Fővárosi Lapok 1869. február (26-48. szám)

1869-02-24 / 44. szám

44-dik sz. Szerda, február 24. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-s8 em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden ik­tatáskor .... 10 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. * A nyeglék. (A Kisfaludy-Társaság által dicsérettel kitüntetett satyra.) Mundus vult decipi, ergo decipiatur. Diogenesnek lámpáját kezembe! Hogy járjam be a világot keresve, Keresve oly kétlábú állatot, A kire illik ez az állapot. A kakas tollát majd én is kitépem • Pávázó szajkót ragasztok a lépen; Járok a világ árucsarnokába, Hol megjelen az eszes, mint a kába, Szemlélek a kirakatok között, S ha figyelmem itt-ott megütközött Egy-egy álarcba, melynek agyvelője, — Ha kifordítom, hiányzik belőle: Aesop­rókája bölcs szavát idézem, Míg szánalommal mosolyogva nézem . . . Korunk tana, apostolszózata: „Mennyinek látszik, minden annyit ér!” S mert mi fekete, nem lehet fehér: Legyen legalább ilyen látszata! Ki mondaná, hogy téves ez az elv ? Bölcsebben nem szólt még emberi nyelv, És hogy kelendő, kitűnik nagyon •' A félvilágot hóditá agyon . .. Fejed legyen bár telve tudománynyal, Ismeretlenség pókhálója árnyal, Tőkéje maradsz csak a tudománynak, Kihez a bölcsek kamatokért járnak, Mert ha elzárod jó magad szobádba, Édes tudósom, te szellemi bába, Mások szülését előmozdítod, De hogy te tetted, az marad titok, Úgy ér valamit ma a tudomány, Ha megvan benned az az adomány, Melylyel levedd a gyertyáról a vékát, Hogy mutogathass baglyot, kígyót, békát! Mert nem a mi vagy, minek látszatol, Oh, a világ csak a szerint latol! S ha tán könnyűnek érzed benn magad, Ha van eszed, hogy ezt titkold, tagadd: A közvélemény nyelve van részedre, S még borostyán is kerülhet fejedre. Igaz, hogy itt-ott meglátják talán, — Bölcseségednek feslett oldalán — Mint kandikál ki a kopott takács, S a rántásnál is leszsz tán rész szakács: Csak kivül fedjen a tudós lepel, A közvélemény hátára emel! Oh, mert találhatsz olyan közönséget, Mely elfogadja a te aprópénzed, Tántuszaidért meg is éljenez : — S mondja valaki, hát nem érdem ez ! ? Lámpám fényénél is megvilágítva — Van sok tudósnak bölcsesége’ titka, S most, hol a hirnek szebb csillaga lángol, A tudománynak poros csarnokából kilépve, oda vezetem sugárát Fakó lámpámnak . . . megadtam az árát! A sok csillag közt elhalványul fénye: Miért is vittem egy mécset az égre ? Hol „mennydörög a harmat“ és „az illat Villámokat szór,“ mely „a pokolig hat!“ Hol a sok költő a „magasba“ járván, Támad belőlük „napsugár,“ „szivárvány Kik a felhőből „könyeket“ facsarnak, Tü­dejök fészke „szélvésznek,“ „viharnak,“ A melynek midőn megnyitják zsilipjét, Hogy mily nagyságok : ők maguk se hinnék ! — Maguk nem tán, de szeretik, ha mások Bámulják őket, hogy mily óriások! . . . Ám ott búsúl egy, kinek pelyhes álla Apollónak is csak díszére válna. (Oh, bocsáss meg te iács­ ige éke, Hogy válnát írtam itt válnék helyébe ! Grammatikánál fontosabb a rím itt, Engedd idéznem gok poétánk rímit!) Hol Vörösmarty, Arany, avagy Tompa S Petőfi állnak fényesen egy sorba: Hogyan került e bús vitéz melléjük, Vagy miként hiszi önmaga, föléjök ? Hja r­észe van e fickónak, barátom, S hogy jól használja, magam is belátom. Igám, taligája nyikorog csak épen, És a Parnaszra feljut mégis épen; Mert daloljon bár mindenféle zagyvát, Jó barátai meglelik a magvát; S mert volna hírlap ezen a világon, Ha nem, hogy ő rajt a magasba szálljon? Az újdondászok, eme nagyhatalmak — Már életében alá szobrot raknak: Először „ifjú,“ majd meg „tehetséges,“ (Nálunk az ily cím könnyen lehetséges !) Egy füzet után majd meg „jeles költö,“ — Ilyen címeket egymásután ölt ö, Míg önmaga is hiszi végre szentül, Hogy fűzfasípján sphaerák dala zendül, És jelenjék meg bármily társaságban, Az elsőt látja mindig önmagában, S ha szó van errül, szó kerül amarról, Dicséri magát, szinte belemar­­­úl: Shakspere vagy Dante van mindig a nyelvén, S még ezekkel is olykor síkra kelvén, Görhes csikóját táncoltatja egyre, — Két­ kézzel rakván a babért a zsebre. — Oh, ez jól érti amaz igaz elvet, Melyből palástot varrt s magára felvett, Melyben magasra száll a hímnek szálán,­­ Mint nyári szélben papirból a sárkány,­­ S hogy el ne tűnjék végképen, megójja — E fátumtól a kritikus ollója! Hogy kritikus légy, nos mi kell ahoz ? Kimondott szóban soha se habozz, De ha leirtad, mindig félig írd ki, Mely tolladon ha durva módra rí ki, Annál könnyebben éred el a tapsot, S bár kritikáddal nem is tettél hasznot, Csak hangod legyen, mint a mély brúgó: Különb­ítész vagy, mint volt Blair Hugó. Mit Blair Hugó, mit Lessing és a többi! Nyergükből könnyű ezeket kilökni: Türelmes papír a tintát föliszsza, Sok nagy nevet irj csak rá összevissza; írj, irj sokat, mindenről, mindenütt, És ha légycsapód oroszlánra üt: Ráncolt homlokkal te haladj előre, A tokajira mond, hogy az csak lőre! Mert hát akadhat oly ma is kezedbe, Mit jónak mond a közvélemény nyelve ; Te csak állj elő fontoskodó képpel, S a mű dicsfátylát, ha csak lehet, tépd el. Mond, hogy: „sok jó van emitt-amott benne.“ „De hogy ha kissé tán tömöttebb lenne...“ „De ha rövidebb ..“ vagy : „de ha tán hosszabb..“ „Akkor jobb lenne,“ vagy: „nem lenne rosszabb!“ Támadj meg mindent, a­mi szép, mi jó, nagy, És hinni fogják: kritikusnak jó vagy---­Tanulni ? erre épen nincs szükséged. Ez megrontaná a „függetlenséget.“ Úgyis tanulni most már komédia, Kazalszámra van enciklopédia; Végy elő egyet és akárhol üsd fel, A világ szemét igy szórd tele füsttel, S mert a hol füst van, lenni kell ott tűznek: Lángeszű fődre igy koszorút tűznek. Óh, hány ítész van ilyen, kinek ajka Hosszú bölcseség, mig esze nyúl farka; Ki jobbra, balra éret-halálosztó — S oly avatatlan, mint a — durva posztó! Tovább kis lámpám, sok még a sötét; Keressük föl a bölcseség kövét; Keressük ott, h­ol azt legtöbben fújják, Ott, a hol söprik a nagy ország útját! Politikusnak lenni szép dolog : Mérni a tengert, a mely háborog, S nem is oly nehéz, mint milyennek látszik; A valódi bölcs ezzel is csak játszik. Kinek jól perdül nyelve’ könnyű csapja, Politikának menten lehet papja; Itt fődolog a hangos, sok beszéd, S a dicsőségnek megnyerted felét; A tömegben van a másik fele, Az is a tied, csak bánni tudj vele. Megyegyülésen, követválasztáson — Rajta légy, a nép, hogy mindenütt lásson; De ne csak lásson, halljon ő is téged, S bár beszéli össze-vissza zöldet kéket, Kiáltsd a végén: „éljen a haza!“ Fáklyás zenével kisérnek haza__ Majd kifeledtem az értelmiséget, Pedig hogy ez is elismerjen téged, Meg kell mozditnod minden kis követ, így lehetsz aztán nagy ember, követ! Nagy ? . . . hát miért ne ? olcsó ma a nagyság. Kell — nem kell, olykor kínálva is adják. Óh, csak fogadd el, jó hasznát veszed, Hogy ha a vidék prádézik veled ! De a kerület magas érdekét ki ne feledje majd a szűz beszéd! Hisz most minden pont fontos a hazában. De legfontosabb a tied — mond bátran. Minden dologhoz szólj, ezt ne feledd, S hogy választóid olvassák neved: Tégy kirándulást Turinba, Parisba, Aztán üssd tollad a kalamárisba: Az már nagy ember — értődvén magától — Ki egy-két cikket igy-úgy összetákol. Hogy a szerkesztő kék vagy vörös anya — Hasábjaidat csak sorokba rójja, Felöltözteti, tisztára mosdatja, h­­ogy jelenik meg elmédnek magzatja, Szent áhítattal — így olvasva cikked: A jó közönség nem érti a viccet. Immár nyerve van az egész vidék, Tied a köznép s az értelmiség. Most még csak egy-két paprikás beszéd, S megbámulnak, mint az ország eszét! Mert bár mosolyog rád a parlament: Beszéded — hidd el — nem lesz „falrament.“ És ha kibújnék tán a szeg a zsákból: A­ dikció nem jönne úgy magától, Általa még hogy nagyobb hírbe juss : Megírja majd a szekretárius ! A társaságban, avagy a klubbokban — Itt tűnhetni ki talán még legjobban. Beszélj vagy hallgass, — ne félj, itt kiránt. Hivatkozzál rá — jó Talleyrand.. Megyegyűlésen, vagy az országházban — Rámutathatnék, — ilyen akár száz van, Ki azt sem tudja: jobb-e, bal-e lába, Míg Thalesként jár csillagok nyomába. Ki hogy ha szól is, mindig repetál. Bár szerencsére,többnyire eláll. S hogy gyertyát gyújtson ördögnek, angyalnak : A buffetben van rég, midőn szavaznak... Lám, milyen könnyű a politika, Hogy ha van hozzá egy kis taktika! S kinek ne volna ? hiszen, mint a kender — Politikára nő a magyar ember ! Piac a világ, éri ás árutér , Mennyinek látszik, minden annyit ér. Csak a kirakat ébreszszen figyelmet, Bámúlva állunk az üres bolt mellett; Állunk, sétálunk, néha bemegyünk, S a boltos rögtön szóba­ áll velünk; Beszéde édes, dörzsöli kezét; Hunyorít, sandít, mosolyog feléd, S mig jobb kezével keblén esküszik, Zsebedbe nyúl a ballal könyökig. No, de ha egyszer oly finom a kelme: Kinek ne volna megfizetni kedve ? Szemesnek játék, vaknak alamizsna: Mindig nyakadban csüngjön e talizma! Hogy a mi fénylik, még nem mind arany: A ki azt tartja, igazsága van . . Sok fényes gyémánt hitvány cseh üveg, S üres főt gyakran fed tudorsüveg . . Én azon osztályt nagyon tisztelem, Mely bajtól óvja drága életem, Mely, hogy használjon az emberiségnek, Barátja úrnak, barátja szegénynek. De az oly orvos, kinek tudománya Csak egy célt ismer, és e cél ládája: Az ilyen orvost szánom s megvetem; Pedig ilyen is gomba-mód terem! . . . Amott egy éppen csudaszert aj­ánlgat, Bizonyságokkal súlyt szerez szavának; Mély tudománynyal szerét úgy elemzi, A jó közönség kénytelen megvenni.

Next