Fórum - Az MSZMP KB Politikai Főiskolájának lapja, 1989 (20. évfolyam, 1. szám)
1989-03-01 / 1. szám
2 KONFERENCIÁINK fórum Egy Buharin-konferencia margójára Nyikolaj Ivanovics Buharin születésének 200. évfordulóját világszerte nagy érdeklődés kísérte. Az 1917-es bolsevik vezető gárda tekintélyes tagja a párt teoretikusaként, a húszas évek szovjetunióbeli politikai történéseinek elsőrendű szereplőjeként, és a Komintern egyik legfontosabb vezetőjeként viharos életutat járt be. A második világháború előtti utolsó nagy nyilvános sztálini per vádlottjaként végezték ki; tragikus halála elítélő visszihangot keltett a korabeli progresszió nem kommunista áramlatai körében. (A kommunista pártok — a kor koreográfiája szerint — magukévá tették az ellene felhozott vádakat.) Buharin az utókor számára elsősorban mint teoretikus bizonyult lényegesnek. Már idén (1988) áprilisban, a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem Földes Ferenc Kollégiumában, négy egymást követő estén, éjfélig tartó heves vita zajlott életművéről. Szeptember 26—27-én pedig a Párttörténeti Intézet folytatta az akkori gondolatmenetet, rangos szovjet és osztrák kutatók bevonásával, a hazai szakembergárda felvonultatásával. A vita Buharin életének szinte mindegyik szakaszára, tevékenységének minden terepére kiterjedt. A középpontban az a mai szempontból is nagy jelentőségű kérdés állt, vajon képviselt-e Buharin olyan elgondolást, amelyből kiindulva a szovjet társadalom járhatóbb utat kereshetett volna a szocializmus felé, illetve vannak-e munkásságának a jelen számára hasznosítható mozzanatai. A történeti megközelítés gyümölcsözőnek bizonyult, mert Buharint olyan ideológusként állította elénk, akinek álláspontja a folyamatok alakulásával csiszolódott. A „baloldali” Buharin, a hadikommunizmus ideológusa képes volt arra, hogy utóbb magáévá tegye a NÉP logikáját, mivel tapasztalta, hogy ez rendezetté teszi az ellátást és élénk gazdasági vérkeringést teremt. A mezőgazdaság problémáját — noha a kollektivizálás híve volt — nem az elvontan felfogott tulajdon, hanem a parasztsággal fennálló viszony szempontjából vizsgálta. Így került szembe 1927 után Sztálinnal, akinek valóban közeli harcostársa volt, mivel az 1927 28-as gabonafelvásárlási válságot az nem gazdaságpolitikai, hanem véres konfliktusokat felidéző kényszerítő intézkedésekkel próbálta megoldani. Buharin Lenin szellemében cselekedett, aki meg volt győződve róla, hogy „a NÉP Oroszországa szocialista Oroszországgá lesz”. Ám abban is Lenint követte, hogy ezt az átalakítást nem a kistulajdonos parasztsággal szembeni durva kényszerrel, hanem részvételével, szempontjainak a figyelembevételével akarta végrehajtani. A nagy műveltségű Buharin filozófusként is képes volt fejlődni. Az 1920-as évek elején írt, „A történelmi materializmus elmélete" c. művét Lukács György és Gramsci még joggal bírálta mechanikus determinizmusa miatt. Az 1330- as években azonban, Marx egyes fiatalkori írásaival megismerkedve, újabb tanulmányaiban lényeges korrekciókat hajtott végre álláspontján. Sztálinnal keletkezett konfliktusának szerves része volt a nemzetközi fejlődésről alkotott, a sztálinitól eltérő víziója, amely árnyalatinak látszó, de valójában igen lényeges javításokat kívánt eszközölni a Komintern korabeli szövetségi politikáján, elsősorban a szociáldemokrácia irányában. A konferencia érdekes színfoltja volt Szvetlána Gurvics történésznek, Buharin lányának a szereplése, aki személyes élményeinek a felelevenítésével is hozzájárult az árnyaltabb Buharin-kép kialakításához. Fred Firszov, a moszkvai Marxizmus—Leninismus Intézet osztályvezetője az újonnan feltárt dokumentumokból adott közre új adalékokat. Szergej Cakunov (ugyancsak az IMS-ből) a közgazdász Buharin nézeteit elemezte. Felszólalt Georg Löwy osztrák történész, az első átfogó Buharin-életrajz szerzője is. A polémia igen éles volt. Megfogalmazódott olyan álláspont is, hogy Buharin nem jelenthetett alternatívát, mivel éppúgy mint Marx, Lenin és Sztálin (sic!) végső soron egy majdani, nem árutermelő szocializmus utópikus távlatában gondolkodott. Mások azt hangsúlyozták, hogy Sztálinnal szembeni fellépése — amelynek ugyan kellő hatalmi eszközök híján kevés volt az esélye a sikerre — egy olyan egészségesebb politikai légkör kialakítását is célozta, amely nyitva tarthatta volna az utat az 1928 utáni útválasztás korrekciójára. Tanáraink és az ülésszakon megjelent hallgatóink nem véletlenül követték nagy figyelemmel a konferencia munkáját. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy a meglepően fejlett hazai Buharin-kutatás eredményeinek a közvetlen bevonásával korszerűsítsük a Szovjetunió és az SZKP történetének az oktatását. Harsányi Iván „Álláspontok az elosztáspolitikával kapcsolatban” című vitafórum néhány gondolati összegzése Főiskolánkon 1989. január 11-én vitafórumot tartottak az elosztáspolitikával kapcsolatban. Mátrai Zsuzsát, a gazdaságpolitikai tanszék tanárát kértük meg, hogy adjon néhány gondolati összegzést a vitafórumról. Az elosztáspolitikát több metszetben lehet vizsgálni. A vitaindító előadás és a vitában részt vevő felszólalók is alapvetően a lakoság jövedelemhelyzetére irányuló elosztáspolitikai összefüggéseket tárgyalták (adottságként kezelve a kapcsolódó egyéb elosztási összefüggéseket). Markó István (MSZMP Központi Bizottság gazdasági, szociálpolitikai osztályának osztályvezetőhelyettese) vitaindító előadásában rámutatott, hogy elosztáspolitikánk gyökerei a 40-es évtized végére nyúlnak vissza, szorosan kapcsolódva új típusú szocialista társadalmi-gazdasági berendezkedésünk alapjainak megteremtéséhez. Elosztáspolitikánk reformját napjainkban több ok egyidejű megléte tette szükségessé: — az elosztás gazdasági, gazdálkodási ösztönző, innovatív szerepének elégtelensége, — a szükségleti elvre épített kollektív elosztási formák kielégíthetetlen tőkeigénye, — az elosztáspolitika eszközrendszerének módosulása, az erősödő pénz- és áruviszonyok térhódítását elősegítő elemek szerepének megváltoztatása, — a fokozatosan felgyorsuló nominálfolyamatok, a hatásos eszközök hiánya a jövedelemkiáramlás fékezésére, — az elosztáspolitika erőforrásigényei és a gazdaság teljesítményei közötti eltérések állandósulása, — a felgyorsuló lakossági jövedelmek polarizációja. A vitában a téma ismert szakemberei vettek részt. Romány Pál, Kemény László, Hoch Róbert, Hetényi István, Gadó Ottó, Falusné Szikra Katalin, Békési László, Rácz Albert, Kolosi Tamás, Kozma Ferenc, Rák György, Dobrovits Iván, Gidai Erzsébet, Radnóti Éva és Gaborják József hozzászólásaikban közös gondolatként megfogalmazódott, hogy a belső egyensúlyt biztosítani hivatott életszínvonalpolitikai restrikció megvalósítása miatt, az elosztáspolitikában tapasztalható dilemmák ellentmondásossá teszik az elosztási gyakorlatot. Ezt részben a gazdaságirányítás módszerei, részben hiányosságai teszik ilyenné. Nincsenek hatásos eszközök a jövedelemkiáramlás fékezésére, a legkézenfekvőbb visszarendezési eszköz az árszínvonal emelése, az inflációt azonban erősíti a központi költségvetés túlzott költekezése is. A növekvő árszínvonal mellett az árarányok újrarendezésével adók, adó jellegű kiadásokkal nő a lakosság terhelése. A vita választ keresett arra: — mit kell hogy jelentsen a munka szerinti elosztás, — mit kell hogy megfizessünk a munkaerő árában, — milyen mértékű legyen a társadalmi jellegű szükségletkielégítés piacosítása. Egy olyan összehangoló elosztáspolitika kialakítása vált szükségessé, melynek célja a teljesítményben a piaci szemlélet erősítése, a szociális szférában pedig a biztonság szavatolása. Ezért követelmény a piaci és nem piaci viszonyok tisztázása, illetve annak eldöntése, hogy milyen mértékben legyen a piacosítás. A vitában megfogalmazódott, hogy az elosztáspolitika kulcskérdése a bérreform. A bérek újszerű megítélésében viszont miközben folyamatosan haladunk a munkaerő áru jellegének elismerése irányába, a munkaerőpiac korlátai csak lasssan oldódnak. Befejezésül idézném Békesi László (Pénzügyminisztérium, miniszterhelyettes) gondolatait: Az elosztáspolitika reformja csak akkor lehet hatékony, ha megoldást, illetve választ ad olyan ideológiai problémákra, mint például: — hogyan kell értelmezni a tőke és munkajövedelem viszonyát? — mi legyen a jövedelemdifferenciákkal? — ki lehet-e védeni az adórendszerben a nivelláló funkciót? — mi lesz a vagyon differenciálódásával? (legyen-e ennek korlátja?) — és végül, mi legyen a talonba tett egyenlőség eszmével? Ha a fenti kérdésekre nem adunk egyértelmű választ, nincs esély az elosztáspolitika programtervének kidolgozására. A konferencia résztvevői Interjú Karsten D. Voigttal, az SPD pártelnökség tagjával . A kelet—nyugati konfliktus ma egészen más képet mutat, mint a XX. század elején. Hogyan jellemezné a Szovjetunió új külpolitikai irányvonalát? Voigt: Az „új gondolkodás” az osztályellentéteken túlmutató cselekvésre ösztönöz. A korábbi „két”, illetve „három világ” elméletet a közös felelősség, az ember és a természet globális túlélése váltotta fel. Az új szemlélet megváltoztatja a hagyományos biztonságfelfogást. Annak felismeréséhez vezet, hogy a problémák csak az államok interdependenciájának figyelembevételével s a rendszerplularizmus feltételei közepette oldhatók meg. A Szovjetunió új békekoncepció kidolgozásába kezdett. Kezdenek lemondani a történelem menetének mechanikus és ideologikus magyarázatáról. Nem a kapitalizmus ellen, hanem vele együtt, közösen kívánják biztosítani a békét. A békés egymás mellett élés elvei manapság növekvő mértékben általános elvek lesznek. Már nem fenyegetésnek, hanem a szocializmus reformista továbbfejlődése iránti ösztönzésnek tekintik a KGST- államok különböző fejlődési pluralizmusát. A fejlődő országok viszonylatában lemondanak az antikolonializmusnak a szocializmusba való átmenetéről. Nem abszolutizálják a szocialista fejlődést, sőt e vonatkozásban kétségeiknek is hangot adnak. A helyi konfliktusokat lehetőleg már nem a kelet—nyugati ellentét prizmáján szemlélik, s a nemzeti érdekek érvényesülnek. A szociáldemokráciát az „új gondolkodás” szövetségeseként említik. Az új prioritások, valamint a kooperáció dinamizmusa a régi reformizmuskritika átgondolását is ösztönzik. Elismerik, hogy az SPD a polgári demokratikus rendszeren belül fejlődési lehetőséget kínál a munkásosztálynak. A „közös európai házra” irányuló szovjet elképzelések érintkeznek az össz-európai békerendszer nyugati elképzeléseivel. Az európai stabilitás feltétele a rendszerpluralizmus és a rendszerek nagyobb nyitottsága, amelyhez a kooperációs békés egymás mellett élés és az „új gondolkodás” esélyt nyújt. A vitakultúra kiszélesítése pedig új minőségű kapcsolatokhoz vezethet. — Milyen hatással vannak az NSZK-ra a kelet-európai szocialista országokban zajló reformkezdeményezések? Voigt: Jelenleg még megvalósulatlan reformokról, gyakorta szándékokról és olyan javaslatokról beszélhetünk ezekben az országokban, amelyekről előbb széles körű vita folyik, mielőtt a jövőbeli politika szilárd alkotóelemei lesznek. Az NSZK érdekei közül elsőként a békét és biztonságot említem. Közép-Európa — s különösen az NSZK és az NDK — a Világ legmilitarizáltabb régiójához tartozik. A háború megakadályozásának az elrettentésen alapuló elképzelése alkalmatlan a béke tartós biztosítására; ezt hosszú távon stabil európai békerenddel kell felváltani. Az SPD az európai békerendet a „közös biztonság” fogalmával jellemzi, amely nem egymás ellen, hanem közösen valósul meg, s az enyhülés időszakát új leszereléspolitikai javaslatokkal egészíti ki. A Szovjetunió elismeri a támadásra való kölcsönös strukturális alkalmatlanság célját, amely a szovjet politika új orientációjának kifejezője. Az össz-európai együttműködés intézményesítése szintén német érdek. A tartós, stabil kelet—nyugati együttműködés csak három elv betartásával lehet sikeres: hosszú távra kell irányulnia, folyamatos munkát és előzetes bizalmat igényel. Javítani kell az együttműködés intézményesítésének kilátásait. Az európai biztonsági és együttműködési folyamat multilaterális jellegű. A kooperációhoz a mindenkori partnerállamok politikai akaratára és politikai érdekére van szükség. A szovjet reformpolitika segíti az együttműködés esélyeit. A szovjet reformokhoz emberjogi érdekeink is fűződnek, amelyek megvalósításáért folytatott harcot — mivel az emberi emancipációs folyamat kifejezője — sohasem lehet befejezettnek tekinteni. A szocialista országok emberjogi kérdéseihez csak önkritikus szemlélettel közeledhetünk. Emlékeznünk kell a kolonializmusra, a tömeggyilkosságokra és a fajelméletre, a nyugati demokráciák mai együttműködésére, diktátorokkal. Gondolni kell a nálunk lévő munkanélküliségre, a hátrányos szociális helyzetűekre és a külföldiekre. A szovjet reformkezdeményezések lehetővé teszik a szocialista országok emberi jogainak kiszélesítését. Mindamellett számolni lehet azokkal az ellenérvekkel, amelyek a meglévő stabilizációjával szuggerálják a biztonságot. A szociáldemokraták számára a „közös európai házban” senki sem fenyegetheti a másikat. Jelenkorunk szervezett békétlenségétől azonban még hosszú út vezet odáig. E folyamat elsősorban a társadalmon belüli színtereken zajlik, de aki komolyan óhajtja e cél elérését, annak a határokon túlmutató folyamatokat is lehetővé kell tennie. — A Szovjetunión belüli reformfolyamat magva a gazdaság modernizálása és a tudományos-műszaki haladás felgyorsítása. Találkoznak az NSZK érdekei e folyamattal? Voigt: A gazdaság modernizálása egyidejűleg a Nyugat fejlett ipari országaival való tartós gazdasági kooperáció valamennyi lehetőségének kihasználását sürgeti. Ilyen intenzív együttműködésre és gyökeres fordulatra a hadigazdálkodásban csak az enyhülés körülményei közepette nyílik lehetőség. Az új gazdasági elképzelés a külkereskedelmet és a Szovjetunió erőteljesebb világpiaci közeledését nélkülözhetetlen modernizációs tényezőnek tekinti. A nemzetközi biztonság önálló részeként kezelt „gazdasági biztonság” a kölcsönös függőséget teremtő érdekazonosságon alapul, a nem konjunkturális gazdasági kooperáció kölcsönös előnyöket eredményez Kelet és Nyugat számára. Ezen elképzelés nemcsak az SPD politikai céljaival találkozik, hanem megfelel az NSZK gazdasági érdekeinek is. A gazdaság esetében abból kell kiindulni, hogy Kelet és Nyugat eltérő gazdasági rendszerei változatlanok maradnak, ezért olyan kooperációs formákat kell kialakítani, amelyek lehetőség szerint számolnak a különböző társadalmi rendszerek elveivel. A kelet—nyugati kereskedelemben két problémát kell leküzdeni: javítani kell a Szovjetunió devizahelyzetén, s rugalmassá kell tenni a szovjet külgazdaságot. Kiutat jelenthet az exportkínálat struktúrájának javítása, amelyet jelenleg a beruházási politika strukturális változtatásaival kívánnak elérni. Az USA-ból és Kanadából származó drága gabonaimport csökkentése devizát szabadítana fel a Nyugat-Európából származó modern késztermékek importjához. A Szovjetunió új utakra lépett a vegyes vállalatok és az erőteljesebb nyugati hitelfelvételek engedélyezésével. E vonatkozásban azonban hosszabb lélegzetű folyamatra kell berendezkedni. A gazdaságuk állapotára vonatkozó szovjet önkritika mellett nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a Szovjetunió tudományos-műszaki vonatkozásban messzemenően nincs olyan reménytelenül lemaradva. Sőt: vannak olyan területek, ahol minőségi ajánlatokra képes, mint pl. a világűrtechnikában. A megszaporodott közvetlen üzleti kapcsolatoknak és a szovjet szakemberek nyugati kiképzésének további fontos dimenziója, hogy mindkét oldalon megteremti az ellenségkép és az előítéletek megszüntetésének emberi és infrastrukturális alapjait. A nemzeti államok nincsenek többé abban a helyzetben, hogy egyedül megakadályozzák a környezet rombolásának más területekre való átterjedését, vagy hatékonyan megvédelmezzék területüket annak negatív hatásaitól. Ezért a határokon túlmutató környezetvédelmi együttműködésre van szükség. — Véleménye szerint milyen körülmények váltották ki a szocialista országokban meginduló reformtörekvéseket? Voigt: A kelet-európai szocialista társadalmakban nem került sor a termelőeszközök társadalmasítására, hanem csak államosítására. E rendszerkonstrukció szükségszerű következménye volt, hogy a termelői igények kevésbé érvényesültek a termelési folyamatban. E „gondoskodás” miatt a lakosság tömegeit apátia és privatizálódás hatotta át. A kulturális, politikai és műszaki innovációs képességet csökkentette a központi tervgazdaság, a demokratikus ellenőrzés hiánya és a társadalom apátiája. A rendszer gazdasági hatékonysága annál jobban csökken, minél komplexebb termelési folyamatokra kerül sor. Kiutat csak hatékony, individuális munkamotiváció jelenthet. A rendszer nem reagál elég gyorsan a külső és belső kihívásokra. E tényezők válságos fejleményekhez vezetnek, s a rendszer stabilitását veszélyeztetik. Ennek felismerése késztette a keleteurópai államok vezetését a reformokra. 1945 óta a keleteurópai szocialista társadalmakban számos reformkísérletre került sor, amelyek vagy külső nyomásra omlottak össze, vagy pedig azért, mert csak fentről, technokrata módon szerveződtek. Ma olyan erős az átfogó reformok kényszere, hogy a demokratizálódás központi törekvés lett. A szélesebb reformkísérlet legfontosabb eleme a jogállamiság erősítése, az egyéni és kollektív mozgástér bővítése, a tervezési és döntési folyamat jobb átláthatósága és a termelők részvételének növelése a döntési folyamatokban, az igények kielégítésére irányuló termelés, a bürokratikus apparátus modernizálása. A gazdasági és társadalmi megújuláshoz és átalakuláshoz a lakosság mobilizálása, saját dinamizmust kölcsönözhet. Politikánknak hosszú távra kell berendezkednie, mivel évtizedek reformfolyamatával számolhatunk. Németh István (Az interjú azon a Hamburgban megrendezett konferencián készült, melyen Németh István a KISZ KB képviseletében vett részt.)