Fővárosi Lapok 1869. július (147-173. szám)
1869-07-10 / 155. szám
155-ik sz. Szombat, julius 10. Kiadó-h hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dy: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. ecu Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. A legyőzött büszkeség. (Beszély.) Írta: JP. Szathmnáry Károly. (Folytatás.) Egy festői bérc oldalában, magasan feküdt a nagy Gligor háza, ezüst nyir árnyából tekintve alá a gyönyörű havasi vidékre s a csinos, de most nagy részint romokban fekvő bányahelyekre. Roppant magasságú zsindely fedéllel ellátott lak, aktok és csűr mutaták, hogy itt a legjobb módú gazdák egyikének udvarához közelitünk. Szekérrel is járható út vitt föl a gyepes oldalon az udvar elé, mely fapálcákból álló kapuval s mellette ajtó helyett egy itt szokásos kettős lépcsővel volt elzárva. A ház előtt lándzsás ör járt le s föl, s más két darócba öltözött magas kucsmájú oláh a vasrostélyú ablakok alatt pihent a gyepen. Bazil és Marosi csöndesen mentek föl a ház elé. Azt fogod kérdezni tőlük, hazaérkezett-e már a nagy Gligor ? Mert nekünk azt mondotta, hogy ma haza tekint Aztán megmondod, mint üzenetét, hogy a házat úgy őrizzék, mint a szemek fényét, mert ha haj lesz, épen e szemeiket fogja kiszúratni. De uram, hisz akkor éppen jobban fognak vigyázni. Ne okoskodjál. Add ide a kulacsot. Amint tőlük választ kaptunk, letelepedünk az egyik fa alá, mintha reája várnánk, mint akivel igen fontos közlenivalónk van, elkezdünk csöndesen falatozni. Jól van domiule, de még ebből nem látom át, hogy fogjuk a kisasszonyt hatalmunkba keríteni ? Azon ne törd magad, egy vágásra nem esik el a fa. Most lehet délutáni négy óra, s ha ezek az őrök a ház közelében megtűrnek, lehet, hogy itt is fogunk aludni. Éjjel aztán majd kigondolunk valamit. E közben a ház elé értek, s miután itt a két fegyvertelent, kik közül Bazilt épen ismerték és az őrök minden gyanú nélkül fogadták, miközben Bazil az utasítás szerinti mondókát leőrölte, Marosi az egyik közeli fa alá veté le magát, s a kulacsot kiakasztva nyakából, egy jót húzott belőle. Aztán oldalra fordúlva egy kis üvegcsét vont elő, melyet tordai gyógyszerész barátjától hozott szükségesnek látszó alkalmazás végett, s mely jó adag mákonyt tartalmazott. Ez üvegcse egész tartalmát a kulacsba csempészte , aztán maga mellé helyezé, mintha semmi se történt volna, és kényelmesen vágta magát hanyatt a gyepen. Terve már készen volt. Ismerte az oláhok, kivált a havas lakók barátkozási hajlamát, kivált ha még hozzá egy kis jó pálinka is járul. E fölül Bazilban egy percig sem bízott, s most arra gondolt, hogy mielőbb tőle is megszabaduljon, nehogy tervét éppen ő hiúsítsa meg. Egy nehézség még inkább kényszerítő e terv gyorsítására. Az t. i., hogy miután a nyelvet nem tökéletesen beszélé, könnyen megtörténhetett, hogy az oláhok iránta gyanúsak lesznek s az egész megszabadítás dugába dől. Azért tettette magát, hogy a kulacsot igen is gyakran emelgeti, s miután Bazil melléje telepedett, rögtön kiadá az utasítást, hogy az őrökkel a kulacs alapján lépjen közelebbi ismeretségbe; mig ő maga, mint mondá, különben is fáradt és álmos lévén, egy kissé majd le fog dőlni. § Bazil követte az utasítást, s nem is járt ez semmi nehézséggel. A kulacs-emelgetés láttára maguk ez örökszomjas harcosok közeledtek az utasokhoz, s egy egyszerű kinálás, mely náluk úgy is az illem és vendégszeretet elmaradhatlan kívánalma, elég volt, hogy ugyancsak hozzá lássanak. Bazil úr jó példával ment előre, s ő volt az első, kinek nyelve legelőbb pergett, de később legelőször is akadozott. Semmi sem természetesebb, minthogy a malom alatti politika azonnal megindult. Egyik előadó, hogy már az urak, a magyarok ide stova kiszorulnak Erdélyből; amelyik idejében nem menekül, az halál fia lesz. A másik vitéz már szemelt is ki magának egy kastélyt és szép birtokot; oda fog költözni családostól, s ő lesz az első földesúr magyar vidéken. Bazil úr váltig állitá, hogy ő már csak a katonai pályán marad, melyet mint vitézi hajlandóságú ember igen megkedvelt. Tribun, s ha isten megsegíti, praefect lesz; azt hiszi elég, hogy már ily rövid idő alatt is felvitte a centurioságig (századosság.) Ezt a más kettő fejbólintva igazolta,s Bazil belemerülve fényes álmaiba, elbeszélte, mily szép lovakat fog tartani, elvesz valami fényes származású római hölgyet, és aranyzsinóros katonaruhában fog járni. Marosi csak most tudta meg, mily rangú állást foglal el Bazil úr az oláh seregben, és annyival inkább igazolva látta, mennyire alapos volt gyanúja iránta. Most azonban, mire szintén számított, a ház előtt járó őr is oda kiáltott, hogy váltsák fel, mert itt az ideje, s ő bizony tudja, hogy nem strázsál tovább. Ezt méltányosnak ismerék, s az egyik, ki következett, tántorgó léptekkel indult a kötelesség helyére, míg a másik sietett részt venni a társalgás és még inkább az áldomásban. Bazil úr társalgása ezalatt egyre szabadabb, bár nyelve egyre akadozóbb lett. Már most azt is kikotyogá, mi szivén feküdt, s hogy dehogy fog ő részt venni a »nagy Gligor“ el- árulásában, kitől mint vezérétől szerencséjét várja. Kell is neki az a kétezer forint. Fenyegette Marosit, hogy ott fog függni a nyárfák valamelyikén. Szerencsére azonban ittas emberek módjára mindhárman egyszerre beszéltek, s egyik sem figyelt a másik szavára. Az őr sem tudott többé az ablak előtt lábán állani, hanem fölvett lándzsával egyetemben hosszan nyúlt el az ablak alatt, s közel volt a teljes elérzékenyedéshez. Marosi már teljes biztonságban érze magát, s megindult a ház felé, részint, hogy annak körzetével megismerkedjék, részint hogy forró vágyának, i idoját mielőbb meglátni, eleget tegyen. A nap éppen nyugvóban volt az abrudi bércek formáin, s a völgyre sűrű köd kezdett lebocsát-kozni. Közeledett a fél-éber őrhöz , s mintha ezzel s eredne párbeszédbe, megkezdi vizsgáit a ház körül. Legelső, mi szemébe tűnt, Bazil állításának igazolása volt. Gligor házának tapasza között csakugyan sok pont látszott, mi az arany gazdagságát csaki ugyan igazolá. Az udvarra is betekintett, s csak akkor vette észre az újabb gátat, néhány cerberus, köznyelven havasi eb ottlétét, kik jöttére már távolról mozogtak. Azt is észrevette, hogy az akol mellett egy cselédféle falatozza estebédjét, s egy másik csőcselék a tornácon varrogat. Ez eltöltő aggodalommal a siker iránt, de nem csüggeszté el. Rögtön visszatért a már teljesen elázott társasághoz, s Bazil tarisznyájából kenyeret, szalonnát véve ki, mintha csak falatoznék visszatért a ház elé, s a szagra közeljött ebekkel néhány falat árán teljesen megbarátkozott. De be kellett látnia, hogy bemeneteléről a két cseléd elalvásáig nem lehet szó, s az időt addig arra szerette volna fordítani, hogy különösen az együttes működés tekintetéből, tudassa Izidórával ittlétét. A külső személyzet miatt már mindent tehetett. Iránt, papírt, vont ki zsebéből, s félrevonulva egyik fa törzsén pár sort irt. Aztán kisded követ keresett, melyet a papírba göngyölve, közeledett, hogy tervét végrehajtsa. Sejtette, hogy Gligor drága kincsét éppen az első, közönségesen csinosabb szobában tartja fogva. Azért a már horkoló csoport és elaludt ör mellett elmenve, egy kedvező pillanatban bedobta a követ az ablakon. Aggálylyal vonult a fal mellé, mert ez oly lépés volt, mely szükséges ugyan, de mindent kockára vethetett. Nagy örömére azonban észrevette, hogy az ablakhoz valaki közeledik, s a rostélyhoz hajol. Csakugyan Izidora volt, de alig lehetett ráismerni. Fején tarka virágú selyemkendő, mellén aranyfonallal kivarrt s arany pénzekkel megrakott ing. S a mint halvány arcát szép nehéz fekete fürtéi körülfolyták, ez öltönyben hasonlított valami keleti királynéhoz. Marosi intett neki, de beszélni nem mert, nehogy az udvaron lévők meghallják. Csak néma jellel integetett az imádott, de a szó valódi, nem elkoptatott értelme szerint imádott lény felé s érezte, hogy már e perc, melyben újra láthatja, is elég jutalom mind azért, mit eddig miatta tett s mit még talán ezután tennie kell. (Folyt, köv.) Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom és művéletek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. Egy fölösleges ember naplója — Túr gene is Ivánról. — (Folytatás.) Boszúságomban, dühömben, sírni szerettem volna. Ez ember nagylelkűsége meghurcolt a porban, megfojtott. Ellenkezni akartam, a mellett maradni, hogy lőjön rám, de ő felém közeledett, s kezét nyújtá. „Minden feled, nemde ?“ szólt hízelgő hangon. Én gyors tekintetet vetek izgatott arcára, véres kendőjére s egészen magamon kívül, megszégyenülve és semmisülve szoktam meg kezét. „Uraim,“ mondá azután a segédekhez fordulva, „remélem, hogy mindez titok marad.“ „Természetesen!“ szólt Koloberdajef; „azonban engedje meg, herceg . . .“ S ezzel beköté sebét. Midőn távozott, a herceg még egyszer üdvözölt, de Besmionkow egy tekintetre sem méltatott. „Halva, erkölcsileg halva,“ szólok Koloberdajefhez, midőn hazaértünk. „Micsoda beszéd !“ kiáltott a százados. Legyen nyugodt, a seb nem veszélyes, holnap táncolhat, ha kedve tartja. Vagy tán azt sajnálja ön, hogy nem ölte őt meg ? Ez esetben nincs önnek igaza, a herceg gyönyörű ember!“ „Miért kimért engem ?“ mormogtam magam elé s „Ez is jó ötlet!“ viszont nyugodtan a százados „teljesen méltó egy irodalmárhoz.“ Miért tisztelt meg e címmel, nem tudom; a kínt pedig, melyet a párbajt követett estén kiállottam, lehetetlen részleteznem.