Fotó, 1956 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1956-09-01 / 5. szám

NÉHÁNY MEGJEGYZÉS Még a FOTO márciusi számában írtam egy rövid cikket a negatívok előhívásával kapcsolatban. Ennek néhány meg­állapítását a júliusi számban „Mégegyszer az előhívókról“ cím alatt, ifj. dr. Tildy Zoltán helytelennek tartotta. Mivel azt hiszem, az általam írtak bizonyos fokú félreértéséről van szó, helyesnek találom, hogy néhány megjegyzést tegyek a kérdést illetőleg. Nem látok ellentmondást abban, hogy bár helyes az előhívás terén is az új és jobb megoldásokra való törekvés, még sincs sok értelme újabb előhívóreceptek keresésének. Nyilvánvaló, hogy az előhívási művelet tökéletesítése sokféle módon képzelhető el, nemcsak új receptek révén. Igen hasz­­­­nos volna pl. jobb megoldásokat keresni az előhívás ponto­sabbá tételére, melynek hiánya okozza a legtöbb bajt és tév­hitet az amatőrök között. Ezzel szemben új receptek csak akkor adhatnának valamilyen szempontból többet, vagy jobbat, ha az eddigiektől lényegbevágó dolgokban, pl. a hatóanyag mineműségében különböznének. (Pl. annak idején az Atomal, vagy újabban a Phenidon). Minden olyan természetű változ­tatás azonban, mely csupán a hívók pH-értékének, bróm­­kálitartalmának, a brómezüstoldó hatás (szulfit, rodánkáli, konyhasó) erősségének, vagy más ehhez hasonló tényezőnek variálására szorítkozik, nyilvánvalóan lényegesen nem másít­hatja meg az előhívó karakterét. Ami az előhívók csoportosítását illeti, az általam írt beosz­tás széles körben használatos a szakirodalomban. Termé­szetesen azonban minden rendszerezés, nagyrészt megegyezés kérdése, és így ezen vitatkozni igen meddő volna. Minden­esetre véleményem szerint a sóshívót és a rodonkális hívókat külön csoportba tenni felesleges. Ugyanis brómezüstoldó anyag, a nagymennyiségű szulfit alakjában, ha kisebb mérték­ben is, de más hívókban is szerepel. Ezenkívül a szemcseoldó adalékok nemcsak magát a szemcsét, hanem ezzel együtt a a gradációt is csökkentik, és ezért az „azonos gamma - azo­nos szemcse“ elvet lényegesen nem befolyásolják. (Ez a meg­állapítás azonban arra az esetre nem vonatkozik, amikor a szemcseoldó hatást maga a hívóanyag okozza, pl. Atomal, illetve phenilendiaminok). Hatását tekintve viszont a sóshívó igenis a kiegyenlítő- finomszemcsés hívókhoz (horribile dictu pl. a D 76-hoz) áll közelebb, mint a valódi­ finomszemcsés csoporthoz. A sóshívó hasonlóan a D 76-hoz, és ellentétben pl. az Atomallal, alacsony lúgosságú, és finom szemcsét min­dig csak viszonylag alacsonyabb gradáció (azaz jó kiegyen­lítés) mellett ad. És megfordítva, azonos gammaérték esetén a sós hívás szemcséssége a D 76-hoz áll közelebb és nem az Atomalhoz. Jelen cikk kéziratához mellékelve a szerkesztőség­hez beküldtem két negatívot (Agfa Superpan). Mindegyiken azonos képek szerepelnek fokozatosan növekvő expozícióval. Mindkettőre egy szürke lépcső is lett kopírozva, melyen így a gamma-érték pontosan mérhető. Az egyik negatívot a 100 g-os sóshívóban hívták, gamma = 0,4-re (25°-on 12 perc), a másikat D 76-ban szintén gamma = 0,4-re (18°-on 4 perc). Mindkét negatívról 24-szeres nagyításokat, valamint kb. 200- szoros nagyítású mikrofotográfiákat készítettünk. Ezeken lát­ható, hogy a szemcsésségben lényeges, szembetűnő különb­ség nincs. Egyébként mindkét esetben a szemcse igen finom, a nagy nagyításnak megfelelő nézési távolságból szemlélve észre sem vehető. Sajnos azonban éppen ezért nyomdai re­produkciókban nem lehet a viszonyokat jól érzékelni. A Tildy kortárs által közölt mikrofotográfiák éppen ezért nem tudnak meggyőzni. Mi akárhányszor is vizsgáltuk, ezt az ő általa írt feltűnő különbséget nem tudtuk megkapni. Csak azt tudom feltételezni, hogy az összehasonlított minták gamma-mérései nem voltak elég pontosak. Egyébként tudtommal a Magyar Filmlaboratóriumnál is végeztek egy időben a sóshívóra vonat­kozó méréseket, melyek szintén a miénkhez hasonló ered­ményeket mutattak. Persze távolról sem állítom azt, hogy a sóshívó rossz volna. Véleményem szerint erős nagyítások és jó kiegyenlítés szükségessége esetén feltétlen érdemes használni. Hiszen nyilvánvaló, hogy pl. a D 76-ban szinte lehetetlen jól kézben­­tartani a 0,4-es gammára való hívást, mivel ez esetben a gra­dáció a hívási idővel igen érzékenyen változik. A D 76 szerintem is inkább nagyobb méretű negatívokhoz való, melyet maga­sabb gammaértékre hívhatunk. A sóshívónál túl magas gra­dáció viszont el sem érhető. Összegezve az eddigieket megállapíthatjuk, hogy a sós­hívó a D 76-tal azonos típusú (bár egyazon csoport két szélső végletét képezik), de ez nem jelenti azt, hogy a gyakorlatban egymással minden szempontból megegyezőek volnának. Ami a „csoda­hívó“ kifejezést illeti, ez tényleg minden­képpen helytelen. Elsősorban azért, mert ilyenek nincsenek. Sajnos azonban a tájékozatlanabb amatőrök között — ezt számos, személyes beszélgetés során tapasztaltam — igenis vannak többen, akik ilyenekben keresik a jó fényképek titkát. Nem az öncélú vita kedvéért, hanem egyedül az ő érdekük­ben írtam e sorokat. Radó Aurél FORTE FOTOKÉMIAI KUTATÓ MÉG EGYSZER A BUDAPEST ALBUMRÓL A FOTO legutóbbi számában Máté György írásában méltatás jelent meg a Budapest albumról. Szerintem egy ilyen idegen nyelvű, tehát külföldiek részére készült album mind­annyiunk ügye, feltétlenül beszélni kell annak hibáiról is. Elsősorban tisztázásra szorul vajon miért adjuk ezt a külföldi olvasók kezébe ? Véleményem szerint elsősorban idegenforgalmi toborzónak kell lennie, amelynek alapján az olvasó kedvet kap szép fővárosunk megtekintésére, másrészt aki itt járt, gyönyörű emléket vihessen magával haza. A Buda­pest album sajnos nem mindenben felel meg ezeknek a köve­telményeknek. A nyomás technikáját is kritizálni kell. Ha egymás mellé tesszük az albumban és a FOTO régebbi számaiban megjelent azonos képeket, úgy rögtön szembetűnik mennyivel finomabban adja vissza a kép fényeit, részleteit a Vörös Csillag Nyomda kliséje. Lehet, hogy a papír különböző volta is okozza, de tudjuk, hogy milyen sokat ront a nyomás a képen, tehát nem ártott volna több próbanyomatot készíteni és amelyik kép igen sokat veszít a brillanciájából nyugodtan félre lehetett volna tenni és helyette másikat választani. Továbbá teljesen elhibá­­zottnak tartom a kétoldalas átmenő képek nyomását, mert a kötés miatt teljesen élvezhetetlenné válnak. (Pl. 9 Járai, 24 Kötnyek, 31 Várkonyi kép.) Reismann János szerkesztő hozzáértését nem akarom kétségbe vonni, de egy ilyen nemzetközi közönség részére készült album összeállítását szerkesztőbizottságnak kellett volna végeznie. Maga az album egyébként nem teljesen tük­rözi azt a magas nívót, amit a magyar fényképező kultúra magának világszerte kivívott. Több olyan kép akad, melynek művészi hitele ellen kifogást lehet emelni. Pl.109. Budai alagút, Jónás Pál, 114. Martinelli tér, Czeizing Lajos, 137., 138. Margit­sziget, Reismann János, 139., 140. Gink Károly kép. A Margitszigetről sokkal művészibb képet is lehetett volna hozni. Természetesen ez még jobban kiemeli ugyanezen szerzők és a többi kiváló művészfényképező: Vadas Ernő, Járai Rudolf, Rév Miklós és a többiek igen sok, magas színvonalú képét, amelyek művészi értéke elvitathatatlan. A szerkesztő úgy érzem nem járt el kellő körültekintéssel, mert ha csak a FOTO eddigi számait lapozta volna át, akkor nem maradhatott volna ki Lukács János: Műemlék a ködben, Mező Sándor: Napsütés, Kotnyek Antal: Jégzajlás c. képe. Nem beszélve az Ernszt Múzeum vagy a MADOME kiállítások anyagáról, melyek között feltétlenül akad még olyan művészi felvétel, amelynek helyet kellett volna adni. (Továbbá régebbi művészi fénykép albumaink időtálló képei is talán helyet kaphattak volna.) Ez a kezdeményezés feltétlenül alapja kell, hogy legyen a következő albumoknak, melyek hazánk szépségeit mutatják be. Szabadságom alatt a Tátrában lelkes hangon hallottam beszélni cseh elvtársakat a mi gyönyörű Balatonunkról. A következő kötetnek feltétlenül és minél hamarabb erről kell készülnie, mert növekvő idegenforgalmunk szinte már követeli. Kriss Géza 17

Next