Fővárosi Lapok, 1864. december (1. évfolyam, 275-299. szám)
1864-12-01 / 275. szám
275-ik SZ. Csütörtök, december . Kiadó-hivatal = Pest, barsztok-terc 7. Első évfolyam 1864 .£■*':: FŐVÁROSI LAPOK Megjelen az ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kr pokat kivéve mindenn .p. ko- .. . Bélyegdij minden igronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tatárkor • • • 30 kr SZERELMES TÖRTÉNETEK. — Nemes Alberttel — (Folytatás) Szomorú itt minden . . . szebb a tenger partja. Virágnövények famagasságra nőnek ottan. Yam gyökér ágazik szélylyel, delicék himbálóznak rajta. Mauritia környezte ház ajtaján valaki kopogtatott. Fiatal szolganő nyitá ki az ajtót. A jövevény belépett. — Ki vagy, szegény teremtmény ?.. fordult az hozzá. — Messziről jövök, Caraccasból, az összeomlott városból. — e ház öreg asszonyát keresem. Hol van mostan ? Köny fakadt a szolganő szemében. — Meghalt. Tegnap temettük el. Fia utáni aggodalom vitte a sírba, aki elment menyasszonya után. Nem szólt többet a jövevény , eltántorgott. Tengerpartra ért, hol gyorsröptű brigg horgonyzott, útra készen. Egy-egy kifeszített vitorlába belekapott a szél, mintha vinni akarná. A legénység mogorván nézett körül. Feszülten kérdezték : — Mit csinál az örömök városa ? Nem láttad kapitányunkat ? .. A szakadozott ruhája és összetört ábrázata nő fuldokolva rebegő: — El van temetve . . . Azzal tovább ment a part hosszában. Egy kifüggő sziklánál leült. Elmerült a tenger nézésében. — Gyöngyöt terem a mély . . . nyugalmat. . puha ágyam lesz alant.. . A tenger hivólag fölragyogott. Szépen látszó, milliónyi apró csillagok lepték el a vizet, rajta nyüzsögve, fénybe borítva a hullámokat. Mintha híg aranynyá vált volna a tenger vize, forrongott, emelkedett szívbüvölő csillogással. Vészmadár szállongott fölötte, vijjogva, félve, valami kóbor naszád haladt a sziklák között. Utána csapdosott. A bemártott, s fölemelt evezőkről arany csöppek hulltak vissza. * #■ * Hátra dőltem székemen. Szemem elhajlott a lámpafény elöl, kezem a beírt lapokon nyugodott. Künn a sötét éjben cikázott a villám, s az ablakon keresztül szélkoboldok sziszszenése hangzott. Fölnéztem vendégemre. Ez árnyban ült, sötét arcát és villogó szemeit felém fordítva. — Megírta ön? Jó. Olvassa föl, kérem. Elolvastam az elbeszélt történetet, alapjában híven, mint ő mondta. (Vendégem, unaloműzőül néha történeteket beszél.) — A mű nincs befejezve ; pár szó, s meg volna az egész. — Szóltam a tollat forgatva ujjaim közt. — A hölgy a tengerpartra ért . . . Ő gúnyosan szokta össze ajkait. — .. .És beugrott!. . Nincs tovább. Bűvölettel bírt előtte a bukás örvénye, — bűvölettel az aranyhabos tenger; s mert az előéletet vissza nem szerezhette többé, — birt előtte vonzó erővel a halál. A tengernek csak felülete változik: mélye egyformán marad. . . . Künn a vihar szeme villámlott; szélkigyók sziszegtek ablakom alatt. II Szoktak önök őrjöngő játékokat játszani? Kártyalapokkal, s az élet kincseivel? Ah, hogyne! kisebb nagyobb mértékben mindenki. Csak egy embert láttam, ki a szivekkel játszott, s utójára mégis maradt számára egy, csak egy embert ismertem, ki mindenét oda dobván a zöld asztalra, megnyeré azt — és nem játszott többet. E nép itt közöttem nem bírja fölfogni saját kincse értékét. . . Tesz és veszt. Most néző vagyok, s kacagok rajtok. Makao életre és halálra. (Egy naplopó meséje.) Regaliával kínálsz Scipio ? Jó, elfogadom , bár sajnálom e havannát eldobni. Hehe! mit bámulsz Aurelian, arra az üres üvegre ? szeretnéd telten látni. Hadd el! elég volt mára. Menjünk haza, olyan zavaros a fejem. — Ne rikolts a fülembe Pampa! te meg Atticus ne taposs minden percben a tyúkszememre. Menjünk haza... Holnap szívesen látlak benneteket a „gúlák melletti palotában.“ Lesz minden a mi jó , lesz makaó is.. . Mit röhögtök, bolondok! mikor Marcus Antonius beszél ? Adj egy korty pálinkát te borzas, mert lelkemre kiszáradt a nyelvem. Cudar lesz ez! node jobbat isztok holnap nálam — Antonius dictatornál.. Hehe ! Antonius, Cleopatra nélkül? Hej, nekem is volt egyszer egy elhagyott angyalom ; nekem is volt egy démonom. Mit bámulsz rajtam Pompejus? nem hiszed? . Az ördögbe! azt ki ne mondd. Ha én elhiszem, hogy a hosszú krajcáros,mivel kínálsz, ha elhiszem, regálja, hogy ti mindnyájan római nobilik és hősök vagytok, — nyomoru lézengök,hajdan grófok,bárók?— mi bámulni való van azon, hogy egykor olyan szerepet játsztam, mint a triumvir?. Jártatok Odessában? — hogy ne jártatok volna , kivált te, Atticus, ki még a hottentottáknál is megfordultál, te ki utazásaidban szórtad a pénzt még sem fogyott el. Utoljára is egy párisi balletistánc koppasztott meg,hogy nem maradt más,mint az a carniolos inggomb, mit örökre fitogtatsz, fényűző! Odessában igen ! Odessában láttátok azt a héttornyos kéjlakot a tengerpartján, a kikötő mellett? . No az egyszer az enyém vala — nagyon sokat adtam érte, de mégis megvettem. Termett a caucasi bányasor eleget. Boldog voltam. Ifjan házasodtam és szerelemből. Nem tenger kincset hozott magával , hozhatott is. Egy kis jószágkormányzónak volt a leánya. Nem mondom meg apja nevét. A vén bolondot a bu vitte sírba. Hehe!.. Házasságom második évében jött romlásom. Mit ? — Romlásom ? — dehogy , a boldogság, a „fekete grófnő“ képében. Ki volt e tulajdonképen? mit tudtam én, mit tudta más; csak azt, hogy műveit, dúsgazdag és varázs szép vala. Lelkemre, olyan termet, ajk, haj, szem nincsen sem a földön, sem az égben, talán csak a pokolban. Barnás arcbőréért, — mely különben sokkal szebb volt az alabász-fehérnél,— nevezték „fekete grófnődnek. Lelkemre nagyon szép volt. Imádta minden férfi, a főkormányzótól kezdve, végig. Majd megbomoltak értte. Csak én tudtam, hogy kit szeret, s bár két választottja volt,mégis boldognak éreztem magamat. Tudtam, hogy az egyik szerencsés én vagyok, és a másik? Hehéhe! ugye kiváncsiak vagytok, megtudni a másik üdvözölt vetélytárs nevét ? Megsúgom... — A makaó!.. He! ugye mást képzeltetek ? hiszem. No, tehát a grófnő imádta azt a kártyajátékot, amelyben a nyolc és kilences szemű rémek — a verők. Volt is benne haszna, akit szeme meg nem vert, meg verték schlagerjei. Ezernyolcszáz — nem tudom hányadikán ? egy ilyen makaó „estély“re voltam hivatalos; rajtam kül még négyen vagy öten. A legtekintélyesb családbeli egyének. Mikor oda érkeztem, már javában folyt a játék. A grófnő adta a bankot, félmillióból. Arca lobogott, midőn a mesés tételeket nézé,, de az nem aggasztó. Folyvást nyert. — Elfogad engemet is szép grófnő, mellékszemélynek ? Szóltam az arany és váltóhalmazos asztalhoz közeledve. Piciny kacsait nyújta felém. Egy vén krimi úr kártyájára raktam a tételeket. Ez a vén tatár irtózatos „péch“-ben volt, majd minden játszmát elvesztett. De ostoba is volt. Lelkemre hogy is ne, mikor ötre is vett. Nem sokára tökéletesen kipusztult. Én foglaltam el helyét. Szenvedélyem győzött az ildomosságon és udvariasságon ; roppant összegeket kockáztattam, s mind elvesztem. — A ki szerencsétlen a kártyában . . . súgott felém a tündéri kobold, —a ki nem egészítve a mondatot szóval, csak lángoló pillantással. A vér mind halántékomba tódult,— kezem reszketett; utolsó pénzemet vesztem el. —• Reszte bank! tagolom tompán, az új osztásnál. — A kártyák forogtak; a grófnő nyert. — A vesztett összeghez csatolva aranybányáimat, faluimat, palotámat, — kifutja az egész bankot. Tartom. Sziszszenve kapott a grófnő a kártya csomag után. Arcán megdöbbenés mutatkozott. Szemei elveszték fényüket, vad, riasztó tekintetet vetett reám. Azután osztott. Neki kettője vola, s nekem csak egy ! Koldussá lettem általa. Fölálltam. Forogni kezdett velem a terem. A mahagóni asztalba kelle fogódznom. — Egy életet két kártyára !.. nyöszörgöm kétségbeesetten. Magam sem tudtam, mit akartam vele ? — Egy halált! . . felelt vissza tompán a grófnő. Úgy elfogadom. Mohón ragadtam meg a két kártyát. Áll!.. Nézni kezdtem, lassan, vontatva. A grófnő nem csapta föl kártyáit, mi mindenesetre jó jel reám nézve. Nyolc! Sikoltam kitörve. És ekkor hallom ama irtózatos számnevet, mely az égből a pokolra taszitott, mely elrabolta reményemet, boldogságomat, hitemet. — Kilenc... Összerogytam. Mikor eszméletre tértem, otthon találtam magamat. Azt gondoltam álom az egész. Álom volt bizonynyal, nehéz, lidércnyomású. Hisz mellettem van Feodora, az én angyalszép, angyaljó feleségem, akiért annyi önvád kinzott, de a kinek nem lesz többé reám panaszra oka. Az a kártyajelenet bizonyosan jó nemtöm óvó képidézése volt, kinyomatot nyerve agyam phantastikus eszméi által. Mi is lehetne egyéb ? Feodora hangja beszélt hozzám, gyöngéden, szerelmesen : — Férjem, az istenért, mi történt veled az éjjel? Annyit aggódtam miattad, annyit sírtam. Vártalak s nem jöttél, reggel felé hoztak haza téged, elalélva. Mi lett? Mondd meg nekem. Megcsókoltam az aggódó ajkait, s körülnéztem. Tekintetem egy, ágyamhoz közeli asztalra esett, melyen kis rózsaszin levél feküdt. — Ki küldte e levelet ? mondd, ki ? .. s utánna rohantam. Föltéptem a lepecsételt papirt,melyből még kisebb köteg hullott ki. A kötegkében hamuszin por volt, a levélben e pár sor : „Ön elveszté a tételt, adóssom meg értte. Az ide mellékelt friss por,vízben gyorsan fölolvad. Az utolsó tétel vesztesége : önnek — neje élete, az én nyerésem — halála. Az ön „fekete grófnője.“ (Vége köv.)