Fővárosi Lapok 1869. március (49-72. szám)
1869-03-28 / 71. szám
71-ik sz. Vasárnap, március 28. Kiadó-hivatal: i’est, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dy. Félévre..................S frt. Ni gyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az év második negyedére ajánljuk mindazok figyelmébe, kiknek előfizetése e hó végén lejár. Előfizetési ár n évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt. Az összegek az „ATHENAEUM“ kiadó hivatalába küldendők. A vén hársfái között. A vén hársfák között Most is úgy áll a lak, Mint mikor benne én Először láttalak. A kert is olyan még Bokra és fáival, S útjain kétfelöl Nyíló virágival. Bejárom a lakot, Keresve tégedet, Bár jól tudom, hogy itt Sehol rád nem lelek. A lakból azután A kertbe sietek, A hol mindenfelé Hangoztatom neved. De senki sem felel, A lomb zörren csupán, Tán szellő rázta meg, Vagy madár jár a fán. Megállok s hallgatom: Ha jó enesz felém ? Aztán tovább megyek A kertnek belsején. Elérem a lugast, Benne van még a pad, Mellette folydogál Csevegve a patak. A lugasba ülök, S merengek édesen, Hol együtt oly sokat Csevegtünk kedvesen. A rég oly illatos S üde, mint akkoron, Midőn együtt ülök Veled itt e padon. A nap is úgy ragyog, Olyan szép a vidék, Semmi sem változott, Minden a régi még. De téged most mellém Képzelmem fest csupán . — Este a távolból Vájjon gondolsz e rám ? Mezei József: A MARQUISNÉ ARCKÉPEI. Vígjáték 3 képben. Irta Feuillet Oktáv. — Fordította Szerdahelyi Kálmán. (Folytatás.) Gróf: Valóban, grófné, ha megfontoljuk . . . Grófné: Menjen hát! Gróf (mérgesen): Jer, Lisette, menjünk! Lisette (indul, a grófhoz): Milyen haragos arcot csinál nagyságod! Gróf: Biztositlak, hogy szívem mélyében dühös vagyok. Előre, Lisette. (Előre löki, s utána megy, balra.) Ötödik jelenet. (Grófné, marquis.) Grófné (könnyedén köhögve) : Hm ! Hm ! Marquis (zavartan közeledik): Madame ! Grófné: Ah! ön az, marquis ? Marquis: Én vagyok, tudatni jöttem, hogy találtak kerékgyártót, és hogy azonnal itt lesz. Grófné: Köszönöm, uram, szívessége nagyon lekötelezett. Marquis: Szívességről szó sem lehet, madame. Megparancsoltam, hogy a leggyorsabban dolgozzanak , mert az könnyen érthető, hogy siet elhagyni azt a helyet, hol oly kevés szórakozás kínálkozik. Grófné: Istenem, az nagyon természetes, hogy sietünk elhagyni azt a helyet, hol alkalmatlanok vagyunk, mert különben . . . Marquis: Ah, nagysád sehol sem tudna alkalmatlan lenni. Grófné: Köszönettel tartozom, hogy legalább azt mondja. Marquis: Azt is gondolom, madame,a grófné szó nélkül meghajol és leül; a marquis néhány lépést tesz, mintha távozni akarna, majd visszajön). Itt, a környéken lakik nagysád ? Grófné: Itt, marquis, én és a gróf ama kisded kastélyban lakunk, mely az út végén látszik, alig három mértföldnyire, a Pons kastélyban. Marquis: E szerint Pons grófnéval van szerencsém beszélni ? (A grófné meghajol.) Ez csak növeli zavaromat, hogy a grófnőt oly mogorván fogadtam ; félek, kevéssé hízelgő benyomással fog távozni, és csatlakozni fog ama kárhoztató véleményhez, mely nagyon könnyen támad az oly ember ellen, kinek érzelmei és viselete nem egyeznek meg a közönséges szokásokkal. Grófné: Hogyan! marquis, lehetséges volna, hogy a rágalom hozzáférjen oly példás érzelmekhez, mint az önéi ? Marquis: Fájdalom, úgy van!; épp azért kellett Párist is elhagynom, hogy kikerüljem a gonosz nyelveket. Hihetné-e, grófné, fájdalmamat szenvelgésnek , gyászomat álszenteskedésnek bélyegezték. Grófné (kissé lehangoltan): Valóban? Marquis: Különben, ez könnyen érthető. Balul ítéljük meg azokat, akiket nem ismerünk ; közönséges szabályt alkalmazunk a ritkább jellemekre is, s vonunk belőle következtetést. Szerencsétlenségemre, nem hasonlítok a mindennapi emberekhez ; természetem félénk, bizalmatlan, látszólag hideg, nehezen barátkozom, de ha egyszer oda adtam szívemet, az egész életre adtam! S ezt az emberek nem értik. Grófné (félre): Különös ember! (fenn.) Ha más nem is, de én értem önt, marquis, higyye meg ! Marquis (mosolyogva): Megengedi, grófné, hogy kételkedjem ? Grófné: De . . Marquis: Bocsánat, grófné, de átalában a nők értettek meg legkevésbbé; éppen ők folytatták ellenem a legkeserűbb harcot. Talán meg is érdemeltem ! Alig sújtott le fölöttem ama helyrehozhatlan csapás, — még akkor fiatal, gazdag voltam, — azonnal céltáblája lettem a cselszövényeknek, a gyöngéd ajánlkozásoknak, a melyek — bevallom, grófné, — föllázítottak. Sértett önérzetemben elzártam ajtómat az egész nőnem előtt, s ezt nem bocsáthatják meg! Grófné (zavarral): Lám, én mégis felelek egy nőrül, a ki megbocsát önnek, ki érzelmeit méltányolja, őszinteségének hitelt ad, s kit az meghatott. Marquis: Ah, grófné, mily jól esnek e szavak, teljes szivemből köszönöm, habár kegyetlenül éreztető velem elvonultságom egész ridegségét, a melyre magamat kárhoztattam. A nők, mikor bizalommal fordulunk feléjök, mint én most kegyedhez, nem tudom mért, de elég kegyesek a szerencsétlenek iránt. Grófné (megindulással): Valóban, az önbizalma marquis, jól esik, és ... (A gróf hevesen belép, balról.) Hatodik jelenet. (Marquis, grófné, gróf.) Gróf: Grófné ... (a marquishoz): Ah bocsánat, uram! Marquis (hidegen köszönve): Uram ! Gróf: Azért jöttem, grófné, hogy a képtárba vezessem; kegyed műértő, s itt valóban egész gyűjtemény van remekművekből. Marquis: Örvendek uram! (Frontin de): Nos, Frontin, mi a baj ? Hetedik jelenet. [(Előbbiek, Frontin.) Frontin: Marquis úr, a kerékgyártó megérkezett, de azt mondja, hogy legalább két-három órára van szüksége. Grófné: Istenem! Gróf: Ah! mily akadály! Marquis: Ez esetben, grófné, nem lesz szíves megosztani egy remete ebédjét? Grófné: Szívesen, nemde, gróf? Gróf (kedvetlenül): Amint tetszik, grófné, amint tetszik. Nos, megnézzük a képtárt ? Grófné: Ha meg kell lenni, menjünk ! (Köszöntik a marquist, és a képtár felé indulnak.) Gróf (az ajtóhoz közel): Nos! grófné, kegyed vesztett. Grófné: De engedjen hát időt! (Elmegy, a gróf követi.) Nyolcadik jelenet. (Marquis, Frontin.) Marquis: Mondd csak Frontin, én néhány év óta oly idegen vagyok a világban, de mégis azt képzeltem, hogy de Pons gróf meghalt ? Frontin: Bizony nem tudom én marquis úr. Marquis: De nem, nem halt meg, miután itt van! Frontin (valami gondolat által elfoglaltnak látszik): A bizony, igaza van marquis úr, (félre) micsoda gyönyörűséges teremtés! Valóságos sylphid! Marquis (ábrándozva): Frontin ! úgy látszik, hogy ez az asszony valóságos kivételt képez a többi nő között. Külső kellemeit nem is említve, pedig azok is rendkívüliek . Frontin (lelkesülten): Az ám, marquis úr! Marquis: Széplelkűnek tartom. Amit beszél, gondolni is látszik. Előzékeny kacérság nélkül, jó erőltetés nélkül, őszinte szenvelgés nélkül. Frontin: Az ám, marquis úr, aztán olyan fiatal, olyan vidám, valóságos pacsirta! Imént is, a tó mellett, hogy ugrándozott. Marquis■ Micsoda ? ugrándozott ? a grófné! ? Frontin: Dehogy, marquis úr, a komorna! Marquis: Eh! mit darálsz nekem a te komornádról ! Én a grófnéról szóltam, azt mondtam, hogy olyan asszony, kit az ég pazarul áldott meg. Azt hiszem, jól emlékszem, hogy már ezelőtt is úgy ismerték a világban, mint aki épp oly szeretetreméltó, mint erényes. Frontin (folyton szórakozott): Oh ! marquis úr, ami erényét illeti, arról már felelni mernék! Bántsa meg csak valaki, fogadok, hogy úgy vágja pofon. (kezét arcához viszi.) Marquis: Hogyan! pofon vág ? a grófnő ! Frontin: Nem, marquis úr, a komorna. Marquis: Süsd meg a komornádat! De, nini Frontin! nekem úgy tetszik, hogy nagyon is sokat foglalkozol e leánynyal! Frontin: Én, marquis úr ? nem lesz én, de mivel a marquis úr róla beszélt, hát feleltem, ennyi az egész.