Földrajzi közlemények 1874.
KÖNYVÉSZET - A „Magyarországi kárpát-egylet” évkönyve
Társulati ügyek: saványul az ezüst fényében csillámló hold is, és úgy véled, hogy a tündöklő égitestek messze tova és tova távoznak tőled. És ha e csodás fény elfárasztja a szemet, és a pillanat véghetlen jégmezőkön nyugszik, hasztalan keres emberi nyomot, nem lát leveleit vesztett száraz faágat; nincsen madár, mely fütyülésével örvendeztetné a sétálót, és nincsen élőlény, mely létével zavarná a halottias csendet. Olyan nyugodt, olyan csendes körülötted minden, hogy saját lehelletedet és sajád szived dobbanásainak számát olvashatod. Megelégedésünket és örömünket nem zavarta más, mint a szegény Krisch betegsége. Hónapok óta síütödött, betegágyát többé el nem hagyva. Betegségének symptomáit 187З. évi ápril hóban észlelhetem, és már akkor előkészítem barátaimat a szomorú kimenetelre. Eleinte tüdősorvadásban való, augustusban bélgümőkórban (Darmtuberculose), és mintha mindez még nem lett volna elég, 1874. február elején heveny skorbut is járult betegségéhez. Márczius elején agyhártyalábot kapott és e hó 16-án 4 órakor délután hosszú súlyos betegsége után örök nyugalomra szenderült. Az egész expeditió folytán előfordult események között nincs egyetlen egy sem, mely oly szomorú és fájdalmas emléket hagyott volna mindnyájunk keblében, mint szerencsétlen társunk betegsége és halála. Beteg ágyához bilincselve a legnagyobb figyelemmel hallgatta a február 23-iki tanácskozást, és örvendett mint a gyermek, midőn elhatároztuk, hogy május hó 20-ikán haza fogunk térni, — noha már lábain állni sem tudott. Ha az élet azon rideg égaljban szomorú, minő szomorú akkora halál, minő szomorú egy sarkvidéki temetés. Nem létezik emberi képzelet, mely ezt képes volna magának hiven lefesteni. A képzelet ugyan, mint halhatatlan költőnk mondja: »Sebes szárnyú sas, de elfárad, meddig oda ér.« Tisztán emlékezetemben él még a viharos márczius 19-ike, temetésének napja. Látom, mint nyugoszik a hajó lobogóival betakart koporsó a szánon, látom a bundába öltözött tengerészeket, mint húzzák, hasig hóba esve a fájdalmat gerjesztő terhet! most is látom még a mély