Fórum - Az MSZMP KB Politikai Főiskolájának lapja, 1983 (14. évfolyam, 1-5. szám)
1983-03-01 / 1. szám
2 Ml őst, amikor hazánkban az ideológiai élet egyre élénkül és pezsgőbbé válik, s termelékeny és sokrétű tudományos viták bontakoznak ki országszerte, társadalmunk a közelmúlt történései felé is fokozott érdeklődéssel fordul. Behatóbban foglalkozik többek között az ellenforradalmi Horthy-rendszer politikájával, e rendszer jellegével, s a második világháborúban játszott szerepével is. Az idősebb generáció, mintegy újra átélve az akkori időket, igyekszik jobban megérteni a múltat és ezáltal a mát. A fiatalabb korosztály pedig, amely csupán könyvekből és elbeszélésekből ismeri e periódus fejleményeit, újabb és újabb válaszokat vár, s maga is ilyeneket keres felmerülő problémáira, dilemmáira. Jórészt ez az érdeklődés, a megnövekedett társadalmi igény indokolta annak a tudományos tanácskozásnak a létrejöttét, amely „A fasizmus néhány időszerű ideológiai kérelése” címmel nemrég került megrendezésre főiskolánkon, más tudományos intézményekkel együttműködve. A tanácskozáson a huszadik század reakciós, új típusú, nyílt és szélsőséges diktatúráinak ideológiai megvilágítása tanulmányozására került sor. Átfogva egy történelmi periódust, melynek gerince egyrészt a szocialista társadalmi rendszer megjelenése a világtörténelem porondján, másrészt a monopolkapitalista fejlődés mind általánosabbá válása, amikor is a tőkés rendszert új módon megtámogató fasiszta diktatúrák számos változata jött létre, az érintett országok sajátosságainak megfelelő, eltérő formákban. A hazai történettudomány ebből a realitásból kiindulva, továbbá az elmúlt negyedszázad folyamán kialakult kutatói és véleményszabadság nyújtotta lehetőséggel élve, a fasizmus témakörében sokoldalú, valósághű, e jelenség lényegét árnyaltan tükröző kép kialakítására törekszik. A történettudomány újabb kutatási eredményeinek felvonultatásával, s a propagandamunka tapasztalataiból is merítve adhatunk nagyobb segítséget a történeti közgondolkodás fejlesztéséhez — hangsúlyozta a tanácskozás nyitányán dr. Lipkovics Károly rektorhelyettes. — Egyszersmind lehetőségeinkhez mérten hozzá tudunk járulni a felmerült vitakérdések legalább részbeni tisztázásához, a marxista—leninista történelemszemlélet és alapállás további erősítéséhez. A propagandamunka és az oktatás csak nyerhet azáltal, ha e témakörben is a tudományt hívja segítségül. Sokszínűbbé és hitelesebbé válik, ha megfelelően merít a történettudomány megalapozott, kiérlelt, kutatási eredményeiből. A tudomány szilárd támpontokat ad, megalapozott alternatívákat kínál, a propaganda pedig a tudományos kutatás e bázisán mozoghat, s problémaérzékenysége révén ugyanakkor vissza is jelez, ösztönzéseket is ad a tudományos munka további elmélyítéséhez. A mai magyar társadalom egy nemzetközileg is erősödő tendenciához kötődik akkor, amikor növekvő figyelemmel fordul a 30-as és a 40-es évek történései felé, újra végiggondolva e periódus fejlődési tendenciáit. Nemrég tapasztalhattuk, hogy szerte a világon milyen nagy intenzitással foglalkozott barát és ellenség Hitler hatalomrajutásának 50. évfordulójával, a második világháború előzményeivel, lefolyásával és következményeivel. A kommunista világmozgalomban is megfigyelhető az utóbbi időben a fasizmus kérdéskomplexuma iránti érdeklődés. Kísérletek történnek az új adatokat és összefüggéseket is feltáró alaposabb és hitelesebb feldolgozásra; új elemekkel egészül ki e történelmi szakasz értékelése. A marxista történettudomány feladata a múlt lelkiismeretes feltárása, mindez azonban nem kizárólag a múltba nézés megnyilvánulása. Nem is csupán arról van szó, hogy néhány évtized távlatából nagyobb lehetőség adódik a 30-as és a 40-es évek folyamatainak pontosabb felvázolására. A megnövekedett figyelem a mának is szól, hisz a kommunista pártok publikációi felhívják a figyelmet a fasizmus továbbélésére, utóéletére és a mostani világgazdasági válsággal kapcsolatos újjáéledésének veszélyeire. Magától értetődő, hogy a jelenlegi kihívásokra mindenekelőtt a mostani helyzet sajátosságainak mély és sokoldalú feltárása útján adható időálló és megalapozott válasz. De a történelmi tapasztalatok orientáló hatása sem lebecsülendő tényező. A kommunista világmozgalom a gyökerekhez történő visszanyúlással is keresi a megoldásokat. A mai problémák megoldásához vezető út kimunkálása során sokat meríthetünk a múlt tapasztalataiból, a fasizmus természetének a tanulmányozásából, a Komintern nagy jelentőségű VII. kongresszusának értékeléseiből, az antifasiszta erők, a Szovjetunió korabeli küzdelmeinek felelevenítéséből. A tanácskozás természetesen nem törekedhetett teljességre, hanem — mint azt feladatában is jelezte, néhány időszerű ideológiai problémával foglalkozott részletesebben. Az alábbiakban Gyenge Sándornak, a Politikai Főiskola adjunktusának „A neofasizmus Latin- Amerikában” c. előadásából idézünk részleteket az ötvenes években kiéleződött a strukturális válság a kontinensen. Ennek alapja az amerikai imperializmus kontinentális egyeduralma, az importhelyettesítő iparosodás kifulladása, a tőkés antagonizmusok kiéleződése, a félfeudális csökevények továbbélése volt. A társadalmigazdasági ellentmondásokat az uralkodó osztályok több országban a hagyományos módszerekkel nem tudták megoldani. A válságból forradalmi kiutat keresők tábora jelentősen szélesedett; velük szemben szinte általánossá vált a korszerűsített fegyveres erő felhasználása. Az amerikai imperializmus ellentámadásba ment át. A forradalmi fellendülésre adott első válaszként 1964-ben Brazíliában a kibontakozó polgári demokratikus forradalmi folyamatot ellenforradalom váltotta fel, és fokozatosan kiépült a fasiszta vonásokat viselő diktatúra. 1971-ben Bolíviában a nemzeti antiimperialista forradalmi folyamat katonai puccsal való megállításában és az 1973-as chilei fasiszta diktatúra létrejöttében is a szocialista feladatokhoz közel kerülő forradalmi erők szétverése volt az elsődleges indíték. 1973-ban Uruguayban a kizsákmányoló osztályok hatalmi mechanizmusa dezorganizálódott. Mivel a képviseleti demokrácia keretei között már egyre nehezebben biztosíthatták uralmukat a frontba tömörülő forradalmi erők ellenében, preventív fasiszta megoldáshoz folyamodtak. Ezek az események magukra vonták a közvélemény figyelmét, nem csupán a kontinensen, hanem az egész világon. A fasizmus kutatása megtelt aktualitással. A latin-amerikai fasizmussal kapcsolatban, a mind szélesebbé váló vitában lényegében háromféle állásfoglalás alakult ki. Az egyik irányzat végső soron tagadja a fasizmus létezését. Indokként a termelőerők fejlettségéből, a függő kapitalizmus sajátosságaiból indulnak ki, megállapítva, hogy e térségben hiányoznak a monopolkapitalizmus jellegzetességei, amiből az következik, hogy nincsenek meg a klasszikus (európai) fasizmus premisszái, jellemvonásai. A fasizmust mint történelmi jelenséget, térben és időben is korlátozottan vizsgálják. Résziben az európai fejlődéshez kötik, sőt egyesek itt is csak az olasz és német fasizmust ismerik el. Megállapítják, hogy ezekhez hasonló rezsim csak ott jöhetne létre, ahol a tőkekoncentráció folyamata saját monopóliumok és saját finánctőke keletkezéséhez, valamint imperialista hódítás megjelenéséhez vezetne. Mások fasisztának tekintenek minden olyan mozgalmat, vagy rendszert, amely elutasítja a demokratikus politikai gyakorlatot. A fogalmat tehát kibővítetten használják, beletartozónak tekintik a térségben meglevő összes reakciós diktatúrát. A konzervatív (katonai vagy civil) latin-amerikai diktatúrák azonosítása a fasizmussal, bár progresszív érzelmi reagálásból történik, de azáltal, hogy a kategóriát parttalanná teszi, éppen a hetvenes évek új jelenségeinek jobb megértését nehezíti. Külön említhetjük a fasizmus kifejezését megszorításokkal alkalmazó nézeteket. A latin-amerikai antifasiszta szerzők között elég gyakori a 70- es évek autoratív rendszereinek leegyszerűsített vizsgálata, s a függő jellegből adódó néhány vonás kidomborítása, illetve a klasszikus fasizmussal csak felszínes vonásokban való összehasonlítása. A fasizmus leegyszerűsített, függő jellegét túlhangsúlyozó nézetekkel szemben az érintett latin-amerikai rendszereket vizsgálók között számos olyan politológust találunk, akik figyelmüket elsősorban az adott rendszerek létrejöttének belső okaira, belső fejlődésére és belülről adódó jellemvonásaira irányították. Mint például Javier Wimer, mexikói publicista, aki, ha leegyszerűsítetten is, de a fasizmust négy alapvető vonással határozza meg: totalitarizmussal, amely szorosan összekapcsolódik a nemzeti állam eszméjével; szemantikai (olasz) és politikai (német) őstípusával, a klasszikus fasizmus megjelenési időpontjával és helyével; leszögezi továbbá, hogy léteznie kell a társadalomban bizonyos ipari fejlettségi szintnek, amelyben politikai és gazdasági válság jön létre. Megítélése szerint a chilei rezsim rendelkezik a fasizmus lényegi ismertetőjegyeivel. A marxista, kommunista kutatók jelentős része abból indul ki, hogy a fasizmus ma a kapitalizmus általános válságának és annak a jele, hogy az imperializmus politikai, gazdasági és katonai mozgástere folyamatosan csökken amiatt, hogy a szocializmus javára változnak meg az erőviszonyok. Mivel a megváltozott erőviszonyok nem mindenhol egyformán nyilvánulnak meg a világban, időről időre fennáll a fasiszta ellencsapások veszélye. A fasizmus nem az egész burzsoázia diktatúrája, nem is csak kormányváltás, hanem a hatalom új és közvetlen formája, melyet a monopoltőke legagresszívabb töredéke gyakorol. Döntő tényezője az osztályjelleg. A kutatók többsége azon a véleményen van, hogy a fasiszta diktatúra új jelenség Latin-Amerikában. Nem sorolhatók ide sem a második világháború előtti katonai diktatúrák, sem napjaink félgyarmati diktatórikus rendszerei. A latin-amerikai fasizmus fő sajátosságát a legtöbb kutató annak függő jellegében a helyi nagytőke és a külföldi monopóliumok egybefonódásában látja. A latin-amerikai fasiszta rendszerek vitathatatlanul a helyi és a nemzetközi finánctőke legreakciósabb csoportjainak politikai törekvéseit hordozzák; kormányzatuk a monopolista profit nyomásának újabb lehetőségeit és formáit teremti meg, eltávolítva bizonyos demokratikus akadályait a kül- és belföldi monopolista törekvéseknek. Ezt a politikát nyílt terrorral valósítják meg. Osztálytartalmuk figyelemre méltó vonása, hogy nagymértékben a külföldi monopóliumoknak (elsősorban az USA transznacionális monopóliumainak) az érdekeit is kifejezik. A leányvállalataik révén minden országban jelenlevő transznacionális monopóliumok mellett Chilében a fináncoligarchia, Uruguayban a kereskedelmi nagyburzsoázia és a nagybirtokos oligarchia, Bolíviában a bürokratikus burzsoázia és a kitermelőipari, valamint agráripari burzsoázia, Brazíliában a monopolburzsoáziával szövetséges burzsoá technokrácia adja a fasiszta rendszer osztályjellegét. A vizsgált latin-amerikai rendszerek és a XX. század húszas-negyvenes éveinek európai fasizmusa között jelentős különbségek találhatók, amelyek részben visszavezethetők a latin-amerikai tőkés fejlődés kezdetétől meglevő függő jellegére. A különbségek abban is kifejeződésre jutnak, hogy Latin-Amerikában a deklasszálódott elemek sokkal jelentéktelenebb szerepet játszanak a rezsim keletkezésében és funkcionálásában. Itt a tapasztalatok alapján a kispolgári és középrétegek inkább passzív, mintsem aktív támogatói a fasiszta rezsimnek. Ezzel függ össze a fasiszta tömegpárt hiánya, az egypártrendszer és a karizmatikus vezetés mellőzése, és a hadsereg vezető szerepe a fasiszta rendszer hatalomra kerülésében, működési mechanizmusában. A hadsereg, amely a függő kapitalizmus rendszerében autonóm intézmény az államapparátus egészében, a rendszer válságakor kiszélesedett és elmélyült szerepet vállal fel, uralkodó erővé válik a fasiszta rendszerű országokban. A fasiszta tömegpártot helyettesíti, a rendszer mechanizmusában annak funkcióját vállalja. Akcióit nemcsak a belső uralkodó osztállyal, hanem az amerikai imperializmussal is koordinálja a külpolitika mechanizmusán keresztül. Az érintett országok az állammonopol-kapitalizmus rendszerére való áttérés feladatai előtt állnak. Az átmenetnél rákényszerülnek a gazdaságon kívüli módszerek alkalmazására, az állam szerepének növelésére, represszív kormányzási módszerekre, manipulálásra, demagógiára. Az állami tulajdon megteremtése — mint egyik fő tendencia a gazdasági fejlődés szférájában — rákényszeríti a nemzetközi monopóliumokat és a belső burzsoáziát is az állami apparátus növelésére, megerősítésére, illetve arra, hogy az állami apparátusok azon részét, amely közvetlen kapcsolatban áll a fasiszta kormányzási és gazdálkodási módszerekkel, az uralkodó osztály soraiba „felemelje”. A különbségek mellett azonban a latin-amerikai fasizmusok jelentős hasonlóságot is mutatnak a két világháború közötti európaihoz. Ilyen például az antikommunista vezető szerep vállalása. Az állammonopolista struktúra kialakulásának meggyorsítása, úgy hogy az állam szerepének erősítése a monopóliumok egyidejű erőnövekedése mellett menjen végbe. A kapitalista „modernizálás” tényezőiben az is közös, hogy lemondanak a strukturális reformokról. A rezsimek fő politikai paraméterei is közösek: a hatalomnak elitközpontú jellege, nyílt diktatúra és kegyetlen véres terror a forradalmárokkal szemben. Az ideológiában nacionalisztikus, antiparlamentációs demagógia megerősödése. A külpolitikában az panzionista tendenciák felélénkülése. A tér- és időkülönbséget figyelembe vevő strukturális hasonlóság magas foka erősíti azt a következtetést, hogy joggal beszélhetünk fasizmusról, mégpedig az európaihoz közel esőről, vagy inkább annak utánzójáról, mintsem valami új típusáról. Tudományos eszmecsere fasizmusról A tudományos tanácskozás elnöksége Április 4-e közeledtével a fák virágdíszükkel vették körül Szabadság-szobrot fórum Főiskolánk is bensőséges ünnepségen emlékezett meg Marx Károlyról