Fővárosi Lapok 1865. november (251-275. szám)

1865-11-25 / 271. szám

271-ik 87. Szombat, november 25. Kiadó-hivatal: Pest. barátok,terem?. Második évfolyam. 1865 Előfizetési dij: Félévre ..... 8 Irt. negyedévre ... 4 trt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronként képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipótutca 1. bz. 1. em. Hirdetési dij : negyed hasábos petit sor 5 kv Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 km __Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. EGY ORSZÁGOT EGY SZÉP NŐÉRT. (Történeti elbeszélés.) Ábrás Károlytól. (Folytatás.) IX. Ugyanezen nap késő éjszakáján két sötét alak, mint kísértő rém lopódzott ki a magyar táborból, egyenesen az út nélküli hegységeknek véve útját. Hol a Kárpátok ágazatai Oláhország földén már nagy részben fennsíksággá változnak, kezdődnek az úgynevezett jaltai havasok délkeleti bércei, melyek számos egymástól különvált hegyláncokat és hegycsoportokat képeznek, melyek Dinári, Argentán, majd Haemos vagy Balkán hegyeknek neveztetnek, míg másutt neveik sincsenek , hanem csak egyik vagy másik tájék nevét viselik. Mintegy jó kétórai gyaloglás után, e hegyláncolatok rengetek erdőségei, tekervényes szikla utai között haladt a két kalandor. Az egyik ezek közül hihetőleg vezető lehetett, mert biztos tájismerettel bátran haladt előre, mig a másik gyakran meg-megállott,gondolkozván mintegy, hogy nem jobb lenne-e még visszatérni, mig mi sincs elveszve, még minden helyrehozható; a halálos ideg föl van ugyan már húzva, de az iv még nincs elpattanva ; ha ez már megtörtént, ha elröpült a vessző, nincs halandó erő, mely azt útjában többé fönntartsa. — Eh, szólt némi gondolkozás után , legyünk szilárdak föltételünkben, főkép midőn ettől családunk jövő boldogsága függ. S csakugyan nem is gondolt többé erre, legfölebb a fárasztó út zavarta néha kedélyét. — Soká megyünk-e még ezen nyak- és lábtörés úton ? — kérdé végre társát, talán csak hogy beszéddel űzhesse el a lelke elé tolongó Betét gondolatokat. — Közel vagyunk uram célunkhoz, felelé amaz, mindjárt elérjük az őrszemeket. — S vájjon a vajda maga is ott leende? — Több mint bizonyos, uram , hogy ott fogjuk találni. — S honnan tudod te ezt fickó ? szólt társa pillanatig megállva, s gyanakodó tekintettel méregetvén tetőtől talpig vezetőjét. — Ha ha ha, ho ho hó! nevete föl a megszólított vad humorral, valóban különös kérdéseket teszesz uram, ti kiküldétek bennünket, hogy tudjuk ki az ellenség helyzetét , fekvését; használtok mint kopót, mely fölverte a vadat számotokra, s aztán azt is óhajtanátok tudni, hogy és miként szereztük magunknak e tudomást; a tudósításokért, melyeket az ellenség állásáról hozunk kegyelmeteknek, fizetnek, ezért nem. — Fogd ezt, szólt a másik erszényt nyomva a kalauz markába, hanem mindenek fölött igazságot s őszinteséget követelek. — Egyik sem fog hiányozni kegyelmes uram, tehát figyeljen: az ilyen magamféle szegény ördög szívesen elvállal bármi nyaktörő megbízatást, ha abból valami kis hasznot lát, de azért jegyezze meg uram, hogy a mi életünk is szintoly becses , mint a kegyelmeteké vitéz uraim , hogy tehát anyira a menyire biztosítsuk magunkat, mindkét részre szolgálunk. E fölfedezést, azonban bizonyára nem tettem volna, ha meg nem volnék felőle győződve, hogy kegyelmed is vitéz úr, épen igy akar most tenni. — Gazember , gondolá magában az útitárs, menyire meggyaláz szemtől szemben, s még csak meg sem szidhatom érette! E párbeszéd után mintegy félóráig haladhattak még szótalanul egymás mellett, a mikor a vezető megállott, s körültekintett a menyire az éj félhomálya engedé, mintha tájékozni akarná magát. — Helyen vagyunk uram, szólt aztán társához, egyszersmind ujjait szájába tevén, hosszú, éles, fülsértő hangon füttyentett, melyet az erdők rengetegei százszorosan viszhangoznak. A jeladó füttyre csakhamar két-három oláh fegyveres termett előttük, mintha a földből vagy sziklákból nőttek volna ki. Utasaink néhány szót váltva velök,egyiknek kalauzolása alatt megindultak a járhatlannak látszó sűrűségek között. Néhány percnyi gyaloglás után kalandorainknak úgy tetszett, mintha tűz csilláma tűnt volna föl a fák között, kevés idő múlva ezt is elérték. Néhány őv lézengett nagy lomhán az izzó parázs közelében, a pázsitos, illatos gyepen heverészvén. Ezentúl volt mindjárt a tábor. Valami szép tisztás térség terült itt el, két oldalról meredek sziklafalaktól körülvéve, úgy hogy azon egyetlen úton kívül, melyen idejöttek, semmi felől sem lehet hozzá férni, úgy nézett e hely ki, mint valami nagyszerű katlan, melynek oldalait a legtömörebb sziklafalzatból készítette a minden mesterek fő mestere. Itt-ott kisebb és nagyobb tüzek égtek, körültök jobbra-balra részint alura hevertek, részint álmosan szundikáltak az oláhok, legkevesebbet sem ügyelve a közöttük elhaladó idegenekre. A sziklafalnak déli oldalában egy természetes barlang volt, embermagasságú bejárással, belölről oly tágas mint akármely fejedelmi terem, falai oly simák ( fényesek, boltozatai oly művészi domborodásúak, mintha a természet maga készítette volna ezt valamely fejedelem elfogadására. E termet választotta lakhelyéül Marcse vajda, s most épen medvebőr nyugágyán szendergett, midőn szolgája fölverő őt álmából,bejelentvén az érkezteket. A vajda némi kedvetlenkedéssel, mint az rendesen történni szokott oly egyénekkel, kiket álmokból zavarnak fel, adá meg az engedélyt a beléphetésre. Midőn azonban megpillanta a jövevényt, meglepetés és bámulattal kiálta föl: — Hogyan gróf, mit keres kegyelmed mi nálunk, mi az, mit a magyar királynál föl nem talál a hatalmas Cil.. • — Pszt.. . pszt... ne ejtse ki most e nevet, meghallhatnák e hangtalan falak, e fák és hegyek, s árulóim lehetnének, mi aztán semmi esetre sem valami mulatságos dolog lenne reám nézve. — Föl tudom fogni kegyelmed alapos aggodalmát, ám hagyjuk tehát a nevet, mi különben sem valami sokat vet a mérlegbe, hanem lássunk a dologhoz, tudassa velünk kegyelmed nyíltan és őszintén idejövetele valódi okát. A vendég erősen megnéző Mércse vajdát, s miután annak vonásait teljesen kielégítőknek találó magára nézve, előbb helyet foglalt mellette a nyugágyon, aztán hosszas beszédhez kezdett. Nem mondhatjuk el hogy mit beszéltek , mert nem akarjuk megelőzni az eseményeket, anyit azonban elmondhatunk, hogy már jóval éjfél után volt az idő, midőn az éji látogató elhagya Mércse vajda tanyáját. — Tehát minden úgy leend, mint azt elvégezek, nemde mint bizonyosra számolhatok kegyelmed ígéretére? kérdezé a látogató. — Csak reám kell őket bízni, kitanult róka vagyok én már az eféle ügyekben, egyetlenegy sem fog kimenekülni a hurokból. — De Zsigmondon a legkisebb sérelemnek sem szabad történni. — Amint azt előre is meghatározók , a föltételek pontos teljesítésében részünkről semmi hiány nem leend, valamint hasonlót várunk a kegyelmed részéről is. — Minden kijelölt fej , mint mondom, 1000 darab aranyat ér, melyet, ha a merény sikerült, megbízott emberem a helyszínen tüstént át fog adni, a többi csak ráadás, azok nem érnek előttem egyetlen kispénzt sem. . . Jó éjt! — Vagy jó reggelt!— szólt a vajda a távozóhoz, kisérje szerencse kegyelmed lépteit. Amint a vajda vendége eltávozott , ez gúnyos kárörömmel nevete föl: — Ha ha ha! ez lesz ám még a gyönyörű mulatság, az ostoba maga ássa meg a vermet magának, ő maga is esik bele; ő lássa aztán, hogy miként menekül ki belőle. Istenemre ez nem utóló fogás lesz, mily gyönyörű alkalom nyílik fiamnak megboszulni kijátott szerelmét; nekem megboszulnom a hajdani sérelmeket, s egy csapással megsemmisíteni az egész fajt, ha ha ha ez lesz életemnek legszebb pillanata. (Folyt köv.) AZ ÖZVEGY ESKÜJE. Gonzales Immánueltől. (Folytatás.) Hajnalkor bement Lorenzo grófhoz és közölte vele gyanúját. A gróf halálsápadttá lett, sietve felöltözött,megparancsoló hogy azonnal menjenek Corte de Garoni orvosért, a ki jó barátja volt és érezvén, hogy lábai inognak alatta, Guiseppe karjára támaszkodva átment fiai szobájába. Taddeo Vicente felöltözködve feküdt ágyán, még sebét sem mosta volt ki s a vér anyira odatapadt halántékához, hogy első látásra ép oly lehetetlen volt meghatározni e seb mélységét, mint kitalálni, hogy mi idézhette elő. Della Menza gróf visszafojta a rémület és harag felkiáltását, és roskadozó léptekkel közeledett az ágyhoz. Taddeo aludt, de egész teste görcsös rángásoktól vonaglott, és nyitott ajkai érthetlen hangokat, összefüggéstelen szókat suttogtak. A láztól piros arcát verejtékcsöppek bobták. — Szegény gyermek, mormoga a gróf; nem engedte, hogy álmomat zavarják, és míg én aludtam, meg is halhatott volna. Az ágy mellett egy puska hevert, melynek elgörbült csövei még meg voltak töltve: az atya szemei villogtak, s ekkép folytató magánbeszédét. — Tíz év óta iparkodom megfékezni ingerlékeny és viharos természetemet; tíz év óta törekszem szelíd és nyájas lenni, hogy fiam csak mosolygó arcokat lásson maga körül, de jaj annak, aki megkísértené fiamat elvenni tőlem. E szókkal végtelenül szeretetteljes pillantást vetett a sebesültre. — Szegény Taddeo, menyire hasonlít anyjához ! oly szép, mint ő volt, oly jó mint ő volt, oly bátor mint ő volt. Oh kedves halottam, ne félj, nem engedem szenvedni gyermekedet. Míg én élek, senkinek sem lesz joga nyúlni életéhez, sem boldogságához. E közben langyos vízzel gyöngéden lemosta a vért, mely a Bebet boritá és attól tartván, hogy Taddeonak több sebe lehetne, felvágta ruháit, a nélkül hogy az ifjú felébredt volna lázas álmából. Az egész test sértetlen volt, csupán azt vette észre a gróf, hogy a ruhák több helyen meg voltak égve, s Taddeo haján és szakájén tűznyomok látszottak. Della Menza gróf az orvos megérkezéséig nőies gyöngédséggel ápolta fiát. Nejének halála óta reá ru-