Fővárosi Lapok 1865. december (276-299. szám)
1865-12-08 / 282. szám
282-ik sz. Péntek, december 8. t.Li£Klo-Kivami:pest, baratok-ter® 87. Második évfolyam. 1865 Előfizetési dij: Félévre.............................8 Irt. negyedévre ... 4 irt. Megjelen ae ünnep utáni napokat kivéve mindennap, ko- Tonkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij : negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 kr Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. Szegény Ágnes: Még mostan is előttem áll, Az a szép lány, az a barna, Mint feküdt a koporsóban, Szemfödéllel betakarva. A fejénél szentelt viz volt, Két oldalán gyertyák égtek, Hogy a lelke üdvözüljön, Pedig nem volt abban vétek ! Sokan jöttek látogatni A halottat, s térdepelve Imádkoztak a szegényért: Szálljon rá az ég kegyelme. Szegény Ágnes lassan hervadt, Mint a naptól sütött virág, Nem találták el a baját, S meggyógyitni nem is bírált. Szerelem volt a halála, — Titkon szeretett az árva, S mert szegény volt, azt hitte, hogy El van tőle a meny zárva ! És e szerelem megölte, Eltemették ifjú korban ; Sírjánál csak egy ember sirt, Csak egy ember, s az én voltam. HARCA. AZ ARANY SARKANTYÚTOK (Történeti elbeszélés.) Vértessi Arnoldtól. (Folytatás.) Kiskigyósi, mint számüzöttek, viszatérnek most mint hóditók ? Ki gondolhatta volna azt? ki félt volna a nyomorultaktól ? Csak az irtózatos harckiáltás rázta föl a nemes lovagokat, mely megharsant az utcán, házaik előtt, ablakaik alatt: — Vlaenderen den Leuw! — (Flandern az oroszlán!) Donnick Péter hada betört egyszerre mind a három kapun. Utcáról utcára rohantak, dühös kiáltással harsogtatva : — Vlaenderen den Leuw! Watwalsch is walsch is! Slaet al dood! (Flandern az oroszlány ! A ki francia, az mind csalárd! Üssétek mind agyon!) A ki francia, az remegett mind. Ijedten futottak ki a liliompárt vitézei az utcákra, hol a reggeli szürkületben egy nagy sötét tömeget láttak előre hullámzani, mely széltében hosszában elfogta az utcát s menydörögve kiiltozá: — Flandern az oroszlán! Wat walsch is walsch is. Üssétek mind agyon. A goedendagok, a szöges buzogányok jobbra balra csapkodtak, mintha egy nagy cserfákból álló egész erdő hajlongna, egy egy lovagkézből kiütött kard repült föl a levegőbe, vagy hullt a földre a vitézzel együtt, ki markába szorítva tartotta azt, s holtak testén áttaposva, tovább hömpölygött a győztes tömeg. Hajnalra minden franciát levágtak a városban. Chatillon a város árkán ÚsZva menekült át. Brugge most a lázadók kezében volt. Egyik várost a másik után foglalták el most a klauwaertek a leliaertektől. A derék ingerelni merészelték Franciaország királyát! Kicsi nép volt a flaem, jó barátok, testvérek nélkül köröskörül, s hitték a vakmerők, hogy ők az egyszerű polgárok ellenállhatnak Franciaország hatalmas királyának, ki nemes lovagok ezrei fölött rendelkezik. Ők a mesteremberek, gyarló őszökkel hitték, hogy csak elszánt akarat kell ahhoz, lerázni nyacsak akar- ' kukról a francia jármot, hogy munkában megizmosult karjaik megmérkőzhetnek a nemes lovagok harcban gyakorlott karjaival. Mikor Szép Fülöp király meghallotta a flaemek Mikor hite terjedt annak, hogy Pieter de Coninck Dammeban kétezer bátor emberrel kitűzte a flanderni zászlót, sokan jöttek hozzá minden felől a klauwaertek közül, megtanulni tőle, hogy a bátor ember hogyan maradhat szabad és független, ni kell. A brüggei polgárok is mind inkább érezni kezdték a járom nyomását. A perc, melyre Coninck Péter számított, közelgett. Tömegesen jöttek Brüggéből a lázadását, nagy haraggal szólt : Klauwaertek Dammeba Coninck Péterhez, mindig ! — úgy bántam velök mint fiaimmal és vazallnagyobb és nagyobb tömegekben. fiaimmal, úgy fogok bánni most mint engedetlen rab— Ám távozzanak, — szólt vállat vonva a szolgákkal. francia király helytartója; — a város megtisztul a lázadóktól. A város megtisztult a lázongóktól. De Coninck Péter tábora százakkal, ezrekkel szaporodott. Minden nap új harcosokat hozott, uj reményt a régiek szívébe, uj lelkesültséget. A ragályos példa követőkre talált. Már lázongni kezdtek Fandern városaiban, már Gent is mozgott. Ingott a föld a franciák lába alatt. — Most eljött a perc, — szólt a gyapjúszövők dékánja, megszorítva Jan Breydel kezét. — Most emeljétek föl a bárdot és a buzogányt! A buzogányt, —a flaemek kedvelt ős fegyverét, mely hosszú nyelű volt, és bunkós végén szögekkel kiverve, sok bátor kéz fölemelte most. „Goedendag“ (jó nap) volt e buzogány neve. Ezzel köszöntettek jó napot az ellenségnek. 7000 elszánt emberrel indult meg Coninck Damméból. A kis öreg nem remegett semmi fáradságtól, semmi veszélytől. Napfelkelte előtt, mikor senki sem gondolta, mikor mindenki békésen szunnyadozott és Chatillon Jakab javában aludt, meglepte az öreg száműzött egyszerre Brügge három kapuját. Hogyan gondolhatta volna a nemes Chatillon, hogy azon emberek, kik megalázott fővel bujdostak ki a városból , nagy hadat küldött ellenök. 1302 -ik év július havában jelent meg Flandern határán a roppant francia sereg. Lábaik alatt reszketett a flanderni föld. 10,000 lovas, 50,000 gyalogból állt a francia had. Lándzsáikon kis seprűket viseltek, jeléül, hogy ki akarják seperni Flandern földéről a lázadókat, tisztára ki akarják seperni a tartományt. Kevély gúnynyal mutogatták lándzsáik végén a kis seprűket, s a merre keresztül vonultak, földig rontottak mindent, a szorgalmas, iparkodó városokat, hol mint a hangyabolyban dolgoztak a munkás emberek, a szép szántóföldeket az egyenes fasorokkal, mindent elsepertek, mint meganyi szemetet. Tiszta sík pusztává kell lenni az egész országnak, hol tanyája többé ne legyen a lázadó makacs népnek. IV. A terdaesti kolostorban jámbor barátok laktak. Celláikban üldögélve imádkoztak csendesen,s írogatták a szent atyák könyveit és a krónikákat, ezüst és azúr színekkel pingálva a nagy kezdő betűket. S mikor a chorusra mentek, a reggeli és esteli imádságot elvégezni, nem hallatszott semmi más hang, csak a zsolozsmák lassú mormolása, s amint annak utósó hangjai lassan végig szálltak a durva faragású góth ívek alatt és csend lett a choruson, csak a facipők kopogása hangzott a kötalapon, a mint a jámbor barátok egyenkint, egymásután kijöttek s végig mentek a hosszú tornácon, mindegyik kis cellájába. De most a csöndes zárda lakóit is fölverte ájtatos mélázásukból a harci zaj, s mikor esténkint a chorusról visszatértek, meg megálltak az ólomkarikás szűk ablakoknál s kitekintettek a távolba. Vöröses fényt láttak félkör alakban elterülni a láthatár szélén. Valami város vagy falu, melyet a franciák fölgyujtottak, És reggel a jámbor fráter, ki a hajnali imára fölment a toronyba harangozni, látott a fölkelő nap fényinél fegyvereket csillogni, hosszú dárdákat és páncélt, s látott nagy csapatokat, mint valami mozgó, fénylő tavakat a sík mezőn. Franciák voltak, megismerte, és isten őrizte meg tőlük Flandernt. A szerzetesek mind keresztet vetettek magukra, és suttogva megálltak a chorus ajtajában. — Bizony nehéz idő jött a flaemekre! — mondogatok sóhajtva. — És az anyaszentegyházra fiam ! — téve hozzá az öreg prior. — Rosz hírek érkeztek a walsehek földjéről. A mi urunk és szentséges atyánk Bonifác istentelen ellenségeinek kezébe került. Gyászolja az anyaszentegyház, és hintsünk hamut fejünkre, mindnyájan, édes fiaim. De profundis elamavi ad te, Domine. A sátán diadalmaskodott. Ments meg, uram, minket! Minden oldalról menekülő nép jött s bebocsáttatást kért a zárdába. Az ellenség jön ,az ellenség mindent földúl. — Reá tették kezeiket a gonoszok, és csúfsággal illették szentséges fejét! — fohászkodék folyvást a prior. — Szentséges atyánk és urunk Bonifác ellenségeinek kezébe esett! A zárda megtelt menekülő néppel, asszonyok, gyermekek, aggastyánok jöttek; mind barátságos födelet és oltalmat talált a kolostor falain belül. A prior elmélyedve ült a choruson székében, hallgatva és fohászkodva, csak néha szólt közbe a hihetetlen csodálkozás és a legmélyebb levertség hangján: — Mit csinál az anyaszentegyház, ha fejét elvesztette, ha szentséges atyánk és urunk Bonifác fogva van ? Mit csinál a nyáj pásztor nélkül? És nem akart többé a chorusról lejönni, sem enni, sem inni. Ott ült folyvást székében, elmélyedve, szemeit mereven a boltozatra emelve, s a legmélyebb levertséggel csak ez egy fölkiáltást ismételte szüntelen : — Mit csinál a nyáj pásztor nélkül ? Harmad napra halva találták székében a choruson. Mialatt az öreg prior fönn a choruson kétségbeesetten fohászkodott a nyáj fölött, mely pásztor nélkül marad, mig a halál, mely csendesen pillába szállt, meg nem vigasztalta, lenn egyik szűk kis cellában a jámbor ifjú szerzetes Guilielmus Van Saeftingen, reszkető kézzel igyekezett tovább pingálni a nagy kezdő betűket az öreg bibliában, mely a durva tölgy asztalon állt előtte. Nem bírta folytatni a munkát, kihullt kezéből a toll. A szivárvány színű madarak s cifra hajlású csodálatos, soha nem létező virágok közül, melyek a nagy kezdő betűket kacskaringós görbülésekkel körülfogták, sisakos, páncélos lovagok alakjai tünedeztek a barát káprázó szemei elé. Minden mozgott. A sorok a könyv kinyitott lapján mint hadoszlopok mozdultak előre, sűrű tömött rendben, s egymásra rohantak. (Folyt. köv.)