Magyar Filozófiai Szemle, 1972
5-6. szám - Pataki Ferenc: A kiscsoportkutatás dilemmái
ugyanis, hogy önmagában egyik fentebb említett tudomány sem képes és alkalmas arra, hogy a feladatot maradéktalanul megoldja. Napjainkra a csoportkutatás sajátos integrációs területté vált, ahová számos tudomány eredményei beletorkollanak, nem csupán az említett kettőé. A néprajz, a kulturális antropológia, a rendszerelmélet, a pedagógia s számos más tudomány hozzájárulása éppoly nélkülözhetetlen, mint emezeké. Éppenséggel ez a szó teljes értelmében vett interdiszciplináris" jelleg a csoportkutatás egyik legvonzóbb és leginkább ígéretes vonása. A tudományok „termékeny egybeolvadása" manapság tudományelméleti közhely lett. Ámde a sokfelől áramló tudományos információ — mint látjuk — vajmi nehezen illeszkedik fogalmilag egységes és homogén elméleti rendszerbe. Különösen súlyos problémákat támaszt a szociológiai és a pszichológiai fogalmak és jelenségek közötti megfelelések és átvezetések kidolgozása: a csoport szociológiai és pszichológiai elmélete ma még sok tekintetben szervetlenül kapcsolódik egymáshoz. Ennek eredménye legtöbbször egyfajta sajátos redukció lesz: a csoportjelenségek rendkívül összetett meghatározottsága vagy a szociológiai vagy a pszichológiai redukcionizmusban oldódik fel. Úgy vélem, hogy egy kutatási terület interdiszciplináris megközelítése csakis akkor lehet termékeny, ha nem a benne részt vevő tudományok sajátos hozzájárulásának, sajátos arculatának és fogalmi pontosságának elmosódásával, hanem — éppen ellenkezőleg — fogalmi tisztaságuk megóvásával és fejlesztésével jár együtt. Ha ezt nem vesszük tekintetbe, fogalmi zűrzavar lehet az eredménye. Az emberi csoportok történései különböző jelenségszinteken (egyéni, interaktív, csoport, csoport és tágabb rendszer) és különböző fogalmi rendszerekben írhatók le. A csoportelmélet kidolgozása és a csoporttörténések determinációs láncolatának felderítése csak akkor lesz lehetséges, ha a jelenségszintek és a fogalmi leírások (pl. a szociológiai és a pszichológiai leírás) kölcsönös megfeleléseit és kölcsönös átvezetéseit — empirikusan és elméletileg egyaránt — képesek leszünk megoldani. Ellenkező esetben a csoportkutatás olyan képzetet kelt majd, mintha a hegyet egyszerre több felől kezdenék el fúrni, tekintet nélkül arra, hogy vajon az alagútfúrók mikor és hol fognak találkozni. A másik tényező, amely a csoportkutatás belső zavarait felerősítette, a Lewin által kezdeményezett „akció kutatás" (action reserach, Aktionforschung) széles körű kibontakozása volt. Lewin eredeti elgondolása arra irányult, hogy a csoportkutatást a „steril" laboratóriumi helyzetből mindinkább kivigye a „terepre", éspedig oly módon, hogy a kutatás egyúttal a társadalmi terápiát szolgáló művelet is legyen: a társadalomtudományi kutatás szolgálja a pozitív tartalmú és tendenciájú társadalmi változásokat is. A lewini ösztönzés — ihletője szándékai ellenére — jórészt ellentmondásos folyamatokat idézett fel. Míg ugyanis egyfelől kifejlődtek az egyéni terápia céljait szolgáló eljárások (a csoportterápia különféle technikái), másfelől a fogyasztásban, az ipari rendszerben, a propagandában felduzzadtak a csoportkutatás eredményeivel operáló nyíltabb és durvább manipulatív technikák, az alkalmazkodásra késztetés kifinomult módjai. Mindkét áramlat — jóllehet nem azonos módon — kiélezett bizonyos etikai, jogi és egyéb kérdéseket, s emellett újra és újra „visszakapcsolt" a tudomány felé. Vajon milyen értékű, elméletileg mennyire koherens és megbízható az az ismeretanyag, amelyen ezek a technikák nyugszanak? S mivel a válaszok legalábbis bizonytalanok voltak, ismét csak a kritikai-önkritikai hajlandóságot erősítették. Ezen a ponton kapcsolódott be a csoportkutatás kritikájába a nyugati — marxizáló vagy marxista — baloldali értelmiség is, amely a maga tapasztalatai 6276.