Fővárosi Lapok 1869. július (147-173. szám)

1869-07-10 / 155. szám

155-ik sz. Szombat, julius 10. Kiadó-h hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dy: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. ecu Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. A legyőzött büszkeség. (Beszély.) Írta: JP. Szat­hmnáry Károly. (Folytatás.) Egy festői bérc oldalában, magasan feküdt a nagy Gligor háza, ezüst nyir árnyából tekintve alá a gyönyörű havasi vidékre s a csinos, de most nagy részint romokban fekvő bányahelyekre. Roppant magasságú zsindely fedéllel ellátott lak, aktok és csűr mutaták, hogy itt a legjobb módú gazdák egyikének udvarához közelitünk. Szekérrel is járható út vitt föl a gyepes oldalon az udvar elé, mely fapálcákból álló kapuval s mel­lette ajtó helyett egy itt szokásos kettős lépcsővel volt elzárva. A ház előtt lándzsás ör járt le s föl, s más két darócba öltözött magas kucsmájú oláh a vasrostélyú ablakok alatt pihent a gyepen. Bazil és Marosi csöndesen mentek föl a ház elé. Azt fogod kérdezni tőlük, hazaérkezett-e már a nagy Gligor ? Mert nekünk azt mondotta, hogy ma haza tekint Aztán megmondod, mint üzenetét, hogy a házat úgy őrizzék, mint a szemek fényét, mert ha haj lesz, épen e szemeiket fogja kiszúratni. De uram, hisz akkor éppen jobban fognak vi­gyázni. Ne okoskodjál. Add ide a kulacsot. A­mint tőlük választ kaptunk, letelepedünk az egyik fa alá,­­ mintha reája várnánk, mint a­kivel igen fontos köz­leni­valónk van, elkezdünk csöndesen falatozni. Jól van domiule, de még ebből nem látom át, hogy fogjuk a­ kisasszonyt hatalmunkba keríteni ? Azon ne törd magad, egy vágásra nem esik el a fa. Most lehet délutáni négy óra, s ha ezek az őrök a ház közelében megtűrnek, lehet, hogy itt is fogunk aludni. Éjjel aztán majd kigondolunk va­lamit. E közben a ház elé értek, s miután itt a két fegyvertelent, kik közül Bazilt épen ismerték és az őrök minden gyanú nélkül fogadták, mi­közben Ba­zil az utasítás szerinti mondókát leőrölte, Marosi az egyik közeli fa alá veté le magát, s a kulacsot ki­akasztva nyakából, egy jót húzott belőle. Aztán oldalra fordúlva egy kis üvegcsét vont elő, melyet tordai gyógyszerész barátjától hozott szükségesnek látszó alkalmazás végett, s mely jó adag mákonyt tartalmazott. Ez üvegcse egész tartalmát a kulacsba csem­pészte , aztán maga mellé helyezé, mintha semmi se történt volna, és kényelmesen vágta magát ha­nyatt a gyepen. Terve már készen volt. Ismerte az oláhok, ki­vált a havas­ lakók barátkozási hajlamát, kivált ha még hozzá egy kis jó pálinka is járul. E fölül Bazil­­ban egy percig sem bízott, s most arra gondolt, hogy mielőbb tőle is megszabaduljon, nehogy tervét éppen ő hiúsítsa meg. Egy nehézség még inkább kényszerítő e ter­v gyorsítására. Az t. i., hogy miután a nyelvet nem tö­kéletesen beszélé, könnyen megtörténhetett, hogy az oláhok iránta gyanúsak lesznek s az egész megsza­badítás dugába dől. Azért tettette magát, hogy a kulacsot igen is gyakran emelgeti, s miután Bazil melléje telepedett, rögtön kiadá az utasítást, hogy az őrökkel a kulacs alapján lépjen közelebbi ismeretségbe; mig ő maga, mint mondá, különben is fáradt és álmos lévén, egy kissé majd le fog dőlni.­­ § Bazil követte az utasítást, s nem is járt ez semmi nehézséggel. A kulacs-emelgetés láttára maguk ez örökszom­jas harcosok közeledtek az utasokhoz, s egy egyszerű kinálás, mely náluk úgy is az illem és vendégszeretet elmaradhatlan kívánalma, elég volt, hogy ugyancsak hozzá lássanak. Bazil úr jó példával ment előre, s ő volt az első, kinek nyelve legelőbb pergett, de később legelőször is akadozott. Semmi sem természetesebb, minthogy a malom alatti politika azonnal megindult. Egyik előadó, hogy már az urak, a magyarok ide s­tova kiszorulnak Erdélyből; a­melyik idejében nem menekül, az halál fia lesz. A másik vitéz már szemelt is ki magának egy kastélyt és szép birtokot; oda fog költözni családos­tól, s ő lesz az első földes­úr magyar vidéken. Bazil úr váltig állitá, hogy ő már csak a kato­nai pályán marad, melyet mint vitézi hajlandóságú ember igen megkedvelt. Tribun, s ha isten megsegíti, praefect lesz; azt hiszi elég, hogy már ily rövid idő alatt is felvitte a centurioságig (századosság.) Ezt a más kettő fejbólintva igazolta,­s Bazil bele­merülve fényes álmaiba, elbeszélte, mily szép lovakat fog tar­tani, elvesz valami fényes származású római hölgyet, és aranyzsinóros katonaruhában fog járni. Marosi csak most tudta meg, mily rangú állást foglal el Bazil úr az oláh seregben, és annyival inkább igazolva látta, mennyire alapos volt gyanúja iránta. Most azonban, mire szintén számított, a ház előtt járó őr is oda kiáltott, hogy váltsák fel, mert itt az ideje, s ő bizony tudja, hogy nem strázsál tovább. Ezt méltányosnak ismerék, s az egyik, ki kö­vetkezett, tántorgó léptekkel indult a kötelesség he­lyére, míg a másik sietett részt venni a társalgás és még inkább az áldomásban. Bazil úr társalgása ezalatt egyre szabadabb, bár nyelve egyre akadozóbb lett. Már most azt is kikotyogá, mi szivén feküdt, s hogy dehogy fog ő részt venni a »nagy Gligor“ el-­­ árulásában, kitől mint vezérétől szerencséjét várja.­­ Kell is neki az a kétezer forint. Fenyegette Ma­­rosit, hogy ott fog függni a nyárfák valamelyikén. Szerencsére azonban ittas emberek módjára mindhárman egyszerre beszéltek, s egyik sem figyelt a másik szavára. Az őr sem tudott többé az ablak­­ előtt lábán állani, hanem fölvett lándzsával egye­temben hosszan nyúlt el az ablak alatt, s közel volt a teljes elérzékenyedéshez. Marosi már teljes biztonságban érze magát, s megindult a ház felé, részint, hogy annak körzetével megismerkedjék, részint hogy forró vágyának, i i­­doját mielőbb meglátni, eleget tegyen. A nap éppen nyugvóban volt az abrudi bércek f­ormáin, s a völgyre sűrű köd kezdett lebocsát-­­­kozni. Közeledett a fél-éber őrhöz , s mintha ezzel s eredne párbeszédbe, megkezdi vizsgáit a ház körül.­­ Legelső, mi szemébe tűnt, Bazil állításának iga­­­­zolása volt. Gligor házának tapasza között csakugyan sok pont látszott, mi az arany gazdagságát csak­­i ugyan igazolá. Az udvarra is betekintett, s csak akkor vette­­ észre az újabb gátat, néhány cerberus, köznyelven havasi eb ottlétét, kik jöttére már távolról mozogtak. Azt is észrevette, hogy az akol mellett egy cselédféle falatozza estebédjét, s egy másik csőcselék a torná­con varrogat. Ez eltöltő aggodalommal a siker iránt, de nem csüggeszté el. Rögtön visszatért a már teljesen elázott társasághoz, s Bazil tarisznyájából kenyeret, szalon­nát véve ki, mintha csak falatoznék visszatért a ház elé, s a szagra közeljött ebekkel néhány falat árán teljesen megbarátkozott. De be kellett látnia, hogy bemeneteléről a két cseléd elalvásáig nem lehet szó, s az időt addig arra szerette volna fordítani, hogy különösen az együttes működés tekintetéből, tudassa Izidórával ittlétét. A külső személyzet miatt már mindent tehetett. Iránt, papírt, vont ki zsebéből, s félrevonulva egyik fa törzsén pár sort irt. Aztán kisded követ ke­resett, melyet a papírba göngyölve, közeledett, hogy tervét végrehajtsa. Sejtette, hogy Gligor drága kincsét éppen az első, közönségesen csinosabb szobában tartja fogva. Azért a már horkoló csoport és elaludt ör mellett elmenve, egy kedvező pillanatban bedobta a követ az ablakon. Aggálylyal vonult a fal mellé, mert ez oly lé­pés volt, mely szükséges ugyan, de mindent kockára vethetett. Nagy örömére azonban észrevette, hogy az ab­lakhoz valaki közeledik, s a rostélyhoz hajol. Csakugyan Izidora volt, de alig lehetett ráis­merni. Fején tarka virágú selyemkendő, mellén aranyfonallal kivarrt s arany pénzekkel megrakott ing. S a mint halvány arcát szép nehéz fekete für­téi körülfolyták, ez öltönyben hasonlított valami ke­leti királynéhoz. Marosi intett neki, de beszélni nem mert, ne­hogy az udvaron lévők meghallják. Csak néma jellel integetett az imádott, de a szó valódi, nem elkop­tatott értelme szerint imádott lény felé s érezte, hogy már e perc, melyben újra láthatja, is elég jutalom mind azért, mit eddig miatta tett s mit még talán ezután tennie kell. (Folyt, köv.) Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépiroda­lom és művéletek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. Egy fölösleges ember naplója — Túr gene is Ivánról. — (Folytatás.) Boszúságomban, dühömben, sírni szerettem volna. Ez ember nagylelkűsége meghurcolt a porban, meg­fojtott. Ellenkezni akartam, a mellett maradni, hogy lőjön rám, de ő felém közeledett, s kezét nyújtá. „Minden feled, nemde ?“ szólt hízelgő hangon. Én gyors tekintetet vetek izgatott arcára, véres kendőjére s egészen magamon kívül, megszégyenülve és semmisülve szok­tam meg kezét. „Uraim,“ mondá azután a segédekhez fordulva, „remélem, hogy mindez titok mar­ad.“ „Természetesen!“ szólt Koloberdajef; „azon­ban engedje meg, herceg . . .“ S ezzel beköté sebét. Midőn távozott, a herceg még egyszer üdvözölt, de Besmionkow egy tekintetre sem méltatott. „Halva, erkölcsileg halva,“ szólok Koloberdajef­­hez, midőn haza­értünk. „Micsoda beszéd !“ kiáltott a százados. Legyen nyugodt, a seb nem veszélyes, holnap táncolhat, ha kedve tartja. Vagy tán azt sajnálja ön, hogy nem ölte őt meg ? Ez esetben nincs önnek igaza, a her­­ceg gyönyörű ember!“ „Miért kimért engem ?“ mormogtam magam elé s „Ez is jó ötlet!“ viszont­ nyugodtan a százados „teljesen méltó egy irodalmárhoz.“ Miért tisztelt meg e címmel, nem tudom; a kínt pedig, melyet a párbajt követett estén kiállottam, lehetetlen részleteznem.

Next