokozódásával. A magyar irodalom aranykora egyúttal a színpadi Shakespeare-kultusz kora is volt: a shakespeare-i elvek győzedelmeskedtek a reformkor nemesi költészetének, művészetének idealizmusa és idilli szabályai felett. A forradalmat megelőző, új időszak megkövetelte, hogy az élő embereket kell magatartásukkal, cselekedeteikkel, szenvedélyeikkel, belső küzdelmeikkel, az őket körülvevő reális és nem kiagyalt világhoz való kölcsönös viszonyukkal ábrázolni. Kossuth Lajos, aki fiatalkorában maga is foglalkozott Shakespeare-fordításokkal, 1838-ban anyjához írt levelében ezeket mondja: ,,. . . históriai drámák csak akkor tökéletesek, ha egy bizonyos elv világlik rajtuk keresztül, mely a drámának minden táj részét oly bájos fénybe öltözteti, mint ama fáklya . . . De ilyesminek kiviteléhez, igaz, sok tudományos előkészület kell, itt a zseni nem elég . . . Még egyetlen Shakespeare-nek is nem históriai drámái, s ezekben ismét nem a históriai jelenetek a legjelesebbek ..." Petőfi jelentkezésekor Shakespeare a magyarok számára már nem egyszerűen a nagy, klasszikus krónikás és tanítómester, hanem az új, hatásos, demokratikus és forradalmi művészetért folyó harc zászlóvivője. Az 1848. évi polgári demokratikus forradalom eszmei előkészítőit, a magyar irodalom vezető képviselőit elsősorban távolról sem a nagy angol drámaíró műveinek ismeretterjesztő jellege vonzotta, hanem eszmei-esztétikai programja, amely megfelelt a társadalmi földcsuszamlások és megrázkódtatások fordulati korszakának. Magyarországon megkezdődött az igazi Shakespeare ..meghonosítása", s ennek legáltalánosabb jelensége, amely megmutatja, hogyan befolyásolta a ,,shakespeare-esítés" amaz évek magyar művészetének fejlődését, a neves kritikus és esztéta, Erdélyi János jeles műve, az Egyéni és eszményi című tanulmány (1847). Többek közt ezt írja benne: „Gyakorlati szempontból tekintve már a két elvet [az egyénítést és az eszményítést a művészetben], támaszkodva egyfelől okainkra, másfelől néhány nagy író példájára, mi egyedül az egyéniség és jellemzet tanai után remélünk boldogulhatni szépirodalmunkkal. Schiller és Shakespeare között meg fogja ismerni a különbséget mindenki, ha ugyan ítélkedve olvas. Meg fogja ismerni, hogy ők külön úton járván, mind a kettő nagy, de egy esztétikai elv alá be nem szorítható, mindamellett a választás nem lehet nehéz. Most tehát csak azon életerőnek kell nyomába jutnunk, mely őket vezérlé. Schiller idealista volt mindenáron, és melyik angol vagy francia vagy magyar fogja irigyleni az ő dicsőségét Shakespeare bírhatása mellett, míg Shakespeare-t minden nemzet irigyli az angolnak. Íme, az esztétikai elvek s meggyőződések gyümölcse ! Ajánlhatunk-e jobbat, gyakorlatibbat fellegparipán szárnyaló költészetünknek, mint az élet és ember tanulmányozását, a hideg ideálok helyett?" Ezek után nyilván érthető, mit jelentett Shakespeare az ifjú Petőfinek, aki attól a pillanattól kezdve, hogy az irodalom porondján megjelent, nyílt sisakkal rontott neki az arisztokratikus költészet táborának, mint költő és mint harcos demokrata, akinek harci zászlaján Béranger, Shelley és Shakespeare neve állt felírva. . . . Még vándorszínész korában, amikor 1842 őszén ponyvás szekéren járta a lankás Dunántúl városkáit, az volt az ábrándja, hogy Shakespeare-t játszhatja. Életrajz-írójának, Ferenczi Zoltánnak megállapítása szerint azonban „otthon magas pátosszal Hamletet vagy Coriolanust tanulta, kinek Shakespeare által rajzolt jellemét rokonnak találta a magáéval, s a színpadon játszotta azt, mit senki sem akart. Keserű szatírája a sorsnak."A Petőfiből nem lett az a híres színész, aki szeretett volna lenni: tán, mert hiányzottak azok a testi adottságai, amelyeket akkor a színésztől megköveteltek, vagy tán, mert minden Erdélyi János: Válogatott művei. Bp. 1961. 225—226. Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza. I. Bp. 1896. 278.