Finnugor Világ, 2008 (13. évfolyam, 1-3. szám)

2008-03-01 / 1. szám

3 Finnugor Világ, 2008. március Az észt történelem tanulságairól* Az észt történelem néhány általánosabb tanulságának levonásához, néhány sajátos­ságának a megértéséhez tekintsük át vázlatosan - az észt tudományos tapasztalatok figyelembe vételével - a legfőbb észt történelmi korszakokat és sorsfordulókat. A nagy vonalakban történő összefoglaló után néhány kérdésre érdemes még külön is kitérni. Mindez ahhoz is szükséges lehet, hogy objektívebb képet alkothassunk - a nemsokára függetlensége kikiáltásának 90. évfordulóját ünneplő - napjaink Észtor­szágáról. 1. Az őstörténet az észt történelemben a Kr. e. 9. évezredben kezdődik, amikor a jégkorszaki jégtakaró visszahúzódását követően megjelennek az első emberek és emberi települések a jelenlegi Észtország területén. A finnugor nyelvet beszélő népességet a későbbiekben is érték szomszédos finnugor, balti, germán és szláv hatások, s mindezek maradandó nyomot hagytak a későbbi észtekben, akiknél kb. kétezer évvel ezelőtt kezdődött meg a néppé válás folyamata. Ezer évvel ezelőtt már 8 nagyobb és néhány kisebb tartomány egymás mellett éléséről, talán laza szövetségéről beszélhetünk, de a korszak végéig, a XIII. század elejéig, nem jutottak el az önálló államalkotásig, a kereszténység felvételéig. Az akkori világ egyik legészakibb népe volt az észt, mely elsősorban földművelésből tartotta el magát. A lakosság száma elérte a 150-180 ezer főt, ami közel duplája lehetett a finnekének (akik az észteknél jelenleg kb. ötször többen vannak). Az élet minden területére kiterjedő gyarapodás ellenére az észtek lakta területek „szociál­politikai” értelemben lemaradtak nyugati, illetve keleti szomszédaiktól. Az alapve­tően már keresztény Európában a XIII. sz. elején az észtek beletartoztak abba a Lappföldtől Litvániáig és Poroszországig tartó pogánynak nevezhető övezetbe, amely két vallás, két civilizáció: Nyugat-Európa és Oroszország között terült el. Az e területek megtérítéséért és meghódításáért versengő riválisok között nem lehetett pogánynak maradni. Katonailag azonban viszonylag erősek voltak az észtek, évszázadokon keresztül visszavertek minden támadást, de a XIII. század elején több mint két évtized alatt a németek és segédcsapataik, az oroszok, a dánok, a svédek a litvánok legalább 63 hadjáratot vezettek az elszigetelődött, külső szövetségesek nélkül maradt észtek ellen. A folyamatos harcok teljesen felemésztették az erőtartalékokat, elmaradt a központosítás, az összefogás, a német (1236-ig az ún. Kardtestvérek Lovagrendje) és a dán lovagok kiképzése lényegesen jobb volt az észtekénél, utánpótlásuk biz­tosítása pedig jóval folyamatosabb, segítette őket az egész nyugati kereszténység szolidaritása. E terület sorsát illetően meghatározó volt geopolitikai helyzete, mely a nagy haszonnal kecsegtető Kelet és Nyugat közötti kereskedelem miatt külö­nösen felértékelődött. * Az előadás 2007. november 24-én hangzott el a Magyar Tudomány Ünnepe 2007 rendezvény­­sorozat keretében a Sokszínű finnugrisztika című tudományos ülésszakon. A rövidebb változat megjelent még: Ünnepi írások Havas Ferenc tiszteletére. Urálisztikai Tanulmányok 18. Szerkesztők: Bereczki András, Csepregi Márta, Klima László. Budapest, 2008.

Next