Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)
1868-09-26 / 221. szám
221-dik SZ. Szombat, szeptember 26. Kiadó-hivatal: Pest, barítok tere 7. n. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: .Félévre...............8 frt Negyedévre .... 4 firt Megjelent ünnep utáni napokat kivéve minden nap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői Iroda: Lipótutca 84. as. l-a8 ess. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 80 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október—decemberi folyamára. Az új évnegyeddel lapunk kiadását az „Athenaeum“ című irodalmi és nyomdai részvény-társulat veszi át, mely egyik nemes céljául tűzte ki átalában az irodalom, s különösebben az időszaki sajtó emelését. E változás lapunkra nézve is előnyös befolyással leend. Célunk s irányunk ugyanaz marad, a mi eddig volt. Oly változatos, tartalmas és friss napilapot törekszünk szerkeszteni, mely egyiránt kielégítse a művelt nők és férfiak igényeit. Az irodalom, művészet és társasélet érdekeit folyvást tüzetesen képviseljük, kitűnő írók, bel- és külföldi tárcaírók s szabatos fordítók közreműködésével. Hírrovataink frissek és terjedelmesek lesznek. S hogy folytonosan mennyi ismert író gazdagítja lapunk folyamát, arról félévenkint mellékelni szokott tartalomjegyzékünk tesz tanúbizonyságot. Célunkat csupán a közönség részvéte által érhetvén el: fölkérjük a szépirodalom kedvelőit, hogy lapunkat, mint a magyar belletristika egyetlen napi közlönyét, továbbá is pártolni és ismerőseik körében ajánlani, terjeszteni szíveskedjenek. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, tulajdonos, felelős szerkesztő. A „Főv. Lapok“ csinos kiállításáról, pontos szétküldéséről (s idényenkint divatkép mellékléséről,) jövőre az „Athenaeum“ című irodalmi és nyomdai részvénytársulat (azelőtt Erich G.) gondoskodik, s tisztelettel kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az október—decemberi évnegyedre 4 ft. — különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 8 ÍrtjávaL A KÖNNYEK. (Elbeszélés.) Irta: Beöthy Zsolt. (Folytatás.) A sok vigasztalás és biztatás eredménye az lett, hogy János ilyenformán kezdett gondolkodni: — Kissé elhíztam magamat, mikor szemeimet Lórira, a méltóságos kisasszonyra vetettem, ez tagadhattam De azt hittem, hogy a sors munkája az egész: nekem csak mennem kell egyenesen az úton, melyet előttem tört. Csalódtam, rától csalódtam, az is igaz. De hát kétségbeessem-e igazán miatta, és elhigytem-e magamról, hogy csakugyan azon boldogtalanok közé tartozom, kik örökös megnem értetésre vannak kárhoztatva ? Miért ne lehetnék én még boldog? Tisztességes állásom és meglehetős jövedelmem van. Magasan kezdtem, szálljunk alább. De azért, — azért, — egy fájó emlék mindig nyomni fogja a lelkemet. — Később már igy okoskodott: — Ez a tiszttartó hatása, ki ide szokott járni az anyámhoz egyértmásért, be kell vallanom magam előtt, nekem tetszik. Nem olyan közönséges teremtés, mint a többi falusi kisasszony. A képe halavány, bánatos szemei nagyok, kékek, s mély, érző, szelíd lelket tükröznek. Hátha ez megértene ? Úgy látom, szívesen beszél velem, és nagy részvéttel tudakozódik bánatom okáról. Mindig hí, egyre hí, már egyszer elmegyek, meglátogatom. De a seb, a seb, — eh! — Végre így gondolkozott: — Tudtam, hogy a sors nem lehet irántam oly kegyetlen. Ő megértett, s a szívem felideszeli boldogsággal. Megértett! Ezt olvasom homlokán, szemeiben, csak még szavakkal nem mondta el. Alig várom a boldog pillanatot, mely a rám nehezedő balsors bilincseit végkép szét fogja törni. Szinte látom már kedves arcát, melyen — mint valami nyári felleg, — ül ott a ború, itt oldalamnál, hozzám simúlva, és a legédesebb szavakat suttogva fülembe, melyeket emberi fül csak hallhat, s a melyeket én nem hallottam soha. — E gondolatnál mindig megjelent előtte anyjának nyájas, szerető arca, mely kitalálva fia gondolatát, szelíden feddezte: — Hát én tőlem se, János ? — Mikor jön el megint ispán úr ? — kérdé Kata a távozni készülő Kovács Jánostól, miután a lúgosban kibeszélgették magukat a termésről, a szüretről és a cselédek roszaságáról. Beszéltek a múlt emlékeiről is, de bár mind aketten nagyokat sóhajtoztak, s Kata kisasszony egyre pirult: az ispánnak egyszerre fülébe zendült a múltkori rettenetes eset és elment minden bátorsága. Ajánlotta magát, megígérte, hogy minél előbb teszi majd tiszteletét, és csak annyit bátorkodott megjegyezni, hogy szabad óráit úgyse tölthetné kedvesebb társaságban, mint Kata kisasszony mellett. Erre a lány újra elpirult, és kezét nyújtotta a távozó ispánnak. Már messze járt ez, s még mindig nézett utána Kata a kert kerítése mellől. Szemei, melyekből az ispán oly mély érzést, annyi szelídséget olvasott ki, lassan kint megteltek könnyekkel. Csak folytak, folydogáltak le ezek halavány arcán, s egyre sóhajtozott. Nem szól egy hangot se. Én boldogtalan, én szerencsétlen ! Minek is számítok én valamire, minek is gondolkodom felőle? Az isten tudja, jól esik gondolkodnom róla. De hiszen tudja az egész világ, előbbutóbb megtudja ő is. Nem is lesz belőle semmi, semmi. Csakugyan nem is lett. Mikor az ispán egész derült képpel hazaért, a tornácon kötögető anyja igen szomorúan fogadta. — Jó, hogy jösz, édes fiam. Beszélni akarok veled valami nagyon fontos dologról. Gyere be csak a szobába, gyere be! Sicc innen te! A macska leugrott a kis özvegy asszony öléből, ki fiával együtt bement a szobába. Marcsa, a szolgáló, hallgatózott a kulcslyuknál, hogy miről beszélnek ? Tisztán nem értette a dolgot - de annyit hallott, hogy a Kata kisasszonyról volt szó. A nemzetes asszony olyanformát mondott, hogy ő sajnálja szegényt, de hát ha már megtudta a dolgot, föl kellett neki fedezni az ispán úr előtt is. Azután meg egy írnokot emlegetett, aki ezelőtt négy esztendővel el akarta venni a Kata kisasszonyt, de — miért, miért nem ? — nem adták oda neki. A fiatal ember agyonlőtte, a kisasszony a Dunába vetette magát, hanem kifogták. Mit beszélhet most olyan lassan a nemzetes asszony ? Az ispán úr hangja: — Szegénynek jobb lett volna, ha belevesz. Ekkor Marosának félre kellett ugornia, mert nyílt az ajtó, s jött ki Kovács János úr. Halavány volt nagyon és úgy tekintgetett körül, mintha félne valamitől. Ment ki egyenesen a kertbe, ott leült egy padra, lehajtotta a fejét és gondolkodott késő estig. Akkor már mosolygott és nem vettek rajta észre semmit. Hanem a tiszttartóék hazájukhoz, akárhogy megígérte neki, többet nem ment el. Milyen hamar megtudta az egész dolgot a virágkoszorú, azon alig csudálkozhatom eléggé. Az utakat, módokat, melyeken keresztül és melyek által a hir eme gyors terjedése közvetíttetett, egész bizonyossággal nem igen lehetne kitudni soha. Annyi azonban áll, hogy Marcsát mindenesetre nagy gyanú terheli. Hogy, hogy nem ? tehát másnap minden tudva volt. Mikor Árkos Sándor belépett a papok kertjükbe, csak úgy ugráltak ebbe a hajadonok. — Mit hallott? Szóljon hamar. — Ki vele, amit tud! — Nem, megmondtam régen, hogy nyomára jön az ispán ? — Minek is hívtátok a kisasszonyt ide miközénk ? — Beszélt-e már vele azóta ? — ostromolták őt a tiszteletes, tudós házi kisasszony, a sovány hölgy, ki félszemmel bátorította annak idejében az ispánt, a lapos orrú kulcsár-leány, a ritka hajú, cingár leskelődő és a többiek, a kik csak ott voltak. — Hogyne beszéltem volna, hogyne, — kezdé végre, szóhoz jutván Sándor, s homlokára szorított ujjaiból szítta a hazugságokat: — Hiszen én csavartam ki kezéből a nagy konyhakést! (Csudálkozó és iszonyodó fölkiáltások: — A nagy konyhakést ?) Igenis szenteim, a nagy konyhakést, melylyel elkeseredésében mindenkit meg akart ölni. Mindenkit, nem- és korkülönbség, személyválogatás nélkül! Én csavartam ki a kezéből. (Egyhangú elismerése annak, hogy a dolog valóban borzasztó.) Egyébbel is szolgálok, — mondá tovább, az újságnak nem várt sikere által fölbuzdított gavallér, ki ahelyett, hogy rendessé lett volna, a tiszteletbeli esküdtségből is kimaradt Egyébbel is szolgálok, és egy zsebéből kihúzott papírdarabról a következő verset olvasta, mely rövid idő alatt se tudták megállni hallgatói, hogy a papírba ne pillantgassanak: Ki egy derült eget gyászba borithata, A ki egy sziv-tengert igy fölzúdithata, Te vagy az, éltemnek tűnő csillagzata, A szeretett s mégis felejtendő Kata! (Vége köv.) AZ ESKÜVŐ ELŐTT. (Az „All the year round“ után.) (Folytatás.) Nem volt már vesztenivaló időm, ha még megnősülni akartam e napon, ahelyett, hogy meggyilkoltassam. — Idő! — kiálta a borbély, mialatt a borotvakész fejem fölött suhogtató, — az idő csak rabszolgák számára van! Ez utósó megjegyzésben valami megnyugtató volt. Ezt már — úgy emlékszem — valamely társaskörben hallottam. Azt gondolván, hogy a borbély nincs minden emberi rokonszenvtől megfosztva, elmondám neki, mi járatban vagyok; elmondám cirógatva és hizelegve, amint csak bírtam, s megkisérlettem tréfás lenni. — Drága uram, a dolog úgy áll, hogy épen nősülni akarok, s hogy épen ideje volna a templomba menni. Haha! Bizonyos vagyok abban, hogy nem kell egy gentlemant, ki bizonyosan kedveli a nőket, emlékeztetni arra, hogy midőn nőről van a szó . Haha! Kezeimet dörzsöltem, hogy minél jobb kedvet mutassak, s ismét fölkeltem, hogy távozzam. De szavaim nem idézték elő a kívánt hatást, mert a borbély fölugrott, s a borotvakész orromhoz oly közel suhogtató, hogy a székbe visszaestem. Azután hosszú léptekkel föl és alájárván, fölkiálta : — Házasodni akar! Hamis vér hamis vérrel vegyül! Meggondolatlan! Miért emlékeztettél házasságra ? Oh Jemina! Egy porcellán diszitményt a kandalló párkányáról levevén, azt erősen a földhöz vágta s minden egyes darabot porrá zúzott lábaival, és mialatt ő ezt a boszúállás arckifejezéseivel tévé, én — Juliát láttam menyegzős ruhában ablaka mellett, a mint aggódva az utcára nézett, mintha a kocsi megérkeztét várná. — Képzeld érzelmemet! Az utca még mindig csöndes volt. A kutya a napon sütközött, a ló a korcsma ajtaja előtt feküdt, alig láttam embert az utcán,s senki sem jött be magát borotváltatni. Miután a porcellán diszítményt porrá zúzta vala, megint székébe ült, átellenem. — S ön csakugyan házasodni akarna, mielőtt megborotváltatnék ? — Nem tudom. Azt hiszem, hogy nem akarok házasodni, miután a házasság eszméje kellemetlenül érinti önt. — Kellemetlenül ? Dehogy! Épen ellenkezőleg — válaszolt a borbély, a borotvát suhogtatván. Igen