Forbes, 2017. január-június (5. évfolyam, 1-6. szám)

2017-02-01 / 2. szám

Harminc éve menő volt Újak voltak, mást akartak, sokszor magántulajdonban álltak. Aztán úgy maradtak. Ma már azért érdekesek, mert régiek. ÍRTA: JÁSZBERÉNYI ATTILA // FOTÓK: ORBITAL STRANGERS ITT NEM LEPŐDNE MEG senki, ha belépne az ajtón Gobbi Hilda egy konyak kedvéért, fogadná a pirospozsgás arccal Unicumot rendelő Koós János köszönését, a sarokban pohár bora mellett Chandlert olvasó Petri átadná a helyét Zeke Gyula kortárs írónak, vagy Ronyecz Mária kísérné ki az anyósnyel­vét elfogyasztó Bezerédi Mária grófnőt, miután az - persze mindenkit szigorúan magázva - befejezte értekezését a bricska és a homokfutó hajtási módozatairól. Mert itt a hely szellemét tényleg nem szellőztették ki 1961 óta, ez tényleg a retró retrója, a presszók presszója, az egykori budapesti eszpresszócivilizáció egyetlen hi­teles túlélője, nem műmájer után­érzés bédekkeres átutazóknak. A sokat látott helyhez képest gyermekien eufemisztikus név, a folyóírásos, hajlított neon, a piros műbőr bútorok, a csip­kés abroszok, a fali kerámi­ák, a mettlachi hidegburkolat fílingje simán korrelál a ki­szolgálás finoman szólva sem mézesmázos, a hatvanas évek óta itt dolgozó, papucsaikban elhíresült Kati és Gabi néni által szocializált mai személyzet stí­lusával, és így van ez rendjén, ha időasztronauták akarunk lenni. Ezt sugallják a kézzel festett, a viselkedést szabályozó táblák is, miszerint a rendelés teljesíté­sénél kérjük a számlát kiegyenlí­teni, és hogy a teraszon sem­miféle társas játék (sic!) nincs 68 | FORBES 2017. FEBRUÁR

Next