Fővárosi Lapok 1868. július (149-175. szám)
1868-07-15 / 161. szám
A DDA. (Elbeszélés.) Írta Michel Berend (Folytatás.) New Yorkban úgy, mint az Egyesült Államok többi részében is, untasan csak erről beszéltek. Eveline és Topsy, a kegyes Saint-Clair és a borzasztó Harris, de különösen Tamás bátya, ez unalmas és komikus Tamás bátya, képezte mindenütt a vita és beszélgetés tárgyát. Egynémelyik előtt Beecher Stowe asszony átszellemült prófétanő volt, mások előtt egy kalandos nevetséges asszony, de senki sem volt képes tőle a vele való foglalkozást megtagadni, mert mihelyest kilépett az ember az utcára, untalan mindenféle hangon és hangszeren a fekete mártír sorsán való siránkozást kellett hallania; a la Topsy zsebkendőket, a la Saint Clair hajviseletet, a la Tamás bátya imádságos könyveket, és — ah iszony — még a la Harris nyakkendőket is kelle látnia. A koncertekben himnusokat zengedeztek, a nyilvános helyeken beszédeket tartottak a négerek fölszabadításáról, és öt vagy hat színházban a megindult tömeg minden este Stowe asszony hősének érzékeny történetét szemlélheté, és vadul tapsolt az apotheozisnak, melyben a jó fekete a menyekbe szállt, angyalok által segíttetve, és bengáliai fénynyel megvilágítva. Csakhogy ez előadások alkalmával oly nevetséges esemény fordult elő, mely kiáltólag hazudtolá meg a hangzatos frázisokat az „afrikai testvérek“ fölszabadításáról , melyek oly nagy viszhangra találtak. E körülmény annyira hihetetlen az európai előtt, hogy kénytelen vagyok szemtanúi minőségemre hivatkozni erősítés végett. E fölszabadító drámák hirdetésein tudniillik nagy betűkkel nyomtatva állott: „hogy a színházban különös helyek vannak föntartva a tisztességes színes nép számára,honest coloured people.)“ Önök mindenesetre azt hiendik : ez a végből történt, hogy a feketék részt vehessenek hőseiknek megdicsőítésében, és hogy e föntartott helyek rokonszenves megkülönböztetés jelei voltak. Önök csalódnak, ez pusztán meggyalázó elkülönzése volt a feketéknek ez emberektől; egy deszkafal két egyenlőtlen részre osztá a földszintet, melyek kisebbike az afrikai testvérek számára volt berendezve, kik ott mint egy iskolában voltak összezsúfolva ; e fal nélkül egyetlen rongyszedő sem tette volna ki magát, ha csak kis önbecsérzettel bírt is, a négerekkel való érintkezésnek, és nem ment volna megtapsolni a rabszolgaság eltörléséről szóló darabokat. Tudnunk kell ugyanis, hogy a feketék helyzete emberiségi szempontból még rosszabb az északi államban, mint a rabszolgatartóban. Ez utóbbiban a napi közlekedés szükségessége a két faj közt a bizalmasságnak bizonyos nemét állaptta meg, mely az északi államban legkevésbbé sem létezik. Ebben a négerek szabadok, de el vannak taszítva; megtűrik ugyan őket, de meg is vetik ; egy new yorki lány szívesebben eltűrné egy pók öleléseit, mint egy négeréit, s az „Öt-Pont“ külváros legrongyosabb korhelye megbecstelenítettnek érzené magát a legbecsületesb és munkásabb fekete kézszorítása által. Ez ostoba faj-gőg az északi állam lakóinál egész képtelen fokig emelkedett. Az igaz, hogy magam is láttam olyan négereket, kik által nem hordatnám föl ételemet az asztalra; mindazáltal van — leginkább a szabad államokban — egy művelt fekete osztály, mely tiszteletreméltó, és igen gyakran tudományos képzettséggel is bír. És mindazáltal ezek is csak a társadalom páriái maradnak! Hozzá még e fekete vért m egyének igen nagy száma ép oly friss színnek, ép oly fehér arcbőrnek örvend, mint ön, kedves olvasónőm, anélkül, hogy e miatt sorsa csak legkisebbet is változott volna. Egyszer a nouvelle-orleansi nagy vásáron egy fiatal leányt láttam elárvereztetek ki valódi remek nő volt, s kit szívesen megvettem volna tíz évnek árán életemből. Szerencsétlenségemre azonban zsebemben amerikai dollárokban nem volt meg az ára! Ha e fiatal lány Páris szalonjaiban jelenendett meg, okvetlen átalános bámulatot gerjesztett volna, anélkül, hogy valaki afrikai származást tételez föl nála, kivéve, ha amerikai van a társaságban. Ez már fölismerte volna benne a néger nőt. Mi által ? hogyan ? én nem tudom. Az amerikai azonban, fajgyűlölségi ösztönétől vezetve, nem csalódik, bár sem a rózsás körmök, a vakító fehér fogak, sem az elragadó negyedvérű lány égi szemei nem vezetik nyomra. Ez oly csalhatatlanét, amint egy zsidó egy másikat, bár húszszor legyen is megkeresztelve, keresztény htve, és ráadásul renantizálva, föl szokta ismerni, úgy az amerikai is fölismeri az embert, ha csak egyetlen csöpp néger vér foly is ereiben. Ez oly különös ösztön, melyet nem tudtam magamnak megfejteni soha, de melynek létezését ezer alkalommal tapasztalán. Ez, mit most elmondtam, főbb pontjait képezi, kedves olvasóm, azon beszélgetésnek, mely köztünk t. i. én, Berman és Richill urak közt folyt. Meglepett az, hogy Richill úrban, ki virginai és ültetvényes volt, határozott ellenségére találtam a rabszolgaságnak, melyet az Egyesült Államok fekélyének, szerencsétlenségének tartott. Még a szükséges rész kényelmes theoriáját sem hozta föl, melylyel pedig a déli tartományok polgárainak igen nagy száma szokta kegyetlen fösvénységét szépitgetni. — Ön tehát egyetlen nyájával sem bir ez emberi barmoknak ? — kérdem együgyüen. — Bocsánat, uram, — viszonzá, — atyám 800 rabszolga tulajdonosa. — Kiket ön fel fog szabaditni? — Mihelyest a birtok ura leszek. Azonfelül — téve hozzá, — még mint szabadok sem mennének el tőlem, mert nálam jó dolguk van. Az által, hogy állitá, mily számos ültetvényes van e tekintetben vele hasonló helyzetben, Richill úr nem vitatá, hogy oly iszonyú ir, mint amilyennek Stowe asszony festő hősét, ne létezzék, sőt egyetértett velem abban, hogy ez egyetlen példa elég az egész rendszer megsemmisítésére. Richill úrral folytatott párbeszédem alatt nem vettem észre, hogy unokatestvérem mindenféle jeleket csinál felém, vagy legalább is nem tudtam kitalálni azok okát. E táviratozás azonban meg jön kétszerezve, midőn a nap hőséről, a híres könyvről beszélve, azt találtam kimondani, hogy Stowe asszony sokkal hasznosabb és érdemesebb tényt vitt volna véghez a négerek társadalmi állását illetőleg az északi államban, ha Tamás bátya történetének megírása helyett őt magát férjéül választja. Alig mondom e szavakat ki, midőn Berman úr határozottan a lábamra hágott, minek következtében önkéntelen fájdalmas kiáltást hallottam, mert a kegyetlen ép arra a helyre lépett, hol a jóságos természet olyan tyúkszemmel áldott meg, melynek pusztán emlékére szemeimbe mai nap is könyek gyülekeznek. Richill úr, ki észrevette a műtétet, feléje fordult, és nevetve mondá: „Ne magyarázza meg neki kegyetlen rendreutasításának okát. Engedje nekem át a gyönyört, hogy azt az ebéd végén én tudassam vele.“ Ez fölfokozá kíváncsiságomat, s az ebéd. Bár európai étvágyam volt, s amerikai konyha szerint ettünk, hosszúnak tetszett előttem. (Folyt. köv.) Akadémiai tárcák. (Julius 13.) (A harkányi és szulini viz. — D’Alembert. — Maneamus in nostra beata confusione! — Az akadémia fölirata.) (B.) Odakünn borús idő és rekkenő meleg, idebenn a mathematikai és természettudományi osztály ülése : nem csoda, hogy tagok és hallgatók egyiránt kis számmal jelentek meg. Elnökölt Erdy János, s a felolvasó asztalhoz először Than Károly lépett, miután a táblát már ülés előtt tele irta a harkányi és szulini ásványvizek vegyelemeinek sorozatával s ezek viszonyaival. Az ő saját értekezése, melyet elsőben olvasott föl, „A harkányi viz vegyelemzéséről“ szólt. Megtudtuk belőle, hogy a harkányi a kénes vizek közé tartozik, de azért számos más vegyi rész is van benne. A második értekezés: —• „A szulini savanyú víz vegyelemzése“, — Lengyel Béláé, a debreceni orsz. gazdasági intézet derék, fiatal vegytanáraé volt. Than helyét Akin Károly foglalta el, kezében egy vörös szélű, régi könyvvel, D’Alembert „Dynamikájával.“ Mikor az akadémiai könyvtár természettudományi és mathematikai osztályát rendezte, akkor akadt Akin kezébe ez a könyv, melynek lapjai alján vagy szélén számos kiegészítő jegyzés áll. Az irás, melyen e jegyzetek téve vannak, hasonlítván a l’Alembertéhez, azt a gyanút ébresztő Akinban, hogy ez talán a szerző saját példánya lehetett, és a jegyzetek a második kiadás számára létettek. Elvitte magával a könyvet Párisba, s itt több tudós szintén oda nyilatkozott, hogy az illető könyv csakugyan D’Alembertó volt, s a jegyzetek az ő olvashatlanul apró írása. A párisi akadémia elhatározta, hogy — mivel a „Dynamika“ második kiadása nem foglalja magában mind azt a javítást, amit e jegyzetek tartalmaznak, s igy, ahogy írva vannak, nem lehetséges elolvasni azokat, — nagyobbitva lefogja fényképeztetek (— Hát a fotográfus hogyan olvassa el, ha nem lehet ? — hangzott mögöttünk a hallgatóság között.) De e terv elé is akadályok gördülvén, kivitelét jobb időkre halaszták. Különben úgy ez, mint D’Alembert más munkái, a Teleky-féle alapítványhoz tartoznak. Majd Szabó József állt ki a síkra, mint ki szokott állni mindig, ha a természettudományok érdekeit védelmezni kell. Előbb jelentéseket tett a mathematikai és természettudományi bizottság részéről, melyek egyikéből megértettük, hogy azon utasítások és táblázatok, melyek szerint az akadémia az ország különböző vidékeiről a meteorológiai észleleteket beküldetni kérte: megküldettek tekintetes és nemes Szabolcs vármegyének is, mely kiadta két főorvosának, hogy ehhez tartsák magukat. A főorvos urak nagy elfoglaltatása azonban nem engedte meg ezt. Csak a régi mód szerint készítették el az észleletet, a kértükre tekintetes és nemes Szabolcs vármegye fölmentette őket a terhes és fáradságos munka alól. No csak maneamus! (maradjunk !) — ahogy a régiek mondták. — Érdekesebb volt ennél az a fölterjesztés, melyet az osztály javaslatára az akadémia a minisztériumhoz küld. Sajnálkozva említi benne a tudomány érdekeinek mellőzését s azt a körülményt, hogy épen abban a napokban, midőn az akadémia kérésével,— hogy legalább egy természettudós csatlakozhassak az ázsiai expeditióhoz, — visszautasíttatott, épen azokban a napokban hirdették a lapok, hogy akik önkéntesen akarnak ez útra vállalkozni, jelentkezzenek itt meg itt. Nem tudományos munkák készíttetése, hanem terményrajzi tárgyak gyűjtetése lett volna célja az akadémiának. Nem is tűz ki azért a miniszterifölszólításnak megfelelőleg kérdéseket, melyekre az utazók legnagyobb részét képező kereskedők amúgy is — nem tudjuk — hogyan felelnének meg, hanem kéri az akadémia újólag a minisztériumot, hogy intézkedjék, mikép legalább Xántus János maga, az említett cél elérése végett, — részt vehessen az expeditióban. Jövő hétfőn a bölcsészeti, törvény- és történettudományi osztály tart ülést. 642 — „Az anyák bűne.« (Regény négy kötetben. Irta Tóvölgyi Titusz. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv, 1868.) II. (B. Zs.) Hogy a lélektan milyen e regényben, arra a mese kivonata megfelel. Ingadozik mindenütt. Mindegyik személy érzelme, szenvedélye, lelki állapota bámulatosan engedelmeskedik a szerző céljainak, akaratának. Bogics Mária mindjárt a regény elején Lovassy és Grafenberg előtt is elvádolja Johannát, márpedig ha olyan ravasz csakugyan, amilyennek szerző nem egyszer állítja, beláthatná, hogy épen az ellenkező által jutna céljához közelebb. Náci hol szerelmes, hol nem, h a mint tudniillik a a szükség magával hozza. Samu gazda pedig, midőn tudja, hogy úgy is föl van jelentve már, miért nem menekül, ahelyett, hogy a Schiffer családot üldözve még jobban elmérgesíti dolgát? Az igaz, hogy amúgy szegény sohase érne véget, s így a Samu gazda rövid eszét csak az olvasóközönség áldhatja. Még csak a legtőbbet, legszembeszökőbbet említjük. Hogy tud Johanna akkor, midőn Alfréd iránti szerelme úgyszólván rajongássá emelkedik, a Lovassy gróf kastélyába költözni, hol jól tudhatja, hogy mindenki az öreg élvvadász kedvesének fogja tartani, s igy szerelmesétől végkép elszakítja magát ? Az elkeseredés, — válaszolja szerző, — sokra ráviszi az embert, és Johanna el volt keseredve, azt hívén, hogy Alfréd nem szereti őt. Igaz, de ily esetben az erős lélek marad, ami volt, a gyönge megtörik és elbukik. Azt a középutat, melylyel ő kedvelt hősnője kétségbeesését akarja jellemezni, s megóvni mégis ártatlanságát: a lélektan, az élet nem ismeri. Ahogy Johanna festve van, annak el kellett sülyednie. Annyira természetes ez, miszerint nem hisszük, hogy akadjon e regénynek gondolkodóbb olvasója, ki ne kétkednék a Johanna ártatlanságán mindaddig, míg a szerző az ellenkezőt nem állítja. — Hát a költői igazságszol-