Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)
1864-01-27 / 21. szám
A KAPITÁNY LEÁNYA. (Elbeszélés, PUSKIN után.) (Folytatás.) S miért kell e parasztnak áldását kérnem ?“— „Tüstént Péterként“ — viszonzá anyám — „ez a te tiszteletapád *), csókold meg kezét, és kérd áldását.“ Nem akartam. Erre a paraszt kiugrott ágyából, megfogta a szekercét, melyet hátán hordott és azzal minden felé sújtott. Szaladni akartam, de egy lépést sem tudtam tenni; a szoba megtelt halottakkal, holttetemek fölött botorkáztam és vérfolyamban gázolam. A borzasztó paraszt barátságosan kiáltott s mondái „Ne félj, jöjj, fogadd áldásomat.“ Borzadás és félelem erőt vettek rajtam..............Se percben felébredtem. A lovak megállották: Saveljits megfogta kezemet s mondái „Szállj le, uram , megérkeztünk!“ „Hová?“ kérdem szememet dörzsölve. „Egy kocsmába. Isten megsegített , egyenesen a gyepűre bukkantunk. Lépj ki hamar és melegedjél meg!“ Kiszállottam a kibukából. A zivatar még mind dühöngött, jóllehet csekélyebb erővel. Oly sötét volt, hogy egy lépésre se látott az ember. A korcsmáros az ajtónál élénkbe jött, lámpát tartott ködmöne alatt s egy szűk, de tiszta szobába vezetett bennünket, mely fenyőszállal volt megvilágítva; a falon egy pisztoly s egy magas kozáksipka volt felakasztva. A fogadós, születésére nézve járki kozák, mintegy hatvan éves, de még most is fris és erőteljes ember volt. Saveljits előhozta a theaszekrényt és tüzet parancsolt, hogy theát főzhessen, melynek soha sem éreztem oly szükségét mint jelenleg. A fogadós kiment, hogy gondoskodjék arról. „Hol van vezetőnk ?“ kérdem Saveljitstól. „Itt méltóságos úr!“ felelt egy hang felettem. Felnéztem a függő padolatra (neme a függő ágyaknak orosz kunyhókban) s láttam egy fekete szakállat s két szikrázó szemet. „Jól átfáztál, pajtás ?“ „Hogy ne fáznék az ember ilyen vékony, rósz kiflibe ! Volt ugyan egy budám, de megvallva az igazat, tegnap a korcsmárosnál hagytam, a hideg előttem nem oly jelentékeny.“ E percben lépett be a fogadós a főző masinával. Vezetőnknek egy csésze beát ajánlottam, leszállóit. Külsejét rendkívül jelentékenynek találtam. Negyven éves, középtermetű, sovány és széles vállú ember volt, fekete szakálla szürkülni kezdett. Nagy, kihülyedő szeme volt, vonásai kellemesek, de alattomos kifejezésnek. Körhajat viselt s szakadozott kaputot, s bő tatárnadrágot hordott. Odanyujtottam a csésze beát, megkóstolta s elfintorította képét. „Nagyságos ur, tegye meg azt a szívességet hozasson nekem egy pohár bort; a thea nem kozákital.“ Örömest teljesitem kivonatát. A fogadós a korcsmából üveget és poharat hozott, hozzálépett s a mint meglátta őt, igy szólott: „Ah! ismét nálunk vagy ? Honnan kerültél ide?“ Vezetőm jelentékenyen intett s képes kifejezésekkel felelt: „Megláttam a mezőben, én kendert nyüttem, az öreg asszony követ hajgált utána, de hibásan. — Nos és a te embereid ?“ „Eh! mit a mi embereink!“ felelt a fogadós tovább folytatva az allegorikus beszélgetést. „Misére harangoztak, de a papné nem akarja; apap a vendégnél van, az ördög szabadjában jár kél a faluban.“ „Hallgas öreg,“ mondá az én kóborom. „Ha jön az eső, terem a gomba, mindjárt ott a kosár is. Azonban egykor (itt újból intett) a szekercze a háton függ; az erdész körüljár. Egészségére nagyságos ur!“ E szavakkal vette a poharat, keresztet vetett, s egy házamba kiitta. Akkor meghajlott előttem s ismét a hálópadlatra hágott. Akkor egy szót sem értettem e szemfényvesztő beszédből. Később megtudtam, hogy a saiki sereg ügyeiben használtatott, mely épen azon időben az 1772-ki lázadás után alakult össze. Saveljits rendkívül nyugtalan képpel hallgatott: boszúsággal pillantott majd a fogadásra, majd vezetőnkre. A fogadó féloldalt feküdt a pusztán, távol minden falutól és rendkívül hasonlított egy rablótanyához, de mit lehetett volna segítni a dolgon! Továbbhaladásra gondolni sem lehetett. Saveljits nyugtalansága sok mulatságot okozott nekem. Eközben a padon fekvőhelyet készítettem magamnak. Saveljits a sátra feküdt, a fogadós pedig a földre. Majd az egész ház hortyogott, és én halálhoz hasonló mély álomba merültem. Amint reggel meglehetős későn felébredtem, láttam, hogy a zivatar elmúlt, a nap kisütött. A hó vakító köpeny gyanánt feküdt a beláthatlan sivatagon. A ló be volt fogva. Kifizettem a fogadóst, ki oly keveset kívánt tőlünk, hogy maga Saweljit sem veszekedett vele, szokása ellenére; az öregnek valóban tegnapi boszúsága tökéletesen elenyészett. Kiáltottam vezetőnket, megköszöntem a nyújtott segélyt és parancsoltam Saweljitsnek, adjon neki egy fél ezüst rubel borravalót. Saweljits sötét képet vágott. „Mire azt?“ mondá. „Mivel szekereden a fogadóhoz hoztad ötét ? Már, mondja mit tetszik uram de nekünk nincs kivetni való fél ezüst rubelünk .... Ha mindeniket italpénzre adod, magad fogsz megéhezni.“ Nem veszekedhettem Saveljitscsel. Felfogadtam volt, hogy a pénzt egészen gondviselése alá bízom. De boszantott, hogy magam ne mutassam háládatosnak oly ember irányában, ki, ha nem is életveszélyből, de minden esetre igen kellemetlen helyzetből rántott ki. „Jól van“, mondom hideg vérrel, „ha nem akarsz egy fél ezüst rubelt kiadni, hozd elő valamelyik ruhadarabomat. Igen könnyen van öltözve. Add neki nyúlkörösbundámat. „Mit gondolsz, Péter Andrejits? Mire kellene neki bunda! A kutya beissza a legelső jó alkalommal.“ „Az nem a te dolgod, öreg“— mondá a kóbor — „hogy beiszom-e vagy se! Ő nagysága már egyszer szíveskedett nekem ajándékozni a bundát; ez az ő urasági akarata — és te szolga, nem mondhatsz ellent, hanem engedelmeskedel.“ „Féljed az istent te zsivány!“ felelé Saveljus haragosan. „Nem látod hogy a gyermeknek nincs meggondolása; együgyüségét hasznodra akarod fordítani ! Mire neked a szép börbunda. Úgy sem húzhatod átkozott lábaidra. “ „Ne okoskodjál,“ mondám felügyelőmnek. „Hozd elő a bundát rögtön!“ „Aha jóságos isten!" sóhajtozott Saveljits. „Az uj nyúlbörös bundát! Aztán ha valami olyas lenne — de ilyen sehonnai naplopónak !“ E közben a ruhát előhozta. A paraszt tüstént felpróbálta. A bunda, melyből magam is kinőttem volt, valóban kissé szűk volt neki. De most már gondolta, menjen a hogy akar s felhúzta, bár persze varrása ropogott. Saveljus majdhogy nem sirt, a mint a fonált szakadni hallotta. A kóbor ajándékommal rendkívül elégült volt. Kibitkámig kisért s mélyen meghajolva mondá : „Ezer köszönet nagyságos ur! Isten jutalmazza meg jóságát. Sohasem fogok megfeledkezni jóakaratjáról!“ Elment dolgára és én is tovább haladtam, mit sem gondolva Saveljits boszankodására. Majd elfeledtem a tegnapi zivatart és vezetőmet a nyúlbőrbundával egyetemben ... Orenburgba érkezvén, tüstént a generálishoz mentem. Magas növésű de az időtől kissé meghajolt ember volt. Hosszú, ezüstfehér haja volt. Viseltes, átlőtt egyenruhája Anna Ivannovna idejebeli harcosra emlékeztetett s kiejtésén német dialektus érzett. Átnyujtom neki atyám levelét. A mint nevét hallotta, átható pillantást vetett reám. „Ah ! istenem“ — mondá — mi rég volt Andrej Petrovits a te korodban , és most már ily derék fia van!“ Feltörte a levelet és félhangon olvasott, közben észrevételekkel kisérvén. „Nagyságos Iván Karlowits úr, remélem, hogy excellenciád.......“ „Micsoda dolog ez! Pfui, hogy nem szégyenli magát! Persze, a rend mindenek előtt, de mégis így írni egy öreg collegájának !----“ „Excellenciád nem feledte el....“ „Hm !“------„és-----mint .... a boldogult hadvezér Man..........Hadsereg .... és még . . . Karolina . . . .“ „Hehe, pajtás, hát még most is emlékezik az ifjúi bolondságokra !“— „Most a dologra .... Önnek az én virgonc . . . .“ „Hm ! . . .“ „Tövis keztyüvel fogni*)..........“ „Mi az? Tövis keztyü? Ez valami orosz példabeszéd!.... Mit teszen az, tövis keztyüvel fogni ?“ ismételte felém fordulva. „Az azt teszi“ — felelék lehető ártatlan pofával — „barátságosan bánni, nem lenni szigorúnak, több szabadságot engedni, etc.......... „Hm! Értem . . . .“ ,„nem hagyni sok szabadságot ........“ „Nem! a tövis keztyü valami egyebet jelent ....“ „Átnézve az útlevelet..„Hol van ? Ah itt..“ „és a semenowi testőr századtól___“ „Jó-jó, mindenről lesz gondoskodás ....“ „Engedd, hadd öleljelek meg, mint régi pajtást és barátot.......“ „Ah! végre ide jutottam.... és igy tovább, és igy tovább.... Nos, kedvesem,“ monda, miután a levelet elolvasta és útlevelemet félre tette: „Minden meglesz Mint tiszt az **) századba fogsz lépni és most hogy ne veszíts időt reggel tüstént menj a Belogorszki erősségbe, hol Miranov kapitány főnöksége alatt fogsz állani, igen jó, derék ember. Ott meg fogod tanulni az igazi szolgálatot, a valódi fegyelmet. Orenburg nem neked való. A szórakozás hátrányos az ifjú embereknek. Ma délben vendégem leszesz.“ „Minden perc roszabb!“ gondolom magamban. „Mi hasznom benne, hogy már csaknem az anyatestben testőr-kadéttá lettem ? Hová vezetett az engemet? Az ***-i századba, és egy kietlen erősségbe a kirgizkorszaki sivatag szélén. Iván Karlowitsnál ebédeltem, öreg segédje mellett. Szigorú német gazdálkodás uralkodott asztalán; úgy gondolom, hogy a helyőrségbe való gyors küldetésemnek oka azon aggodalom volt, nehogy majd asztalánál néha-néha egygyel több vendég foglaljon helyet. Másnap búcsút vettem a tábornoktól s megindultam kijelölt helyemre. *) Tiszteletapát s anyát az oroszoknál a mátkapár az esküvő napján kap. Ezek ugyanis az esketési szertartásnál a tulajdonképeni mátkavezetők, kik kijeleltetésük szerint az apa és anya helyét pótolják a mátkapárnál. Fordító. *) Orosz példabeszéd : kurtán bánni valakivel. HARMADIK FEJEZET. Az erősség. Belogorszk erőssége negyven orosz mértföldre fekszik Orenburgtól. Az ut a Jark szirtes partjánál halad el. A folyam még nem volt befagyva s ólomszinü habjai szomorúan sötétültek az egyhangú, hólepte partok között. Ezentúl a Kirgiz-puszta nyúlik el. Szemlélődésekbe merültem, melyek többnyire igen szomorúak valának. A határőrségi élet kevéssé volt vonzó rám nézve. Miranov kapitányról, jövendőbeli főnökömről egy képet alkottam magamnak s úgy képzeltem, mint szigorú, mord öreget, ki csak a szolgálattal ismeretes, s minden kicsiségért kész engem kenyérre és vízre ítélni. Ekközben szürkülni kezdett. Elég gyorsan haladtunk. „Messze még az erősség ?”– kérdem fuvarosomat. — „Nincs már messze...“ feleség már ide látszik. Mindenfelé néztem, azon reményben, hogy ijesztő bástyákat, tornyokat és sáncokat fogok látni, azonban egyebet nem vettem észre, mint egy kis falut, kerítéssel körülvéve. Egyik felől három-négy széna-boglya állott, a másikon egy kajsza szélmalom tanyán leeresztett szárnyakkal. „De hát, hol az erősség ?“ kérdem bámulva.• „Ott van ii!“ feleté a fuvaros a falucskára mutatva és ezen szónál ugyanabba be is hajtottunk. A kapunál egy régi ivaságyu tűnt szemembe : az utcák szükek és görbék voltak, a házacskák alacsonyak és nagyrészt szalmával fedettek. Parancsoltam, hajtson a várparancsnokhoz, és egy pillanat múlva a kibitka kicsi faháznál állott meg, mely egy dombon, a hasonlókép fából épült templom mellett volt építve. Senki sem jött elembe. A tornácba léptem s az előterem ajtaját kinyitottam. Itt az asztalnál egy vén invalidus ült s egy zöld egyenruha karjára kék foltot varrt. Kértem, jelentsen be. „Menjen csak be“ mondá az invalidás : „a mieink benn vagynak!“ Egy szegény, régi módon ékített szobába léptem. A szögletben egy állvány volt edényekkel : a falon egy tiszti oklevél függött üveg és ráma alatt, ugyan e körül ragyogott néhány népies fametszés : Kustrin és Ozsakoff hódítása, valamint a „menyasszonyválasztás" és a „Kandúr temetése.“) Az ablaknál egy öreg aszszony ült, rövid felöltönyben, fején keszkenő fonalat gombolyított, melyet neki egy félszemű, tisztiegyenruhás ősz ember tartott. (Folytatása köv.)